Mgmt: Mgmt (Lemezkritika)

2013.10.14. 16:05, rerecorder

mgmt 2_1.jpg

Az MGMT harmadik lemezét szürreálisabbnál agyamentebb klipekkel vezette fel (meg egy minimum fura előzetessel). Aztán megnéztük a zenekar bécsi koncertjét és bár az nem annyira tetszett szerkesztőségünk jelen lévő tagjainak, az új MGMT-lemezt viszont az általános megítélésével szemben nagyon is szeretjük.

mgmt album.jpgKiadó: Columbia / Sony

Megjelenés: 2013. szeptember 17.

Stílus: pszichedelikus rock

Kulcsdal: I Love You Too, Death

Nem vagyok tipikus MGMT-rajongó. Eleve már nagy befutása előtt, 2007-ben hallottam az akkor még csak digitálisan kiadott Oracular Spectaculart és nem annyira tetszett. A korszellemmel szembe menő 2010-es Congratulations sem nyert meg annyira. Oké, bírtam, főleg a várakozásokat totál leszaró attitűdöt és a zajos-gitáros új irányt, de a dalok a legtöbb esetben nem igazán fogtak meg. Szóval bennem aztán nem voltak elvárások, csak egy szimpatikus zenekar harmadik lemezét akartam meghallgatni, amikor egyik szám után a másikra is felkaptam a fejem. A bemutatkozás szintis, pszichedelikus – utólag egyértelműen – útkereső, de ellenállhatatlan globális slágerekkel megszórt anyagát Dave Fridmann (The Flaming Lips, Mercury Rev, Tame Impala) még csak félig-meddig irányította producerként, a második lemez éles kanyaránál az ex-Spacemen 3-tag, Sonic Boom segített elrántani a kormányt, de ő meg inkább ideológiailag terelte a helyes irányba a világsztársággal nyilvánvalóan csak ideig-óráig játszadozó és azt teljesen nyugodt szívvel elengedő MGMT két tagját. Kivetítés persze, de nekem olyannak tűnik ez a lemez, amin a két – még mindig elég fiatal – zenész végre felszabadultan, saját céljait és korlátait ismerve dolgozhatott, ismét Dave Fridmann-nal, akiről meg tudható, hogy szereti mások mozgásterét kitágítani. Egyszerűbben: az MGMT ilyen zenekar szeretne lenni, amilyen ezen a cím nélküli (ez is elég beszédes) albumon. A sok száz órányi zenélésből, improvizálásból szándékosan két eltérő lemezoldalnyi arculatot, hangzást (sőt, hangulatot) mutató, azokat viszont a lehető legegységesebb megszólalásban tálaló album úgy is eléggé impresszív, hogy nem akar nagyszabású lenni. Az első öt szám lenne a befogadhatóbb „slágeresebb” oldal (persze véletlenül se várjunk Kids-eket). Fridmann-iskolás, visszhangos, klassz disszonancia (Alien Days), Barrett-iskolás elszállás (Mystery Disease), eltalált Faine Jade-feldolgozás (Introspection). A második öt szám lenne a nehéz hallgatnivaló, de alighanem itt válik el a szar a májtól. Ezek ugyanis izgalmasabb és cseppet sem fárasztóbb dalok. Sokszor szerkesztett, dekunstruált, rétegzett tételek, kevés harmóniával (Astro-Mancy, An Orphan Of Fortune), mégis szépen összeállnak egy-két megfelelő hallgatás után. Főleg, ha a szerzeményeket uraló, szembesítő realizmus üzenetét és a válaszok megtalálása, majd elvesztése feletti frusztrációt is vesszük.

9/10

Dömötör Endre


a Cool Song No. 2 klipje:


a Your Life Is A Lie élőben David Letterman műsorában:

https://recorder.blog.hu/2013/10/14/mgmt_mgmt_lemezkritika
Mgmt: Mgmt (Lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr105568050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása