Jamak Ármin (Carbovaris) ajánlja – Yeah Yeah Yeahs: Mosquito (lemezkritika)

2013.05.07. 10:00, rerecorder

carbo jamak.jpg

Jamak Ármin a 2009-ben alakult indie-rockos Carbovaris énekes-gitáros-frontembere, zenekara egyre nagyobb sikereket ér el (nemrégiben jelölték őket a VIVA Cometen legjobb új előadó kategóriában), jelenleg lelkesen turnéznak az országban és dolgoznak második nagylemezükön. A május 8-án, szerdán, 21.00-kor a Kuplungban akusztikus szólókoncertet adó Ármin a Mosquito című új Yeah Yeah Yeahs-albumot kritizálja Profül rovatunkban.

Mosquito-by-Yeah-Yeah-Yea-001.jpgKiadó: Interscope / Universal

Megjelenés: 2013. április 12.

Stílus: indie rock, alternatív rock

Így megy ez

 

Így megy ez”: gyakran erre a Kurt Vonnegut-szállóigére gondoltam miközben ezt a lemezt hallgattam, és arra, milyen találóan is festi le az egész albumot a címe. Kicsit bosszankodunk a meghallgatása után, és még néhány óráig rohadtul viszket, de végül túllendülünk az egészen és elfogadjuk puszta létezését.

Adott egy, az ezredforduló óta létező zenekar, aminek kezdeti koncertjein ott lenni annyit jelentett New Yorkban, mint most megsimizni Kanye West buksiját, és persze adott a tökéletes alapanyag Karen O formájában. Imádnivaló egyéniség ő, akinek valahogy sikerült megtalálnia a mainstream és az underground közti kapcsot. Art punkos lezser stílusa, és szerintem zseniális énektémái már a 2003-as Fever To Tell című első lemezen is megmutatkoztak. Azonban ez nekik nem volt elég, és 2005-ben úgy döntöttek, márpedig ők újra feltalálják a Yeah Yeah Yeahs-t – és ha példányszámra nem is, de tartalomra mindenképp a 2009-es It’s Blitz! hozta meg az igazi áttörést. Kifejezetten jól állt Karennek a Heads Will Roll instant slágeressége vagy a Runaway fanyar romantikája. Bátran kijelenthetjük, hogy sokan epekedve vártuk a folytatást…

Ehhez képest a Mosquito-ra én úgy gondolok, mint egy lufira, amire ráírhatod azt, ami éppen a lelkedet nyomja, bízva abban, hogy elengedése után talán kicsit megkönnyebbülsz. Benne van az a sok feszültség, ami a Yeah Yeah Yeahs-t belülről emésztette már évek óta, és benne van Karen költözése is LA-ből vissza New York-ba; állítása szerint újra meg kellett küzdenie a múltjával, és ezen csak nagy nehezen sikerült átlendülnie.

A lemez rögtön a magabiztos Sacrilege-dzsel indít, ami a megnyerő gospelkórussal a végén akár az előző lemezre is felfért volna. Kimondottan tetszik benne a szintis loop.

121211_YYY_Hurrell2_144CLR_2.jpgA Subway viszont második számként eléggé nagy melléfogás. Hangulat-alapozónak még talán elmenne, de sajnos túlságosan hosszú és a legkevésbé sem kreatív. A címadó Mosquito punkos lo-fi hangzásával próbálja megmenteni az albumot, kevés sikerrel. Imádom, ahogy Karen belecsempész a dalba egy kis tökösséget, de a halovány és repetitív refrén elrontja az összhatást. Az Under The Earth kellemes csalódás, ami a lemez kísérletezős darabjaihoz tartozik inkább; a himnikus refrén szerintem jól passzol az elszállósabb verzéhez. A tökösebb Slave-ben végre Nick Zinner (a YYY gitárosa) is előtűnik – eléggé személyes hangvételű a szám, de szerencsére azért megmaradt a slágeressége. Ezután megint megfeneklik a lemez, köszönhetően a These Paths semmitmondó monotonságának. Rögtön ment is ki a playlistemből. Az Area 52-ről feltételezem, hogy vicc, de én nem ilyesmit várnék ma a Yeah Yeah Yeahs-től; bugyuta űrlényes szövegéről pár nagyon gagyi 80-as évekbeli sláger jut eszembe. Erre kontráz rá a Buried Alive, ami az odamondogatós rapbetét ellenére sem ciki. (A lendülete miatt nekem rögtön a Be Safe ugrott be a Cribs-től.)

A laza, tavaszias hangulatú Always perfekt egy kis pihenéshez és ennél nem is vágyik többre, a Despair pedig ügyesen építkezik abból az egyetlen témából, amiből áll, és a vége felé szépen be is indul. Szerintem itt kellett volna befejezni ezt az albumot, a lemezt záró Wedding Song már lényegében nem ad hozzá a Mosquito-hoz, inkább csak a sötét felhangokra erősít rá, talán túlságosan is.

Itt bizony nincsenek olyan hatalmas slágerek, mint az It’s Blitz!-en, és nem is olyan kísérletezős, mint pár korai szerzeményük – összességében ez az album EP-ként működhetne igazán, nagylemezként viszont a középmezőnyben fogja végezni, valahol a Yeah Yeah Yeahs életmű alján. De azért nem hinném, hogy ezzel a lemezzel leégetné magát a zenekar, mert így megy ez néha. Van, hogy valami jobb, és van, hogy rosszabb, és ezt el kell fogadni.

Jamak Ármin

a Sacrilage remek videója az albumról:

https://recorder.blog.hu/2013/05/07/jamak_armin_carbovaris_ajanlja_yeah_yeah_yeahs_mosquito_lemezkritika
Jamak Ármin (Carbovaris) ajánlja – Yeah Yeah Yeahs: Mosquito (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr455285874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.