A Tegan és Sara Quinn alkotta kanadai Tegan And Sara ikerduó tagjai mindössze 15 évesek voltak, mikor először belekóstoltak a zenélésbe. Masszív rajongói bázissal, számtalan elismeréssel és hat remek indierockos lemezzel a hátuk mögött viszont úgy döntöttek, kicsit szakítanak múltjukkal, így januárban megjelent hetedik stúdióalbumuk, a Heartthrob egy új, poposabb irányba mozdult el. Erről a változásról, a testvéri veszekedésekről, a folyamatos producer-váltásokról, illetve még a Rammsteinről is beszélgettünk a november 4-én a Dürer Kertben fellépő együttes beszédesebb felével, Sarával.
- Nagyon korán kezdtetek el zenélni, az első igazi demótok pedig Yellow Tape címen jelent meg, ezt követte az Orange Tape és a Red Tape. Emlékszel még esetleg arra, mit szimbolizáltak ezek a színek?
- (nevet) Hihetetlen, 16 év telt el azóta, de ezt még soha senki nem kérdezte meg, szóval ezzel most jól megleptél! Megmondom neked őszintén: fogalmam sincs. Igazából csak az volt a lényeg, hogy nagyon akartuk ezeket a tape-eket, és a gyártásnál mégiscsak meg kellett különböztetni őket, szóval azt mondták, itt van egy csomó szín, mi meg random választottunk közülük.
- Elég fiatalon kezdtetek el turnézni, pont egy olyan időszakban, ami általában elég kritikus egy ember életében. Nem volt nehéz elszakadni otthonról, magatok mögött hagyni a barátokat, családot, a „normális életet”?
- Igen, az volt. Ugyan minket mindig is az motivált, hogy zenélhessünk, nagyon élveztük, hogy felvételt készíthetünk, hogy lehetőségünk van megtapasztalni ilyen dolgokat. De magát az utazást nagyon nehéz volt megszokni. Ez volt az a része, ami nem jött ösztönösen, egyszerűen meg kellett tanulnunk, ezt hogyan lehet élvezni. Mikor először turnézni indultunk, akkor még évekig gondolkoztam azon, vajon tényleg ezt akarom-e csinálni. Aztán ez szerencsére megváltozott. Most már nagyon élvezem és boldog vagyok, hogy lehetőségem van a világ tájait bejárni. Nagyon szeretem a körülöttem lévő embereket is, olyan, mint egy kis kommuna, az együttessel, a csapat tagjaival, sőt, még a közönség is szerves része ennek. És bár az elején tényleg úgy éreztem, hogy rossz pályát választottam, most már nagyra értékelem, hogy ezt csinálhatom.
- De szerencsére ott volt veled Tegan is, bár tény, hogy a testvérek rengeteget veszekszenek. Veletek mi a helyzet? Tudjátok, hogy kell felidegesíteni a másikat?
- Nem mondanám, hogy sokat veszekszünk. Persze ez nem volt mindig így, de azt hiszem idővel megtanultuk, hogyan kell megbeszélni inkább a dolgokat. Rájöttünk arra, hogy ez jóval gyorsabb és egyszerűbb módja a konfliktusmegoldásnak, mintha megsértődünk egymásra és az eredmény is hosszabban tart. Szóval, ha támad valami nézeteltérésünk, magunk mögött tudjuk hagyni. Sokkal civilizáltabb megoldása ez a problémáknak. Azt hiszem, az is közrejátszik, hogy nagyon élvezzük a zenélést, büszkék vagyunk az együttesünkre, emellett a problémák kicsit eltörpülnek és sokkal kevesebb a drámázás.
- És miben különböztök a leginkább a testvéreddel?
- Te jó ég! (nevet) Van egy pár dolog. A legnagyobb különbség talán az, ahogy a karrierünkhöz, a zenéléshez hozzáállunk. Tegan egy sokkal ösztönösebb ember, ő az a fajta lány, aki gyorsan hozza meg a döntéseket. Én inkább türelmes típus vagyok, szeretek sokat ülni egy dolog felett, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jó döntést hozok. De szerintem pont ezért alkotunk jó párost, mert mindkét dologra szükség van bizonyos helyzetekben.
EGY MÁSIK KANUK POPZENEKARRAL, A JUNIOR BOYS-SZAL A KANADAISÁGRÓL BESZÉLGETTÜNK.
- Beszéljünk a zenéről! Azt vettem észre, hogy majdnem minden albumnak más volt a producere, ami furcsa dolog, mert általában a zenészek szeretnek ugyanazokkal dolgozni, mert úgy jobban megbíznak bennük. Ti nem találtátok meg a tökéletes producert, vagy csak jót tett, ha mindig új emberrel dolgozhattatok együtt?
- Személy szerint úgy gondolom, mindegyik albumunk egy különálló darab, éppen ezért ugyan előfordult, hogy egy producerrel többször együtt dolgoztunk, de maximum kétszer. Ilyen például Chris Walla, aki egyébként a Death Cab For Cutie gitárosa (ő producerelte a 2007-es The Con és a 2009-es Sainthood című albumokat - a szerk.). De úgy éreztük, ez nem biztos, hogy a legjobb döntés. Mindig is furcsa volt, hogy a két lemez közt érezhető valami folyamatosság, ami persze nem feltétlenül baj, ráadásul Chris mind kreativitásában, mind emberileg nagyszerűnek bizonyult. De úgy érzem, az embernek mindig újabb akadályokat kell maga elég állítania, hogy sose fogyjanak el a kihívások. Személy szerint, ha hozzászokom valakinek a munkamoráljához, a személyiségéhez, a metódusokhoz, akkor túl könnyen elkényelmesedem. A másik pedig, hogy a legutóbbi lemeznél mindenképp előre szerettünk volna lépni, egy sokkal poposabb irányba, ehhez pedig edződnünk kellett. Úgy gondoltuk, sokkal ésszerűbb, ha egy olyan producerrel dolgozunk, aki már korábban is sikereket ért el a pop világában és magabiztosan mozog abban. Ezért esett a választásunk Greg Kurstinre, neki már köze volt több remek poplemezhez a múltban. (csak néhány név a hosszú listáról: Katy Perry, Santigold, Ke$ha, Pink - a szerk.).
- Mint ahogy te is meséled, az új album hallhatóan poposabb lett az előzőekhez képest, korábban pedig azt nyilatkoztad, hogy egy új fejezetet akartatok nyitni a Tegan and Sara történetében. Erre miért volt szükség?
- Úgy éreztem, hogy egy kicsit stagnálunk és muszáj elmozdulnunk valamerre, hogy megtaláljuk a hangunkat. Nem akartam a saját csapdánkba esni, hogy túl statikusak maradunk, hogy csak egyféle hangunk van. Szerencsére van már egy kialakult rajongói bázisunk, de nem akartam, hogy megint csak hozzájuk szóljunk. És az abszolút igazság az – mindenféle hátsó szándék nélkül mondom ezt most neked –, hogy imádom a popzenét! Nem mindegyiket persze, de rengeteg okos és összetett zene van köztük. Mikor az első két lemezt készítettük, még csak a húszas éveim elején jártam, indierock és lo-fi zenéket hallgattam. Szerettem bennük, hogy olyan súlyosak, mint például az Arcade Fire vagy a Blur. De a lényeg, hogy ilyesmi zenéket hallgattam, ezért óhatatlanul én is ilyen zenét csináltam. Most pedig éppen annyira izgatott vagyok egy új indie-lemez miatt, mint egy nagyszabású popalbummal kapcsolatban. Persze ez normális, az ember változik, nekem pedig üdítően hatott, hogy 10 évnyi indie után valami vidámabbat hallgatni. Ezeknek egyébként nem kell feltétlenül a legnagyobb rádióslágereknek lenniük, nem kifejezetten Beyoncéról beszélek.
- Hanem?
- Például a Phoenixről. Alapvetően rockzenét játszanak, de amikor meghallottam az első albumukat, teljesen megdöbbentett, milyen popos irányból közelítik meg, rendkívül erőteljes, tiszta és átgondolt. Pont ilyen lemezt akartam én is csinálni! Szóval ez az egész nem volt egy előre kitervelt dolog, sokkal inkább csak érzékenyebbek lettünk a külső hatásokra, és olyan irányba mozdultunk el, amilyen zenét megálmodtunk magunknak.
- A legutóbbi lemezetek előtt volt egy teaser, amiben egy körben álltok és egy ritmust tapsoltok az együttes többi tagjával. Csak én nem ismerem fel, melyik dal ritmusát tapsoljátok, vagy ez szám valójában nem is létezik?
- (nevet) Ez egy létező dal volt, ami végül nem került fel az albumra, de én azért remélem, hogy egyszer valahogy majd meg tudjuk jelentetni. Mikor stúdióztunk, volt pár dal, amit egyszerűen szórakoztató volt felvenni, csak esetleg nem annyira illettek a többi közé – ez is ilyen volt. A felvétel is elmondhatatlanul mókás volt, ezért is remélem annyira, hogy egyszer olyan formát nyer, hogy ki tudjuk adni.
- Az album első kislemezdala, a Closer még Taylor Swifthez is eljutott, annyira megszerette, hogy az egyik koncertjére el is hívott, hogy együtt énekeljétek el. Mit szóltatok ehhez?
- Minden városban, ahol fellép, meghív egy előadót, akit igazán szeret, hogy elénekelje a saját dalát. Ez azért különleges, mert általában ez úgy szokott zajlani, hogy a vendégelőadó a másik dalát énekli, de Taylornál nem ez a helyzet. Ez pedig egy sokkal innovatívabb és menőbb megoldás. Nagyon szereti a lemezünket, főleg a Closer című számot, ezért meghívott minket, és azt kell mondjam, lenyűgöző volt. Egy különleges energiát ad a dalhoz az, hogy egy teljesen más stílusú zenésszel adjuk elő, főleg 17 000 ember előtt, akik nem pont a mi közönségünk. (nevet)
- De közös színpadon állni más zenészekkel nem újdonság számotokra, turnéztatok már Neil Youngtól kezdve a Killers-ig rengeteg előadóval. Melyik volt a legizgalmasabb?
- Például ez a Taylor Swiftes fellépés nagyon izgalmas volt, de valószínűleg csak azért, mert annyira más volt, mint amihez szoktunk. De említetted Neil Youngot, az például hatalmas megtiszteltetés volt. Abban az időben még csak 19-20 éves gyerekek voltunk, akik dalokat írtak, ezért elképesztően izgatottak voltunk miatta és nagyot is lendített ez a karrierünkön. De minden egyes pillanat, amit egy másik zenekar társaságában töltünk, nagyon más és remek tapasztalat.
- Fesztiválokon is sokszor felléptek, ilyenkor van időtök lecsekkolni a többi együttest? Mi volt a nyár koncertje?
- Igen, néha van időnk, főleg az egész napos fesztiválokon. Nagyon szerencsések voltunk idén, sok olyan együttes volt, akivel a legtöbb fesztiválon felléptünk, ezért végre megnézhettem a kedvenceimet, mint például a Nationalt vagy a Portisheadet. De láttuk például a Rammsteint is, akiket mondjuk nem sorolnék a kedvenceim közé. (nevet) Teljesen sokkot kaptam tőlük, elképedtem azon, mennyire szórakoztatóak – főleg a vizualitás terén – annak ellenére, hogy egyáltalán nem az én műfajom és igazából halvány lila gőzöm sincs, miről énekelnek.
interjú: Biczó Andrea
a november 4-i, budapesti Tegan And Sara-koncert Facebook-eseményoldala:
a Taylor Swift által is imádott Closer:
az I Was A Fool videója:
és az új lemez legfrissebb klipje, a néhány hete közzétett Goodbye, Goodbye:
