Kanye West: Yeezus (lemezkritika)

2013.07.04. 18:50, Frontrecorder

kanye-west.jpg

Összegezzük hát végre mi is, mit gondolunk Kanye West Yeezus című, egyszerűsége ellenére nagyon is összetett és bonyolult albumáról, amelyről lassan már csak a pápa nem nyilvánított véleményt. Elöljáróban annyit, hogy ha imádni nem is feltétlenül kell (vagy lehet), nem meghallgatni viszont bűn lenne.

yeezuscover.jpgKiadó: Def Jam

Megjelenés: 2013. június 18.

Stílus: hiphop

Kulcsdal: New Slaves

Na bumm: azt azért senki nem gondolta, hogy egy mainstream hiphop-előadó így oda mer baszni, ráadásul pont Kanye West? Márpedig a most 36 éves rapper hatodik albuma, a Yeezus a váratlan csapás erejével érkezett a semmiből, házfalra vetítésekkel beharangozva (Kanye újabban a modern építészetet tanulmányozza), zéró hagyományos promócióval (amire nem is lett volna idő, az album az utolsó pillanatban lett kész), egy felmatricázott üres cédétokban - nesztek, itt a zene! "Megmondjam, mi a tuti új marketingstratégia? Jobb zenét kell csinálni” - mart oda Kanye a Yeezus kapcsán, és a fishstickbe is, tényleg megcsinálta(tta).

A 2012 közepe óta seregnyi besegítővel (Daft Punk! Evian Christ! TNGHT!) formált, majd Rick Rubin által pár héttel a kiadónak leadás határideje előtt kézbe vett és egységesre gyúrt lemez nyersességére és masszív szónikus attakjára tényleg nem lehetett számítani Westtől, különösen az előző lemez, a 2010-es My Beautiful Dark Twisted Fantasy ötlettúlkapásos grandiózussága után nagyon durva fordulat a Yeezus, amely olyan, akár egy koncentrált, letaglózó ütés, egy hatalmas "BAM!", ahogy a rapper mondja. Kisebb csoda, hogy a rengeteg producer zenei diribdarabjaiból és megannyi elektronikus zenei hangzás (acid house, trap, a friss chicagói hiphop-elfajzás drill, moombahton, electro-house) beolvasztásából hogyan sikerült ilyen tulajdonképpen egységes anyagot összeszerkeszteni, amely első hallásra tényleg elég "minimál", ahogy ezt szinte mindenki észrevételezi, és ez a hatás sokadszori hallgatásra is tartja magát, miközben feltárulnak az apró részletek. Kidolgozott kidolgozatlanság, talán ez a leghelyesebb kifejezés, a számok ugyanis sokszor tákolmányszerűek, és különösen a hangminták nem stimmelnek; mintha random módon oda lennének szúrva (mint a nyitó On Sight torz acid-pulzáló alapját egyszer csak megszakító spirituálé-részlet, vagy az ominózus Gyöngyhajú lány-szelet teljesen indokolatlanul a New Slaves végén), ami persze direkt meghökkentés, és a szabályok, a mit lehet és mit nem keretek alapos seggbeb*szása.

Mert Kanyének ez volt a célja ezzel a lemezzel, az nem kérdés. "Yeezy már a kapunál, szard le, amit eddig hallottál, szard le, amit eddig hordtál, a szörny ezennel újraéled" - ezzel kezdi a lemezt, és bármennyire is nagyképűen hangzik, nem hazudik: a Yeezus bizony egy monstruózus album. West maga is a legagresszívebb, legdurvább arcát mutatja, rettenetes és rettenthetetlen, egyszerre dúvad és fenség  - egy fekete mumus (New Slaves), egy King Kong (Black Skinhead), egy isten (I am a God). Az alapjáraton felhergelt, ellentmondást nem tűrő módon dörgő rappelése gyakran artikulálatlan üvöltésbe, acsargásba, hörgésbe megy át - szabadjára engedi minden indulatát, fröcsögi minden gondolatát. Most is, mint mindig, a szövegeiben keveredik a profanitás a hívő beszéddel, a társadalomkritika a luxusélettel kérkedéssel, az éleslátás a tahó beszólásokkal, a fantázia a valódi élettel, mindennek viszont most valami egészen tudatfolyamszerű kavalkádját sikerül rímekbe szednie (és nem egyszer, akarva vagy akaratlanul nagyon vicces, lásd a máris szállóigévé lett Hurry up with those damn crosissants! sora). Ez részben nyilván annak köszönhető, hogy az utolsó pillanatban összerázott lemez felének szövegeit is kutyafuttában, két óra alatt (!) rappelte fel, részben a nagyon is kigondolt, provokatív művészi koncepció szülte, amelybe belefér, hogy az alkoholizmus témáját érzékenyen és okosan taglaló Hold My Liquor után rögtön egy kő keményen pornográf és iszonyú alpári módon szexista agymenés jöjjön, az I'm In It, amiben az ázsiai puncinak édes-savanyú íze van, az apácák készségesen szopnak, ő pedig úgy fistingel, ahogy tüntető polgárjogi aktivista az öklét rázza. És belefér az is, hogy miközben Nina Simone felpitchelt hangon a Strange Fruitot énekli, amely (Amerikában) köztudott módon feketék meglincseléséről szól, Kanye egy bedrogozva megejtett szexuális kalandját ecsetelje (Blood on the Leaves).

Igen, ilyet is lehet. Mindent lehet! Miért ne? Ez a néhány vendéget felvonultató (Justin Vernon, Frank Ocean, Chief Keef, Kid Cudi, King L), dancehall-szövegrészleteket hangsúlyosan beemelő (továbbá, a fent említettek mellett még Marilyn Mansont, Gary Glittert és Brenda Lee-t is szemplingelő), összességében zeneileg sajátos indusztriál-hiphop értelmezésként ható album egy hatalmas, példát statuáló ébresztő-pofon a mainstream hiphopnak - a hallgatónak pedig isteni büntetés.

8/10

https://recorder.blog.hu/2013/07/04/kanye_west_yeezus_lemezkritika
Kanye West: Yeezus (lemezkritika)
süti beállítások módosítása