Az örök fiatalság elixírje – A Supergrass és az 1995-ös I Should Coco

A Supergrass nem csak azért lógott ki a britpop főbb zenekarai közül, mert még akkor is volt benne szufla, amikor a korszak nagyjai már bedobták a törülközőt, hanem azért is, mert 90-es évekbeli csúcsalbuma talán sosem kapott akkora ajnározást, mint mondjuk a Definitely Maybe vagy a Parklife. Hiánypótló cikkünkben mi mégis megpróbáljuk bemutatni, hogy a csapat eszeveszett, fergeteges I Should Coco című bemutatkozó korongja egy hódolatra méltó, kitűnő alkotás, ami bárkiből előhozhatja a bolond tizenévest alig 40 perc leforgása alatt.

Ha az ember ránéz egy tetszőleges osztályképre, rendszerint könnyen felismeri a társaság különböző archetípusait: a menő bunkókat, akikre az összes csaj bukik; a tehetséges művész srácokat, akik excentrikusságukkal hódítanak; a gyökér intellektueleket, akik a saját cipőfűzőjükben esnek hasra; és persze a csínytevő vicces srácokat, akik nem biztos, hogy a legszebbek vagy a legokosabbak voltak, de hogy a legszórakoztatóbbak, az ezer százalék. Az imént taglalt vízió kétségkívül rávetíthető a britpop 1994/1995-ös évfolyamára, amelyben az Oasis középtempós, himnikus stadionrockkal, a Blur mérhetetlen angolságú popdalokkal, a Pulp pedig intellektuális diszkó-glam-new wave-vel próbálta megnyerni a brit ifjúságot. A Supergrass azonban a lehető legegyszerűbb és legvirgoncabb utat választotta a sikerhez: a csapat ugyanis vette a korai The Who és a Paul Weller vezette The Jam nyers lendületét, közös nevezőre hozta azt a Beatles csupaslágerességével, majd megszorozta a Madness utánozhatatlan lököttségével, végül pedig legfontosabb összetevőként bevonta az egyenletbe minden hülyegyerekpunk keresztapját: a féktelen Buzzcocks-ot.

Annak ellenére, hogy a Supergrass kétségtelenül fiatal, első blikkre befutott formáció volt, nem mondhatjuk azt, hogy a tagok korábban nem próbálkoztak volna más utakon: az énekes-gitáros Gaz Coombes és a dobos Danny Goffey ugyanis már együtt zenéltek a kilencvenes évek eleji The Jennifers nevezetű, a Stone Roses, a Ride és a Charlatans által ihletett, shoegaze/madchester bűvkörében tevékenykedő bandában, amely mindössze egy demót és egy kislemezt rögzített (ez utóbbin, igaz, a később a Pulpot és a Suede-et is producerelő Ed Buller is segédkezett, sőt, a kiadvány annál a Nude Records-nál jelent meg, ahova akkoriban Brett Anderson együttese is tartozott – csak hogy még több legyen a britpop-összecsengés). A bíztató előjelek ellenére azonban Jennifers bedőlt, bár igaz, Gaz és Danny frissen szerzett haverjukkal, Mick Quinn basszusgitárossal 1993 februárjában új zenekart alapított, melynek egy évvel később megjelent dalát (Caught By The Fuzz), még a Parlophone kiadó is bírta annyira, hogy szerződést toljon a még mindig igencsak fiatal fiúk vezette, kissé idétlen nevű Supergrass orra alá. A nagyvállalat és a fel-felerősödő sajtóvisszhang aztán beindította a dolgokat: egy Top 20-as (Mansize Rooster), valamint két Top 10-es (Lenny, Alright/Lose It) single következett, na és az időközben piacra dobott I Should Coco című debüt, ami a brit nagylemezlista csúcsán nyitott.

Nem csoda, hogy a  kiadványt zabálták a szigetországban, hiszen az I Should Coco kicsik és nagyok számára is legalább olyan élvezetes, mint kétpofára tömni a vattacukrot: a csapat legalapvetőbb pozitívumaként talán azt említhetjük, hogy a tagok viszonylag éretlen koruk ellenére kifejezetten magabiztos és lehengerlő, mégis könnyedén befogadható popslágerekkel tűzdelték tele a korongot, ám ami még ennél is fontosabb, hogy akarva vagy akaratlanul, de minden szerzeménybe sikerült csempészniük egy hatalmas merőkanállal az örök fiatalság elixírjéből. És bár az anyag játékideje kétszer olyan gyorsan illan el, mint azt bármikor is gondolnánk, butaság lenne annyival elintézni, mint egy mezei power-pop lemezt: egyrészt, mert a zenekar a lehető legmegfelelőbb elődökhöz nyúlt vissza az album készítésekor, másrészt pedig mert saját maga által vászonra vitt ecsetvonásai sem elhanyagolhatóak – sőt, pont ezek teszik annyira változatossá és időtállóvá a művet. Az egész munkán végigvezetett letaglózó erő és  bohóckodó hangulat, az egyik szerzeményben feltűnő lökött zongorakalimpálás vagy a másikba beillesztett lusta bluesos riffelés is mind-mind azon tényezők közé tartoznak, melyeknek köszönhetően az I Should Coco nem csak a lassacskán húsz évvel ezelőtti britpop-éra egyik legjobbja, de az esztelen fiatalság egyik kiapadhatatlan energiaforrása is maradt: negyvenpercnyi sűrített tinédzserlét, amely legalább annyi örömet okoz, mint a legelső istenes lerészegedés, és amely legalább annyira szükséges egy gimnazista személyiségfejlődéséhez, mint a suli udvar mögött elszívott néhány füves cigaretta.

A Supergrass beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a már szinte a kezdetektől velük turnézó és dalt író Rob Coombes billentyűssel (ő Gaz öccse) négyfőssé duzzadt és sikeresen vészelte át nem csupán a 90-es, de a 2000-es éveket is, majd a 2008-as, hatodik stúdiólemezük, a Diamond Hoo Ha után, a hetedik, dobozban maradt lemez felvételei közben (erről a soha meg nem jelent lemezeket tárgyaló cikkünkben írtunk), 2010-ben dobta be végleg a törülközőt. És bár az I Should Coco szintjét a későbbiekben sem tudták túlszárnyalni, továbbra is képesek voltak értékes, változatos sőt, nagyon is kitűnő albumokat írni, melyekkel jócskán sikerült lekörözniük számos kortársukat. Az pedig, hogy a tagok egy ilyen ragyogó bemutatkozással bővítették a britpop szegényesnek amúgy sem nevezhető dicsőségcsarnokát, már tényleg csak a hab a tortán.

Judák Bence

a teljes I Should Coco:

a Caught By The Fuzz klipje:

az Alright videója:

a Mansize Rooster klipje:

a Lenny videója: