Surfin' USA - Amerika a Trousers vezetőjének szemével

2013.08.29. 14:54, Frontrecorder

kovaryindex.jpg

Ma az MR2-Petőfi Rádióban a nap előadója a budapesti Trousers zenekar, amelynek vezetője, a gitáros-énekes Kőváry Zoltán a nyáron megvalósította régi álmát és tett egy kiadós road tripet a zenei inspirációnak alapvető forrását jelentő Egyesült Államokban. A bő egy hónapos útról pedig írt nekünk egy élménybeszámolót.   

Amikor baráti beszélgetések során bármikor felmerült a kérdés, hogy ki hova utazna el, ha lenne pénze és ideje, gondolkodás nélkül mindig az Egyesült Államokat mondtam, két okból. Gyermekkorom óta szenvedélyesen szeretem a rock and rollt és a természetet, és az USA mind a kettőben bővelkedik: hegyek, óceánok, sivatagok, mocsarak, erdőségek, bölények, keselyűk, aligátorok az egyik oldalon, blues, soul, rock, folk, pszichedélia, glam, stoner és megannyi meghatározó zenei műfaj a másikon. És akkor ott vannak még a végtelen országutak, a hatalmas panorámák, a vintage autók, a hangszerboltok, a filmek, az írók, a színészek és színésznők, a gyorskajáldák, az Elvis-kultusz, az indiánok és sorolhatnám még napestig, mi minden.

Fogalmam sem volt, hogy mikor és hogy fogom mindezt (vagy legalább is sok mindent ezekből) megtapasztalni, egészen 2012 tavaszáig, amikor is barátommal és zenész kollégámmal, az Ozone Mamás Gábor Andrissal elhatároztuk, hogy egy éven belül összehozunk egy túrát a déli államokban. Első tervünk mai szemmel megvalósíthatatlanul grandiózus volt: a floridai Jacksonville-ből akartunk elkocsikázni San Franciscóig az Interstate 10-en. Ahogy aztán kezdtek körvonalazódni a lehetőségek, racionalizáltuk az útvonalat, és eldöntöttük, hogy Budapesttől New Orleansig repülővel megyünk, utána átrepülünk Tucsonba és onnan vezetünk el Arizonán, Utahon és Nevadán át Kaliforniába. Úgy állítottuk össze a tervet, hogy a természeti látnivalókból és a rock-városokból is lássunk bőven. A hosszas készülődés után június 12-én végre nekivágtunk a az egy hónapos tripnek.

kovaryusa.jpg

Egy fárasztó és kalandos utazás után (londoni és dallasi átszállással) helyi idő szerint este hét körül érkezünk New Orleansba, a füllesztő louisiana-i hőség kellős közepébe. Rögtön ízelítőt kapunk az utat végigkísérő hihetetlen amerikai segítőkészségből és barátságosságból, ugyanis egy idős hölgy és a férje pár perc beszélgetés után felajánlották, hogy elvisznek minket a motelba, ami vagy húsz kilométerre van a repülőtérről. Másnap kiderült, hogy a belvárostól is, mert ami térképen úgy tűnik, hogy alig egy ugrás, valójában akár 10-20 mérföldes távolság is lehet. Az ott eltöltött napok alatt busszal és Tennessee Willliams vágyának villamosával utazunk, ami kisebb kultúrsokkal felér, hiszen a napi kétszer háromnegyed órás buszúton belecsöppenünk a külvárosi feketék világába. New Orleans négy dologról szól: a jazzről (és részben a bluesról), a voodoo-ról, a cajun kajáról és a mocsárról; a turistacsalogatókat is ezekből vegyítik. Elmegyünk a Bourbon Streetre, ahol minden este karnevál van, megnézzük a Szelíd motorosok zárójelenetéből ismerős St. Louis temetőt, a House of Bluest, ahol nemsokára a Cult lép föl, részt veszünk egy aligátoros mocsártúrán a Honey Islanden. A Tremé nevű kerületben belebotlunk egy idős fekete kultúrtörténészbe, aki elmagyarázza nekünk, mi az a kreol kultúra, hogy alakult ki a jazz és a blues, és miért olyan kultikus a Congo Square, amiről John Mayall és a Great White dalaiban hallottam réges-rég.

kovarydesert.jpg

Június 16-án, vasárnap átrepülünk Tucsonba, amit annak idején Paul McCartney Jo-Jo-ja elhagyott a kaliforniai fű kedvéért a Get Backben. Átvesszük a három hétre kibérelt Fordunkat, és ekkor, a szikrázóan kék ég, a rezzenéstelen 40 fokos sivatagi levegő és a káprázatos vörös hegyormok hatására a kocsiban csap meg először az az érzés, amiről mindig is álmodtam. Másnap irány a Sedona Desert Museum és a Saguaro nemzeti park az óriási kaktuszokkal, csörgőkígyókkal és keselyűkkel, a kocsiban szól a Crosby, Stills, Nash & Young, a ZZ Top, a Black Crowes és Jonathan Wilson Desert Ravenje - az összhatás leírhatatlan. Kedden 260 mérföldet teszünk meg az arizonai kősivatagban, alig győzök rövid kis road trip felvételeket csinálni a telefonom kamerájával, annyira lenyűgöző a látvány. Elhaladunk Phoenix mellett, délutánra elérjük Flagstaff-et, az egykori Route 66 egyik jelentős városát. Egy napot töltünk a Red Rock Country néven ismert Sedonában, monumentális vörös sziklákat fotózva, majd továbbindulás előtt Flagstaff-ben végre megtaláljuk a Route 66 múzeumot és kegytárgyboltot az egykori vasútállomás épületében. Irány észak, az észvesztő nagyságú Grand Canyon! Döbbenetes élmény. (A Canyon 446 kilométer széles, csak hasonlításképp: a Hegyeshalom-Záhony távolság 474.) Ott kempingezünk először, hollók és szarvasok társaságában; se térerő, se internet, nem tudunk érintkezni az otthoniakkal, de ehhez hozzá kell szoknunk az elkövetkező napokban.

kovarymonument.jpg

Következő állomásunk, Page városa előtt az út földcsuszamlás miatt lezárva, 200 km-es kerülőt kell tennünk a navaho Painted Deserten át, ami egyszerre fantasztikus és nyomasztó; 100 km-en át szinte semmi nyoma civilizációnak. Délután megkeressük a Horseshoe Bendet, a Colorado patkó alakú kanyarját a sivatag közepén. A látványra tényleg nincsenek szavak: csak hason merünk kicsúszni a háromszáz méteres meredély szélére, alant kristálytisztán folyik a zöldeskék folyó. Nincs megállás: 22-én, szombaton délelőtt az Antelope Canyon földöntúli, korallszínű hasadékaiban vezet minket az indián idegenvezető csaj, estére pedig már Utahban, a Monument Valley mellet kempingezünk - pont rálátni a Led Zeppelin dvd-ről is ismerős skarlátszínű kőóriásokra. Vasárnap a Page melletti Lake Powellnél verünk sátrat, a kemping falikútjánál kolibrik röpködnek, a hőség és a telihold miatt alig alszom. Fellélegezve indulunk a Zion Nemzeti Parkba, az örökzöldekkel benőtt, égig érő vörös hegyek közé, onnan két nap múlva a lehangoló nevadai sivatagon át Las Vegasba. A meleg már elviselhetetlen: 46 fok van, a város pedig maga a megtestesült abszurditás, tömény giccs.

A hónap utolsó napjait a már-már befogadhatatlanul hatalmas Los Angelesben töltjük. Megkeressük a 70-es és 80-as évek amerikai rockjának Mekkáját, a Sunset Stripet, ahol egymás után sorjáznak a legendás klubok: a Whisky A Go-Go, a Rainbow, a Roxy és a Viper Room. A következő héten a káprázatos kaliforniai coastline-on csavarogunk. Santa Monica, Ventura, Santa Barbara (Martin Gore lakóhelye), a Big Sur, ahol egykor Crosbyék és Joni Mitchell léptek fel. Majd Santa Cruz és az elbűvölő Monterey, az első nagy szabadtéri rockfesztivál színhelye 1967-ben, amely manapság inkább már tengeri akváriumáról, a narancssárgán világító medúzákról híres. Haywardban barátoknál alszunk pár éjszakát, akik elvisznek minket Berkeley-be, a hírhedten veszélyes Oaklandbe, és egyik este végre egy helyi koncertre is elmegyünk. Átugrunk a Muir Woods Nemzeti Parkba is, ahol a száz méteres óriás vörös tölgyek közt forgatták a Jedi visszatér Endor bolygós részeit. Cédéinket megunva a rádiókat hallgatjuk, és nemigen van olyan, hogy ne találnánk valami rendes rocknótát, legyen szó Neil Youngról, a Led Zepről vagy akár a Metallica Master of Puppets-éről.

kovarykerouac.jpg

Július 8-án, 3000 km vezetés után érünk zarándokutunk utolsó állomására, ami egyúttal annak megkoronázása is, hiszen a hullámos utcákkal teli San Francisco maga a popkultúra, és még sokkal több annál. A Columbus Avenue-n lakunk, itt van a Kerouac-ot éltető Beat Museum, Jack kultikus kocsmája, a Vesuvio, a Ginsbergék egykori felolvasóestjeinek helyet adó City Lights könyvesbolt, Coppola háromszög alapú háza, ahol a Keresztapát vágták, és a Bob Dylant elátkozó Diamonds and Rust című Joan Baez-dalból (illetve inkább annak Judas Priest-feldolgozásából) ismert Washington Square. Bejárjuk a North Beach-et, a Chinatownt, a Haight-Ashburyt, a hippi-kultúra bölcsőjét, ahol a falakat Jerry Garcia-, Grace Slick- és George Harrison-festmények borítják, Santana szülőhelyét, az időnként félelmetes latin Mission Districtet. A villamoson mindent három nyelven mondanak be: angolul, spanyolul és kínaiul. Az árak itt némileg magasabbak, mint Arizonában, de a szállás, a kaja és a pia mindenhol megfizethető, a benzin pedig feleannyi, mint itthon. San Franciscó-i magyar barátainkkal bebarangoljuk a páratlan Golden Gate Parkot és annak környékét, japánkertben csavargunk, piknikezünk homeless-ek és utcazenészek szomszédságában, mulatunk blueskocsmában és helyi indie-fesztiválon, látunk bölényeket, prérifarkast és delfineket a végtelen Csendes-óceánban, amely fölött a állandóan kilométeres vastagságú, a várost időnként percek alatt ellepő köd gomolyog… Aztán hirtelen véget ér a 33 napos álom, és ismét 10 ezer méteres magasságban repülünk London, majd Budapest és a hétköznapok felé. Isten áldjon Amerika, remélem, látjuk még egymást!

szöveg: Kőváry Zoltán

fotók: Gábor András


A Trousers Freakbeat című idei albumáról az I Get Around klipje:

https://recorder.blog.hu/2013/08/29/surfin_usa_amerika_a_trousers_vezetojenek_szemevel
Surfin' USA - Amerika a Trousers vezetőjének szemével

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr275483449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.