Elveszve a bitrengetegben – A hatvanas évek nemzedéke a nyolcvanas évtizedben

2013.05.17. 08:43, rerecorder

beach-boys_cropped.jpg

1980 decemberében, John Lennon halálával végérvényesen lezárult egy korszak, a baby boom nemzedék az ex-Beatle mellett saját véget ért fiatalságát is siratta. Lennon zenész kortársai tanácstalanul vágtak neki az új évtizednek, és ha körülnéztek, egy alapvetően megváltozott popzenei színteret láttak maguk körül: komor poszt-punkok, mosolytalan szintipopperek, szárnyaikat bontogató függetlenek, MTV, Michael Jackson és Madonna... A negyvenes éveiben járó popgeneráció mindenesetre megpróbált alkalmazkodni a digitális új világhoz, inkább kevesebb, mint több sikerrel, ahogy azt alábbi példáink is mutatják.

Paul McCartney - Press To Play (1986)

Paul-McCartney-Press-To-Play---1-173265.jpgLennon egykori dalszerző partnere viszonylag magabiztosan nyitotta az új évtizedet: 1980-as, második saját név alatt kiadott lemezén, a McCartney II-n szabadon kísérletezett szintetizátorokkal és új hangzásokkal, 1981-ben feloszlatta Beatles utáni zenekarát, a kreatív energiáit addigra bőven felélő Wings-et, az évtized első felében sikeres duetteket énekelt Stevie Wonderrel (Ebony And Ivory) és Michael Jacksonnal (Say Say Say). A sikersorozatnak 1984-es filmje, a rossz kritikákat kapó Give My Regards To Broad Street vetett véget. Ezután McCartney úgy érezte, ideje váltani, korszerűbb megszólalással kell képben maradnia. A végeredmény, a Press To Play nagylemez sokak számára McCartney pályájának mélypontját jelenti. A 10cc-s Eric Stewart dalszerzői, és az egyebek mellett az XTC, a Police, a Genesis és David Bowie lemezein dolgozó Hugh Padgham produceri közreműködésével felvett albumot agyonnyomják a steril szintik és a rengeteg digitális visszhang, ráadásul még azt sem mondhatjuk, hogy a jó dalok mentik a helyzetet, mivel olyanok sem igazán akadnak rajta. Az elsőként kimásolt kislemez, a Press sikere ellenére a nagylemez kereskedelmileg is megbukott – innen már csak felfelé vezethetett az út. És valóban: McCartney következő albuma, az 1989-es Flowers In The Dirt már erősebb dalgyűjtemény lett, és az idősödő zenész nagyjából azóta is tartja a szintet három-négy évente kiadott, alapvetően izgalommentes, de azért kellemes szólóalbumaival.

The Beach Boys - The Beach Boys (1985)

THE BEACH BOYS.jpgA nyolcvanas évek elejére egykori önmaga szomorú paródiájává vált (nyitóképen látható) kaliforniai zenekart dobosuk, Dennis Wilson 1983 decemberi halála sem akadályozta meg a folytatásban. Az 1984 folyamán, a Culture Club producere, Steve Levine segítségével digitálisan rögzített és mixelt cím nélküli Beach Boys-lemezen nyüzsögnek a Yamahák és a Fairlightok, furcsa kontrasztot alkotva a negyed évszázaddal korábbi Kaliforniát megidéző, nosztalgikus dalokkal. Hiába Stevie Wonder és Ringo Starr közreműködése és a Getcha Back című kislemezsláger, az album alapvetően totális kudarc. (A zenekartól fokozatosan távolodó Brian Wilson 1988-as cím nélküli szóló bemutatkozása szintén nem mentes a digitál-túladagolástól, de alapvetően jóval erősebb és szerethetőbb album.)


A NYOLCVANAS ÉVEK SZTÁRJAI (RICK ASTLEYTŐL KIM WILDE-IG) CSOKORBAN TURNÉZNAK.

Neil Young - Trans (1982)

neil-young-trans.jpgHa Neil Young, akkor Crazy Horse, koszos gitárok, őszinte érzelmek... Vagy mégsem? A kanadai énekes-dalszerző 1982-ben otthagyta addigi kiadóját, a Reprise-t, és a Geffenhez szerződött. Az új labelnél elsőként megjelent Young-produktum, a Trans című LP az életmű legbizarrabb darabja, amin a gitárok helyett szinklavierek és vokóderek uralják a dalokat. Youngot állítólag a Kraftwerk inspirálta az album készítésekor, mindenesetre álljon itt néhány jellemző dalcím: Computer Cowboy, Computer Age, Transformer Man... Mindezek ellenére harminc év távlatából a Trans meglepően jól működik, a Mr. Soul című Buffalo Springfield-klasszikus vokóderesített újragondolása kimondottan szórakoztató. Másként gondolták ezt a Geffen fejesei, akik Young következő lemeze, a rockabilly-dalokból összeállított Everybody's Rockin' után beperelték a zenészt, mondván, eladhatatlan lemezeivel szándékosan szabotálja karrierjét. Maga Young pályája legfelszabadultabban kísérletező időszakának nevezte a nyolcvanas évtizedet egy interjúban, bár 1989-re, a Freedom lemez idejére visszatért a tőle megszokott koszos rockhangzáshoz.

Pink Floyd - A Momentary Lapse Of Reason (1987)

The Magic Garden - Pink_Floyd_-_A_Momentary_Lapse_of_Reason.jpgA hetvenes évek emblematikus art-rock zenekarának létezése erősen megkérdőjeleződött 1985-ben, amikor az együttes basszusgitáros-vezetője, Roger Waters önhatalmúlag feloszlatta a csapatot. Miközben az egykori zenésztársak között durva pereskedés zajlott a Pink Floyd név használatáért, a gitáros David Gilmour és a dobos Nick Mason (a zenekarba visszacsábított Richard Wright billentyűssel kiegészülve) nekikezdett egy új Floyd-nagylemez felvételeinek. A jól tejelő zenekarnevet végül Waters-től megnyerő trió albuma 1987 őszén jelent meg, és úgy próbálja megidézni a zenekar előző évtizedét, hogy közben nagyon is nyolcvanas évekbeli poptermék, sequencerekkel, dobgépekkel, tucatnyi vendégzenésszel. A Floyd-rajongók máig vitatkoznak arról, hogy a Momentary Lapse Of Reason középszerű Floyd-, vagy jobban sikerült Gilmour-lemez-e.

Genesis - Invisible Touch (1986)

invisible1.jpgA Floydhoz hasonlóan a Genesis is art-rock behemótból alakult át áramvonalasított poptermékké, igaz, ez a folyamat náluk már a hetvenes évek második felében, Peter Gabriel kiválása után elkezdődött. A nyolcvanas években, mialatt Phil Collins párhuzamosan szólókarrierjén is dolgozott, a zenekar stúdiólemezeivel folyamatosan haladt a mainstream pop-rock hangzás irányába, s az Invisible Touch jelenti ennek a folyamatnak a betetőzését. Az együttessel akkor már évek óta sikeresen együttműködő Hugh Padgham gyakorlatilag egy Collins-szólólemezt készített a Genesisnek, a rádióbarát popdalokat vastag szintiszőnyeggel és elektronikus dobokkal megpakolva. Az Invisible Touch a Genesis legsikeresebb albuma lett, s egyben pályájuk legtökéletesebb remekműve – legalábbis Patrick Bateman (az Amerikai pszicho antihőse) szerint, az öreg proggerek kicsit másképp gondolják.


(X) A nyolcvanas évek őrült kavalkádjába mindez könnyedén belefért, ahogy oly sok más is: Azok a 80-as évek és A 80-as évek legnagyobb pillanatai címmel indított sorozatokat a National Geographic Channel az évtized történetéről. Az adásokban a korszak jelentős zenei eseményei, sztárjai is középpontba kerülnek: a Sony Walkman piacra dobása, Madonna, Grandmaster Flash, Kurtis Blow és így tovább.

Hogy mindez még izgalmasabb legyen, a sorozat mellé egy nyereményjáték is indult, melyre értékes nyereményekért itt lehet pályázni, május 21-én éjfélig.


Paul McCartney és a digitáliában feje búbjáig megmártozó Press:


a Beach Boys és a Getcha Back:


Neil Young és a szám, amiről 1982-ben, vakon talán senki nem mondta meg, hogy hősünk készítette, Transformer Man


a Pink Floyd se tudta elfedni az évtizedre jellemző power-ballad elemeket az On The Turning Away-ben:


Genesis és az Invisible Touch, csodás:

https://recorder.blog.hu/2013/05/17/elveszve_a_bitrengetegben_a_hatvanas_evek_nemzedeke_a_nyolcvanas_evtizedben
Elveszve a bitrengetegben – A hatvanas évek nemzedéke a nyolcvanas évtizedben

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr945303947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása