Vampire Weekend: Modern Vampires Of The City (lemezkritika)

2013.05.20. 10:50, rerecorder

Vampire-Weekend.jpg

Hogyan lesz az üdítően jó első lemezzel jelentkező zenekarból egy korszak meghatározója? Úgy, hogy harmadik albumával dobja a legnagyobbat. Mint most, a Vampire Weekend.

Vampire_Weekend_-_Modern_Vampires_of_the_City.pngKiadó: XL / Neon Music

Megjelenés: 2013. május 14.

Stílus: art-pop, barokk-pop

Kulcsdal: Ya Hey

A kétezres évek nyüzsgő gitárpop-színterén számos zenekar indult príma első lemezzel, ám igazán fontosak természetesen csak azok marad(hat)tak, amelyek nem csak, hogy egy-két vállalható, hanem legalább három erős és izgalmas albummal tudtak az élbolyban maradni (vagy lemezről lemezre tudtak előre lépni). Az, hogy mi lesz az évtized New York-i art-pop robbanásának egyik emblematikus formációja, a Vampire Weekend sorsa, az kétségtelenül most, ezzel a harmadik albummal dőlt el. Egy zenekar, amelynek egyszer nagyon kijött a lépés, és összehozott még egy szerethető és sikeres lemezt, vagy egy együttes, amelyik immár önértékén mérhető, amely több mint a stílusát alkotó összetevők, hatások egésze, amelyik végképp kialakítja saját zenei nyelvét és arculatát – ez az egykori „koleszos, pulcsis geekek” legújabb lemezének tétje.

Persze a Vampire Weekendtől tulajdonképpen eddig sem kérhettük számon a különlegességet és az invenciót. Látszólag nehezen illeszthető elemekből építettek sikeres zenei produkciót: a kortárs indie gitárzenét rakták össze az afro-poppal és az ihletet a nyolcvanas években Afrikából importáló intellektuális popzenészek – Paul Simon, Peter Gabriel és a Talking Heads – fordulataival, némi gyógyegér beütéssel, hogy olyan zenekarok is eszünkbe juthassanak, mint a They Might Be Giants. 2008-as cím nélküli bemutatkozás nagyon jó volt és nagyon nagy sikert aratott, a 2010-es Contra című folytatás pedig – bár volt, akinek nem tűnt olyan üdítő újdonságnak, és talán olyan feszesnek sem, mint a debüt –, nem akart a bemutatkozó lemez replikája lenni, elektronikus hangszerelési fordulataival tudott újdonságot hozni, egyébként pedig a kritika elődjéhez hasonlóan éljenezte, s ami a listás helyezéseket illeti, még előrelépést is jelentett.

A VW FELVETTE A TELJES LEMEZBEMUTATÓ KONCERTJÉT, STEVE BUSCEMI RENDEZÉSÉBEN.

Node, hogy az új lemez. A Modern Vampires Of The City, akár a zenét, akár az életről-halálról és hitről is elmélkedő szövegeket vesszük, folytatja az (elnézést, nem jut az eszembe megfelelőbb kifejezés ennél a csúnyán kizsigerelt szónál) érési folyamatot és a változást. Megint új, megint más, sőt: eléggé más. A dalok tempói lassultak (mi több, van, ahol egészen belassultak), a zene szellősebb, rétegzettebb és kevésbé ugribugri, a hangulat pasztellesebb, néhol kifejezetten sötét, már nem igazán az a sokat emlegetett Upper West Side Soweto, sokkal inkább a hatásként már eddig is jelenlévő Talking Heads olyan nyolcvanas évekbeli artpop-lemezeire emlékeztet, mint a Little Creatures vagy a Speaking In Tongues. A divatos modern, kísérletező R&B-vel és hiphoppal is kokettáló, címében is az újszerűséget, lemezborítójával pedig ködös, monokróm képet sugalló album – a zenekar talán eddigi legerősebb lemeze – fenntartja, sőt, megerősíti a Vampire Weekend helyét a kortárs zenekarok között, s végképp világossá teszi: ez bizony nem egy egyhétvégés történet.

9/10

Németh Róbert


a Ya Hey lyric videoja:


ez pedig az Amex UNSTAGED koncertfilm, Steve Buscemi rendezésében:

https://recorder.blog.hu/2013/05/20/vampire_weekend_modern_vampires_of_the_city_lemezkritika
Vampire Weekend: Modern Vampires Of The City (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr295307978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása