Weezer-BlueAlbum_original.jpg

A Weezert sokan napjaink egyik legrosszabb zenekaraként tartják számon, pedig karrierje kezdetén a kvartett épp, hogy a legjobbak között volt. Első két lemeze ugyanis power-rockos hangzásával, elsőosztályú popérzékenységével és elbűvölő szövegvilágával biztosította magát a 90-es évek meghatározó stúdióalbumai között, a továbbiakban azonban annyit romlott a formáció renoméja, hogy sokan meg is feledkeztek a korai korongok jelentőségéről. Pedig kétségtelen, hogy a bemutatásra kerülő Weezer (The Blue Album) és Pinkerton párosa olyan szórakoztató, vicces és tanulságos percekkel szolgál a hallgató számára, amilyenekkel az elmúlt húsz esztendőben csak elvétve találkozhatott.

Annak ellenére, hogy a 90-es évek közepét jószerével mindenki a britpop korszakkal azonosítja, 1994 és 1995 környékén az amerikai rockzene kedvelőinek sem lehetett oka panaszra. Kurt Cobain egy ujjmozdulattal valóban véget vetett a favágóinges zenekarok hegemóniájának, ám az alternatív rock szívósabb volt annál, mint hogy legemblematikusabb figurájának halála azonnal kitörölje hatását az emberek emlékezetéből. Az olyan, a Nirvana-kör stigmáját kétségtelenül magukon viselő együttesek, mint például a Smashing Pumpkins vagy a Soundgarden rendkívül népszerűek voltak akkoriban, de még ha nem is szűkítjük le a kört a poszt-grunge színtérre, a Pavement vagy a Green Day sikerei alapján nyilvánvaló, hogy akkoriban az USA sem változott könnyűzenei sivataggá.

Weezer_pic.jpgVirágzó amerikai színtér ide-vagy oda, a Weezer elsöprő sikere mindmáig a legnehezebben megmagyarázható popanomáliák közé tartozik. Az imént felsorolt produkcióknál érthető a világhír, hiszen azok könnyedén beleillettek abba a képbe, amely az addig elmúlt esztendőkben kialakult a tengerentúli zenekarokról, a Rivers Cuomo vezette négyes azonban se nem volt kompatibilis az épp kurrens rockzenei törekvésekkel, se nem volt jellemezhető a divatos szó akár legvisszafogottabb formájával is. A hosszú hajú alt-együttesek a vérbeli rock n’ roll magatartás ismérveit, így férfiasságot és komolyságot sugároztak, ezért is roppant különös, hogy az egyetlen dolog, amelyben a vézna, gyökér alkatot képviselő Weezer-tagok osztoztak a kor nagyjaival, az a kemény gitárzenei hagyományok ápolása volt.

Ha nem is vesszük figyelembe a tényt, hogy sírnivaló külsejével minden bizonnyal a formáció volt a legvalószínűtlenebb világsztár-jelölt akkoriban (a geek megjelenés még hagyján, de az alapító Jason Cropper helyére bevett Brian Bell gitárosnál az döntötte el a zenekarba kerülést, hogy melyik a kedvenc Star Wars-karaktere!), akkor is módfelett szokatlan, hogy az 1991-ben alakult kvartettet bármiféle hivatalos kiadvány nélkül leszerződtette az igencsak nagynak számító Geffen kiadó, bedugta a legendás new yorki Electric Lady stúdióba, és megszerezte első lemeze producerének a cars-os Ric Ocasek-et. Ennek tudatában a sikertörténet leginkább egy amerikai tinifilmre emlékeztet: a gimiben a focicsapat kapitánya dugja a jó nőket, ám később mindenki a gyökér srác lábai előtt hever majd.

MÚLT VASÁRNAP A SUPERGRASS DEBÜTÁLÁSÁRA EMLÉKEZTÜNK VISSZA.

Weezer-BlueAlbum_original 1.jpgAmivel a legtöbben évekig próbálkoznak, az ennek a négy fiatalembernek egyszer csak az ölébe hullott – bár igazságtalanság lenne azt állítani, hogy nem szolgáltak rá az elismerésre. Ugyanis (igaz, ezt jelenlegi reputációjából kiindulva nehéz elképzelni) a Weezer annak idején tényleg egy jó zenekar volt, markáns hangzással, szerethető tagokkal, megjegyezhető klipekkel, jó poénokkal és nem utolsó sorban: kiváló dalokkal. Rivers Cuomo szellemes, a gyökérvilág mélyébe betekintést nyújtó szövegvilága, azonnal ható dallamai, na és a jellegzetes, már-már metálosan fűrészelős power pop riffelése tette ellenállhatatlanul csábítóvá az együttest már az első, 1994-es, Weezer (The Blue Album) című lemezén. A Pixies és a Nirvana ihletésében fogant, gitárszólókkal és tömör hangfüggönyökkel telepakolt, mégis esetlen és rettentően szeretetreméltó darabok szólnak komikus féltékenységről (No One Else), igazi bánatról (The World Has Turned And Left Me Here), idilli gyökérkapcsolatról (Buddy Holly), gyötrő elkeseredettségről (Say It Ain’t So), és persze az elmaradhatatlan vesztes életmódról, tizenkét oldalú dobókockástól, KISS-plakátostól, mindenestől (In The Garage). Ezek alapján pedig kijelenthető, hogy a Weezer kiérdemelte a sikert: legalább annyira jóleső érzés lehetett a sok férfirock között rálelni erre a gyámoltalan és őszinte öregdiákokból álló bandára annak idején, mint amekkora örömet okoz bárhol, bármikor meghallgatni a Kék Albumot.

weezer-07.jpgA zenekar sikere meglepően nagy volt: a Spike Jonze-rendezte videóknak (főleg a Buddy Hollynak) köszönhetően a kvartettnek bérelt helye volt az MTV képernyőjén, ráadásul a debüt jól szerepelt mind a kritikai, mind a kereskedelmi fogadtatást figyelembe véve. Ennek ellenére Cuomo nem ült a babérjain, és még ’94-ben elkezdett demózni a következő anyagra, egy űrrock-operát tartva szemei előtt. Habár a Songs From The Black Hole címre keresztelt konceptalbum ötletét végül elvetették, a nagyszabású műhöz írt néhány szerzemény átkerült a következő, végül 1996-ban megjelent Pinkerton nevű nagylemezre, amely vadabbra, agresszívebbre sikeredett, mint elődje, a nyersebb megszólalás pedig nagyrészt Cuomo sebzett lelki világának köszönhető.

A Blue Albumot követően ugyanis a Weezer-vezérnek elege lett a rá irányuló túlzott figyelemből, ezért szakállat növesztett és beiratkozott a Harvardra, miközben a többi tag egyéb projektjeivel volt elfoglalva (Patrick Wilson dobos a Special Goodness-szel, Brian Bell gitáros a Space Twins-szel, Matt Sharp basszusgitáros pedig a Rentals-szal, melyért a második lemez után aztán el is hagyta a Weezert). Cuomo a második korongon nagyobb figyelmet szeretett volna terelni saját állapotára, így antidemokratikusabb lett a társaival: ő vette át az irányítást, és a pénzt is a szerint osztotta el, ki mennyit működött közre a dalokban (így értelemszerűen ő kapta a legtöbbet). Az énekes megelégelte, hogy sikerei ellenére még mindig ugyanannak a szerencsétlennek tartják, mint azelőtt, ráadásul párkapcsolat terén sem volt éppenséggel a topon, plusz egy lábműtétét követően felírt fájdalomcsillapítók is csak rontottak a helyzeten.


AZ AMERIKAI PUNKSZÍNTÉR EGYIK KEVÉSSÉ EMLEGETETT EGYÜTTESÉT, AZ X-ET IS MÉLTATTUK.

Weezer_1996_Pinkerton_Lossless_.jpgNem csoda hát, hogy ha elődje a gyökérlét gondtalanságát hivatott bemutatni, akkor a második Weezer-anyag pont az ellentétes oldal dokumentuma. Cuomo már nem a debütlemez aranyos szomszéd sráca: egy valósággal felrobbanó ideggóc, amely másoktól való függőségéről, elkeseredettségéről, érzelmi labilitásáról és nyomorultságáról énekel (és emiatt különös rokonságot mutat az In Utero-korabeli Kurt Cobainnel). Annak ellenére, hogy a zenekar megszólalása nem tér el olyan nagymértékben az előzőektől, a Dave Fridmann hangmérnök (Mercury Rev, The Flaming Lips) segítségével előállított gitárhangzás alapvető funkciója nagyon is megváltozott: míg a Blue Albumon a jóleső zaj csak a rockzenei vonzalom kifejezője volt, addig itt Cuomo lelki labilitására reflektál keményebb, kaparósabb összhatásával. A szerző a tíz számból legalább kilencet végigdühöng, ezért is ironikus, hogy Rivers mégis a záró, akusztikus, finom Butterfly-ban foglalja össze legtisztábban (és leginkább szívhez szólóan) a Pinkerton lényegét: adott volt egy kivételes, jó dalszerző, aki ugyanakkor egy saját gondolataiban sem biztos, fantáziákat kergető és szeretetre vágyó ember is egyben, és hányattatásai ellenére is lehengerlő erővel volt képes átültetni érzelmeit, szenvedéseit és örömeit ebbe a nagyszerű korongba.

VASÁRNAPI ROCKSULINKBAN A POSZTPUNK-ALAPVETÉS THE FALL IS SORRAKERÜLT MÁR.

weezer1996-6665.jpgManapság a kritika egyenrangú műként kezeli a Pinkertont a Blue Albummal, bár ez nem volt mindig így, sőt, megjelenésekor bukásnak ítélték még a második lemezt. Bár az amerikai Top 20-ba sikerült beférkőznie, még a klipdalokból sem lettek őrületes slágerek, és a kritikusok is erősen kifogásolták a jelentős szövegbeli kanyart. Igaz, azóta az egész emo generáció kiáltotta ki egyik legnagyobb ihletőjének, bár még a mű megkésett elismerése sem tudta visszahozni a régi formációt. A ’96-os munkát követően az együttes ötéves szünetre vonult, mely során nem volt felhőtlen a viszony a tagok között, és bár az új évezredbe lépve újra aktivizálták magukat és az egyik legnépszerűbb amerikai bandává léptek elő, a kvartett már csak árnyéka volt önmagának: egy unalmas együttes, kellemetlen ötletekkel, (néhány sláger közt) fantáziátlan számokkal és egyre csak öregedő tagokkal. Ám minél több idő telik el úgy, hogy rossz szájízzel gondolunk a jelenkor Weezerére, annál örömtelibb lesz majd, amikor ez a két mű eszünkbe juttatja, hogy valamikor még nagyon szerettük ezt a zenekart.

Judák Bence


a Buddy Holly klipje:


az Undone (The Sweater Song) videója:

a Say It Ain't Soklipje 1995-ből, még az első lemezről:


az El Scorcho videója 1996-ból, a Pinkertonról:


The Good Life
, szintén a második lemezről:


az 1997-ben készült klip, a Pink Triangle-höz:

Címkék: weezer
https://recorder.blog.hu/2013/05/05/a_vilag_es_a_gyoker_srac_labai_a_weezer_elso_ket_lemeze
A világ és a gyökér srác lábai – a Weezer első két lemeze

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr645281998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása