Nem csak zenebuziknak való – Titanic filmfesztivál zenei szekció

A Titanic Filmfesztivál zenés blokkját szokás erősnek nevezni, ami igazából csak egy szinonima arra, hogy változatos. Változatos, mert általában talál filmet a hardcore zenebuzi, a különleges sorsok rajongója, az, aki csak egy jó örömzenét szeretne látni és az is, aki csak egyszerűen jó zenét szeretne hallgatni. Idén sem volt ez másképp. A napokban megjelent Recorder magazin 11. számában közölt összefoglaló következik.

Kezdjük a zenebuziknak valóval. A fesztivál egyik legkellemesebb meglepetése volt A ritmus diktál - A Pulp-story (The Beat Is The Law, 2010). Azért, mert amikor beültem, azt hittem, hogy el fogja mondani Jarvis Cocker és a többiek eléggé ismert történetét, ehhez képest egy egészen részletes és szórakoztató dokumentumfilmet kaptunk arról, hogy milyen volt egyáltalán megteremteni egy zenei szcénát Sheffieldben. Abban a Sheffieldben, amit Margaret Thatcher éppen próbált szétbombázni, ahol a diákok egytől egyig olyan segélyen voltak, amiből simán meg lehetett élni és ahol a bezárt műhelyekben olyan összművészeti tereket lehetett nyitni, ahol akkor is békén hagytak, ha te éppen egy indusztriálbandával betondarabokat kalapáltál a színpadon. Legalábbis addig tartott ez az egész, amíg meg nem jelent az acid house, azzal pedig a zenekarokat felváltották a DJ-k, az artisztikus poszpunkot meg a modern brit elektronika egyik alapvető kiadója, a Warp Records. A nagy politikai és gazdasági változások között pedig végig kisebb-nagyobb sikerrel ott próbáltak túlélni olyan együttesek, mint a Chakk, a ClockDVA, a Longpigs vagy éppen a Pulp, aminek a történetét nagyvonalakban csak az 1995-ös Glastonbury-fesztiválos fellépésükig követjük. De tényleg csak nagyvonalakban: aki valahogyan beszerzi A ritmus diktált, az ne lepődjön meg, hogy a végére többet fog tudni Richard Hawley-ról, mint Jarvis Cockerről.

SZEREPELT A PROGRAMBAN EGY VONATOS ROCKDOKSI MAI HIPPIZENEKAROKRÓL, A MUMFORD & SONS FŐSZEREPLÉSÉVEL.

Richard Hawley feltűnik egy másik brit doksiban, a Last Shop Standingben (2011) is, ami a szomorúan elsorvadó brit lemezboltokról szól. Ebben a filmben megszólal Paul Weller, Johnny Marr és Norman Cook is, és természetesen mindenki felváltva nosztalgiázik és panaszkodik, hogy régen minden jobb volt. Egy lemezbolt születéséről szólt az ír szekcióban vetített Good Vibrations (2012) is, csak ott nem London belvárosában, hanem Belfast lerobbant negyedében nyitotta meg Terri Hooley azt az üzletet, ami később lemezkiadóvá nőtte ki magát és a világra szabadította a Teenage Kicks-et az Undertones-tól. A Good Vibrations annyira egyébként nem jó, mint amennyire a sztorija annak hangzik, főleg a mostanában Trónok harcában szereplő Richard Dormer miatt, akinek az alakításában Hooley, a punk keresztapja inkább egy naiv részeges balfék.

ADAM GREEN BRUTÁLISAN ŐSZINTE ÉS INTIM PORTRÉFILMET KAPOTT.

A naiv részeges balfék jelzős szerkezet passzol a Bakelit (Vinyl, 2012) főhősére is, aki kiégett rocksztárként felvesz egy dalt a régi bandájával, de az az ötlete támad, hogy egy fiatal zenekar kislemezeként adják el. A film igaz történeten alapul, Mike Peters, a nyolcvanas években szolidan népszerű Alarm frontembere ezt eljátszotta a 45 RPM című dalukkal, de abból nem világsiker lett, hanem egy helyezés a Wales Top 10-ben, és mivel az igaz történet sem olyan elképesztő, sajnos a Bakelit sem az, hiába nyöszörög és morog benne folyamatosan a Blur-féle Parklife klipjéből vagy angol szappanoperákból ismerhető Phil Daniels.

Két igazi dráma is volt az idei Titanic zenei szekciójában, de ezek a sztorik egymás tükörképeit jelenetették. Az első Jason Beckerről szólt (Jason Becker: Még élek – Jason Becker: Not Dead Yet, 2012), aki nevetségesen fiatal korában gitárvirtuózként egyre ismertebb lett, David Lee Roth is felkérte közreműködésbe a zenekarába, ám Lou Gehrig-betegséggel diagnosztizálták. Azaz a siker kapujában egyre kevésbé tudott járni, enni, és főleg: gitározni. Habár a betegség általában halálos, Becker még mindig él és a szemmozgásával még mindig képes alkotni. Az inverze ennek pedig a Charles Bradley: Soul Of America (2012) volt. Az évtizedekig szörnyű körülmények között élő soultehetség úgy gondolhatta, hogy a legjobb, amit a zenében elérhet az az, hogy James Brown-hasonmásként lép fel kis kocsmákban, ehhez képest megtalálta a Daptone-kiadót, ahol egy sor kislemez után 63 éves korában, 2011-ben megjelenhetett első nagylemeze, No Time For Dreaming. Amivel aztán ez a mindenre rácsodálkozó, tényleg nagyon szerethető soulmessiás már az egész világon sikerrel turnézott.

PLAN B FILMJÉRŐL, A RÁZÓS KÖRNYÉKRŐL MÁR AZ ELŐZŐ RECORDER MAGAZINBAN ÍRTUK.

20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
Zene mindenkinek szekció
Budapest, 2013. április 5-13.

Klág Dávid