„Azt ígéri az embernek, hogy sokkal többet élsz” – Pajor Tamás (Interjú)

Pajor Tamás a napokban jelentkezett új, nívós videoklippel, melyet a zongorás, lassú sodrású Te mesterséges ember című slam poetry-s dalhoz forgatott fia, Pajor Kristóf. A Neurotic énekes-dalszövegírójaként már a nyolcvanas években a magyar underground legendás alakjává vált, ám az 1987-ben készülő Rocktértő című, róla szóló dokumentumfilm forgatása közben egyik pillanatról a másikra megtért a Hit Gyülekezetébe, megszabadult súlyos kábítószer-függőségétől, megtagadta züllött múltjának alkotásait és azóta a gyülekezetben lelkészi munkát végez, valamint Amen nevű keresztény együttesével ad ki lemezeket. A Recorder kérésére sok egyéb mellett drogokkal terhelt éveiről mesélt (az új klip az interjú végén tekinthető meg).

- Milyen háttérrel találkoztál először a zenével? Volt például zenész a családodban?

- Nem volt ilyen, talán apám távoli rokonai között voltak hegedűsök. Nem zenészcsalád a miénk. Igazából én nem is vagyok zenész, alapvetően nem zenei gondolkodásom van. Számomra a zene mindig is inkább eszköz volt, akkor is, amikor elkezdtem vele foglalkozni, és a mai napig is. Bár az tény, hogy időközben közelebb kerültem hozzá, és talán sikerült megfogalmaznom néhány jó zenei gondolatot is, de ez kizárólag a popzene keretein belül értelmezhető jónak.

- Milyen zenei stílusok, milyen együttesek indítottak arra, hogy te is alapíts egy zenekart?

- Először volt egy Apokalipszis nevű teljesen ismeretlen zenekarom, mert az soha nem is egzisztált, virtuális zenekar volt még a gimnazista évek alatt. Természetesen heavy metál zenét játszott volna, ha létezik, ha ténylegesen hangszereket is veszünk a kezünkbe. A hetvenes évek végén az Ifiparkba jártam, a Piramis volt óriási zenekar, meg a P. Mobil ment, és a Korál. Még Radics Bélát is láttam játszani. Eleinte ezek hatottak rám. Aztán 1980-ban kezdett rám hatni a punkzene, és a punk-kultúra a vele járó tagadáscentrikus, kérlelhetetlen lázadás, amit ez magába foglalt. Ennek nyomán alakult meg a Neurotic. Az Apokalipszis volt az álmodozás korszaka, de zenélni még akkor sem tudtunk, amikor elindult a Neurotic. Elhittük a propagandisztikus marketingszöveget, hogy a punkzenészeknek elég három akkordot tudni, de ez soha nem volt igaz. Ezek a zenekarok nyilván barbár zenét akartak megvalósítani, de a lemezeiket technikai szinten magasan vitelezték ki.

- A Neurotic indulásakor volt egy viszonylag aktívabb időszak, 1981-ben, 1982 elején, de utána mintha meglehetősen szórványossá váltak volna a koncertek.

- Ez így volt, valóban. Volt pár év, amikor a tinédzserségből átvedlettem azzá a korrupt, degenerált, fauszti underground figurává, aki elhitte azt az eltévelyítő és eltévelyedett ideológiát, hogy törvény és erkölcs fölötti és hogy így születnek a nagy héroszok. Ez az időszak volt az a néhány év, amikor már igazi züllött rock’n’roll-figurák voltunk, akikké eleve válni kívántunk és akik ezt a romlott, kártékony valamit már úgymond hitelesen tudták reprodukálni.

- Mikor volt, amikor a zenekar újra beindult, 1985 környékén?

- Körülbelül igen, 1985 nyarán talán.

- Eddigre már ki is alakult az a zenei program, ami a későbbi demón hallható, vagy az még folyamatosan fejlődött?

- Inkább ekkor kezdett létrejönni az, ami a demó anyagát jelentette, az azért formálódott még a későbbiekben.

- Ebben a zenei világban már sokkal több volt a punk vehemenciájánál, ott voltak a hiphop-hatások, soulos fúvósok, funkos témák…

- …ez már inkább egy new wave-zenekar volt. Ezek a hatások azért jelentek meg, mert nekem a funkos zene tetszett, és tulajdonképpen zeneileg ma is az tetszik. 1980-ban indult világhódító útjára a rap és az nagyon megfogott, nagy hatással volt rám. Nem tudtam persze egy-az-egyben visszaadni, de ahogyan az hatott rám, én úgy csináltam belőle egy sajátos verziót. Nem úgy történt, hogy meghallgattam és megpróbáltam létrehozni egy ugyanolyat, hanem egyszerűen csak hatott rám és azt hittem, hogy én is olyat csinálok, de végül nem olyan lett.

- Hogyan jutottál rapzenéhez a nyolcvanas évek első felében, Fenyő Miklós 1984-es raplemeze (Jól nézünk MIKI) például hatott rád?

- Á, nem. Az ilyen irányú kísérleteit azt gagyinak tartottam. Kipróbált ő sok mindent, a Modern Talking magyarításáig bezáróan, de nem véletlen, hogy ezeket abbahagyta. Ő amúgy egy elképesztően zseniális alkotó, a magyar átlagnál jóval nagyobb esztétikai érzékkel rendelkezik. Már nem tudom, hogy a rap milyen csatornán keresztül jutott el hozzám, nyilván kazettán, de például Kurtis Blow-t biztosan hallgattam. Ez a műfaj annál is inkább hatott rám, mert megint csak nem kellett klasszikus értelemben zenésznek lenni hozzá. Persze ragadt az emberre. Ami zeneileg jó bennem, az a ritmusérzék, arra mindig volt affinitásom. A tonalitás érzékem sokkal gyengébb, főleg hangképzésileg, ezt lehet is hallani az albumokon. Olyan irányzatot képviseltem, ami mindig is volt a rockzenében, de Bob Dylan óta biztosan, a dumálós, szövegcentrikus zene. Nincs is olyan elvárás vele szemben, hogy énekhang valósítsa meg. Tulajdonképpen én mindig is ezt csináltam.

- A Neurotic-életművet a megtérésed után megtagadtad, azt mondtad róla, hogy ez a züllött korszakod lenyomata, a múlt, nem akarsz többet foglalkozni vele.

- A múltam ezen részét megtagadtam, ezt teljes mértékben ma is fenntartom, de kiegészítem, hogy érthetőbb legyen. Az emberi tehetség az Isten ajándéka. A visszajelzésekből lehet látni, hogy a tehetség ezekben a dalokban is megnyilvánul, különben nem lett volna, és lenne közkedvelt. Azonban nekem fenn kell tartanom a megtagadását, mert a tehetség egy eszköz, például egy kés is eszköz, lehet vele ölni, lehet vele kenyeret vágni. Azt gondolom, hogy inkább öltem a tehetségemmel, és ez nem mondd ellent azzal, hogy közben szórakoztattam, vagy, hogy ezzel részben egy rossz rendszer ellen is lázítottam. Annak sem mondd ellent, hogy a világ is rossz és dögunalmas, a kockafejű, szürke elnyomó rendszer is rossz volt, és minden normális embernek protestálnia kellett volna ellene. Mindezeknek nem mond ellent, hogy én ezt a lázítást egy káros erkölcsi és szellemi tartalommal tettem. Ezt tagadom meg benne, illetve az egészet megtagadom, mert ez volt a gyökere.

- Már ezekben a Neurotic-szövegekben is megjelenik számos evangéliumi utalás, Jézus neve is többször felbukkan.

- Tizennyolc éves koromban elolvastam az Újszövetséget, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez igaz, Jézus Krisztus él, Isten fia és egyszer oda kell majd állnom elé és számot adnom a tetteimről. Ez azért is érdekes, mert én zsidó vagyok és zsidóként nem sokat, vagy inkább semmit sem hallottam Krisztusról otthon, és mondhatnám, hogy még ez a legjobb verzió, mert legalább nagyon sok rosszat sem hallottam róla, és azért valljuk be a zsidóságon belül ez előfordul. Anélkül, hogy bárki rábeszélt volna, amikor elolvastam az Újszövetséget, akkor Isten egyszerűen szuverén módon meggyőzött róla, hogy ez igaz. Igaz, hogy ezután kezdtem zülleni is, mert paradox módon az a társaság, a Pauer Gyuláék, Dixiék, aki a kezembe adták a Bibliát, kezembe adták az első füves cigit is. Ezt az ambivalenciát nevezem fausti személyiségnek, aminek a lényege ugye az, hogy az ember úgy gondolja, hogy ő az erkölcsi törvények felett áll. A törvények áthágása az ilyen individuális útkeresőket magasabb kasztja sorolja, és ebben a vélt magasabb pozícióban kívánják osztani az észt a művelődéstörténet nagyjai. Itt inkább a modernitásra gondolok, mert a romantika előtti korban ez nem volt érvényes. Ahogy haladunk előre az időben, ahogy közeledett a 20. század, az avantgárd, a posztmodern, úgy vált ez az erkölcsfelettiség dominánssá. Mindez a rockkultúrában kulminált, azon belül is a punk, az új hullám abszolutizálta ezt a tagadást, a tagadás kultúráját. Én ennek voltam félig tudatosan, félig tudatlanul az egyik meghatározó képviselője Magyarországon. Bár erre nem vagyok büszke, mert a rossz szekerét toltam, de ha valamiben mindez talán mégis „hasznosnak” nevezhető, az az, hogy ezzel kapcsolatban alkalmam nyílt sokaknak elmondani az ebben rejlő óriási csapdát, eltévelyedést. Valamint azt is, hogy az emberi szívnek az igazi ajándék, a beteljesedés, a boldogság Jézus Krisztusban van meg, nem a keresztény vallásban, nem vallási dogmákban, doktrínákban, szokásokban, hanem egy személyben, akivel meg lehet ismerkedni, velem ezt történt és ezért változtam meg.

- Azt mondod, hogy akik a kezedbe adták a Bibliát, azok adták az első füves cigit is, ez mikor történt?

- 1981 tavaszán történt. Bódy Gábor, akiről azóta már kiderült, hogy ügynök múltú filmrendező volt, forgatott velünk egy kis jelenetet a filmgyárban, ott történt. Ekkortól kezdődött a narkós korszak. Annak is a kemény vonulata 1984 végétől, 1985-től. Az ópiumfüggőség az innentől három évig tartott. De ez egy politoxikomán, vagyis minden mérgező és kábító anyagot fogyasztó mentalitás volt. Ezt hívtuk rock’n’rollnak, ami borzalmasan veszélyes ideológia, vagy még inkább kultusz, mert még eszmeisége sincs. Az igazi rock’n’roll-hősök meg is sértődnének, ha őket ideológusoknak hívnánk. Megvetik az ideológiát, ők kultikus emberek, ennélfogva okkult emberek is. Nem véletlen, hogy a kábítószer egy lényegi eleme. Ez a fajta okkultizmus is a rockkultúrában jutott csúcsra, akárcsak a keleti kultuszok felé történő orientáció. A hatvanas években azonban még több volt az idealizmus ebben a fajta okkultista rockkultuszban, dominánsabb volt a szabad szexualitás, a háborúellenesség, a fogyasztói társadalom berendezkedése elleni lázadás, az antikapitalista él, de ahogy haladtunk előre az időben egyre több kellett belőle, ennek is egyre szélsőségesebbnek kellett lennie, hogy ugyanazt a hatást kiváltsa. A kábítószer-függőséghez tudnám hasonlítani, egyre több kell belőle, hogy ugyanazt a hatást kiváltsa. Ezért az én akkori ultra-ultra szélsőséges magatartásom, ma már szinte konzervatívnak számít (keserűen nevetni kezd). A világ egy nagy és bonyolult egység. Ha abból indulok ki, hogy azért tehetek meg valamit, mert úgyis mindenki rosszat tesz, ez úgyis egy olyan rendszer, hogy ez a rossz elvész ebben a sok rosszban. Azért árulhatok kábítószert, mert most valahogy nekem meg kell élnem, azért csalhatok, lophatok, mert erre úgyis van igény, ha nem tőlem, akkor mástól szerzi meg. Ha ebből indulunk ki, akkor feladunk mindent, ami az emberiséget fenntartotta, ez a fajta hozzáállás csak a passzív, elszenvedő hozzáállást mutatja be ehhez a kultikus közeghez, amit rockzenének hívunk. Az aktív és káros hozzáállás pontosan ezeknek az ikonoknak, bálványoknak a retorikájában manifesztálódik. Azokban a dalokban, életvitelben, videoklipekben, amiket eljuttatnak hozzánk magukból. Nem azokról a periférikus, borzalmas, emberinek sem nevezhető sátánista bűnbandákról beszélek, akik lövöldözős gyilkosokat produkálnak – ez ugyanennek az oksági láncnak egy szélsőségesebb verziója – hanem azokról a mainstream irányzatokról, amik mostanra kanonizálódtak, és teljesen felsőbbrendű értékekké vártak. Ezekről beszélek, ezért fogalmazok ilyen keményen. Tudom, hogy ezzel abszolút nem vagyok népszerű, de hát nem célom, hogy az legyek, hanem az, hogy az igazságot kimondjam, mert én tényleg benne voltam én ennek készültem, ezt állítottam elő. Akkor miért ne mondjam el ennek a belső működési mechanizmusait, működési struktúráit?

- A rock’n’roll tényleg egy olyan közeg, amiben a stimuláló szereknek, alkoholnak, kábítószernek meghatározó szerepe van, miért van, hogy ez a világ jószerével nem képes e nélkül az üzemanyag nélkül létezni (kivételek persze vannak, mint a straight edge-mozgalom is)?

- Nagyon jó a kérdés, és a kérdésben a válasz. Hogyha ez az ügy a jó ügyét szolgálja, persze tudom, hogy egyesek szemében már ezek a szavak, hogy jó és rossz, már ezek is tartalmatlan fogalmak, de pont ez a baj. Ha ez embernek nincs az életében rossz és jó, az még annál is rosszabb, mintha lenne rossz és jó, csak nem bírná a jót választani, mert nincs hozzá ereje, csak a rosszat. De ha tagadjuk mindkettőt, akkor abból egy olyan rossz jön létre, ami még annál is rosszabb, mint amit az jelent, hogy az ember törekszik a jóra, de ezt nem bírja megvalósítani. Ez maga a sátánizmus, sajnos. Pont ez mutatja, hogy a rockzene az nem a jó ügyét szolgálja, hogy stimuláló szerek nélkül nem tud működni. Ezzel deklarálja, hogy amit létrehoz az egy hazugsághalmaz. Lehet ezt ideologizálni. Hogy a természetben fellelhető anyagok azok nem rosszak, mert a természet az jó. A természetet idealizáló hamis véleményekkel is próbálják a drogokat legalizálni.

- Ez az üzemanyag hajtott téged is a nyolcvanas években, hogyan jutottatok kábítószerhez? Egyáltalán miket használtatok?

- Talán az volt a szerencsénk a rossz közepében akkoriban, hogy nem volt, vagy egészen elenyésző lehetett a kábítószer-kereskedelem, mint ahogy maga a kábítószerezés is egy egészen szűk rétegre korlátozódott. A rendőrség már foglalkozott vele, voltak házkutatások, bevittek, stb. Alapvetően házilagos előállításban készültek a drogok. A mákföldeken loptuk a ópiumot, amikor nem volt szezonja, akkor a virágárusnál vettük a száraz mákgubót és abból csináltunk mákteát, vagy a vadkendert szedtük le, amelynek egyes példányai megközelítették a most kereskedelemben lévő marihuánát. Ezt egészítettük ki recepthamisítással kiváltott kodeinnel, időnként morfiummal és egyéb ilyen anyagokkal, plusz mérhetetlen mennyiségű alkohollal tetéztük mindez.

- Amikor a még keményebb korszak kezdődött, akkor miket fogyasztottál?

- Az az ópiumfüggőség korszaka volt. Az ópiumból fejlesztik ki a heroint is, tehát az egyenlősíthető a heroin-függőséggel.

- Dalszerzéskor, szövegíráskor ez milyen hatással volt rád? Beállt állapotban írtál?

- A beállt állapot nagyjából folyamatos volt. Így nyilván abban is, de azt gondolom, hogy azok nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy egy ilyen hatástól művésszé lehet válni. Akinek nincs adottsága, az fog írni zagyva süketségeket, ami a szintén anyagos embereknek még jónak is fog tűnni, de az nem lesz művészet. A talentum egy adottság, és ezt a kábítószer meglehetősen degenerálja és eltorzítja.

- Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak című könyvében nyilatkozod, hogy volt olyan is, hogy bevitt a rendőrség, nyomoztak utánad. Ha már ekkor kiderült, hogy drogoztok, akkor annak miért nem lett következménye?

- Ez egy érdekes történet, megmondom a teljesen őszinte és legvalószínűbb verziót, ami számomra később derült ki. Valahogy az anyámék, valamilyen kapcsolaton keresztül, utánam nyúltak és elintézték, hogy ne kerüljek börtönbe, mert valószínűleg az következett volna. Az biztos, hogy tettek ilyen lépést, de hogy ez érte-e el, hogy nagyjából békén hagytak és csak megfigyeltek, abban nem vagyok 100%-ig biztos, de ez is valószínű.

- De ez a viszonylagos békén hagyás az egész közegre jellemző volt, megfigyeltek benneteket, tudtak ezekről a dolgokról.

- Ez számomra is csoda, szerintem azért vannak emberek, akiket a végén besúgóvá tettek, valószínű. Alighanem vádalkukat kötöttek, én ezt megúsztam. Ezt, amit elmondtam, ezt csak sokkal később tudtam meg, mint hogy ebben benne voltam. Viszont azért komolyan foglalkozott ezzel a rendőrség, bár azt nem tudom, hogy menyire voltak kialakult törvények ekkoriban, de biztos, hogy le is lehetett volna sittelni minket. Hogy miért nem léptek fel keményebben, ez kérdés. Lehet, hogy valamennyire az is számított, hogy nem folyt ekkoriban komoly kereskedelem vele.

- Nagyon sok Neurotic-szöveg túlmutat azon, ami az általad romlottnak nevezett rock’n’roll-életérzést mutatja be, társadalmi megfigyelések, éles látleletek a korszakról – ezek ma is érvényes képet vetítenek a hallgató elé, pontosan mutatják be a nyolcvanas éveket.

- Erre mondtam azt, hogy a tehetség mindenképpen Isten ajándéka. Ha valaki a rossz ügyét szolgálja, az nem jelenti azt, hogy minden egyes megnyilvánulása tévedés, vagy, hogy mindez rossz szándékkal történik. A rossz dominál benne, de az nem radírozza ki a személyiséget, az adott tehetség meg tud valósulni. Igaz, ma már nem a nyolcvanas évek van, de engem egy kicsit az zavar ezekkel a régi dolgokkal kapcsolatban, amikor erről kérdeznek, meg ezt méltatják – és most függetlenül az erkölcsi-szellemi értékektől, amiket megtérésem óta képviselek – hogy az azóta létrehozott munkáimban sokszor sokkal igényesebben sikerült megvalósítani a megfogalmazást, minőségibbek lettek a szövegeim, és hogy ez viszont már nem jut el az emberekig. Ezt pedig annak tudom be, hogy amiket a Neurotic-szövegekben szeretnek az emberek, az nem a tehetség, a pontos megfogalmazás, hanem a romlottság, amit akkor képviseltem.

- Nemrégiben úgy fogalmaztál egy interjúban arról, hogy amikor 18 évesen először elolvastad az Újszövetséget, akkor az egyből nagy hatással, feltöltő erővel volt rá, elhitted minden szavát: „annyira erős volt bennem az érzés, szinte repültem az utcákon, amerre jártam.” Ez szinte egyfajta megtérés-élmény. Mi hiányzott ahhoz, hogy ez már akkor végbemenjen benned?

- Az hiányzott szerintem, hogy nem voltak a környezetemben olyan emberek, akik hitelesen elmondták volna az evangéliumot és azt, hogy mit kell tennem. Folyamatosan beszélgettünk róla, de senki nem volt, aki hiteles keresztényként képviselte volna a megtérés, kereszténnyé válás üzenetét. Ez része volt a mi intellektualizáló és útkereső, részben kereső, de azért rendkívül sznob, sőt a lázadás irányába mozduló kultúrkörünkben a beszélgetések témáinak. Nem vettük észre, hogy a Bibliát ebbe nem lehet integrálni, azt semmibe nem lehet integrálni. Az egy koherens egész és választás elé állítja az embert. Vagy elfogadja az igazságát, és ebben az esetben elfogadja Isten beszédének és alárendeli magát annak. Ha ezt nem teszi, akkor szükségképpen fölé rendeli magát ennek, nincs köztes út. Bennem is az okozott akkoriban dilemmát. Konkrétan feltettem ezt a kérdést és csak ment a nagy maszatolás rá, hogy lehet ezt megválaszolni: Jézus azt mondja „én vagyok az út, az igazság és az élet”, vagyis Jézus azt mondja, hogy az Istenhez vezető egyedüli út ő. Nem a katolikus egyház, nem a hit gyülekezete, nem a református egyház, hanem ő maga, ő viszont az egyedüli út, tehát nincs Buddha, nincs Mohammed, nincs Krisna, és senki más, aki Istenhez vezeti az embert. Ezt az állítást, hogy lehet közös nevezőre hozni bármilyen más vallás állításaival? Bennem ez óriási kérdőjel volt. Ezt soha nem tudta senki sem megválaszolni, egészen addig, ameddig a maga Isten meg nem válaszolta bennem. Onnantól kezdve más lett az életem.

- 1987-ben a Rocktérítő forgatásakor már tombolt benned ez a kettőség, ugyanakkor a szélsőségekig vitted az önpusztítást is, mint az a direkt a filmforgatás kedvéért rendezett koncert előtt is jól látszik, ahol ököllel betörtél egy ablakot. A filmforgatás volt-e hatással a megtérésre, egy-egy józanabb pillanatodban belegondoltál-e közben abba, hogy bizony ezt mindet látni fogják az emberek a moziban?

- Annyi hatása volt, hogy akkor is nagy szónak számított, hogy film készül az emberről, ezért igyekeztem az ópiumfüggőséget egy kicsit visszafogni. De ez csak úgy sikerült, hogy még kegyetlenebbül ittam. Az ópiumfüggőség persze ott maradt és a delírium, meg az őrület tombolt, tehát csak az ópiumot csökkentettem valami más kárára. Ennyiben játszott szerepet a film. Isten kezét látom benne, hogy nem engedte, hogy legyen pénz a befejezésre. Az lett volna, hogy van egy film, aminek úgy van vége, hogy „ez a menő gyerekek, rock’n’roll!”, „ez egy követendő minta”. Hála Istennek, hogy nem így történt, mert óriási hazugság lett volna. És megint csak Isten keze, hogy miután a megtérésem bekövetkezett, akkor hirtelen lett pénz a befejezésre. Az első gesztusom az volt, hogy nem fejezek be semmilyen filmet, de aztán átgondoltam és az lett az elhatározásom, hogy bemutatom az újonnan nyert hitemet a világnak.

- A 16 számos, Budapesti látnok címen emlegetett Neurotic-demót a filmforgatáshoz vettétek fel?

- Igen, akkor kezdtük el, hogy legyen normális stúdiófelvételünk. Dorozsmainál vettük fel, akkor indult a stúdiója, de akkor még biztosan nem Tom-Tom-nak hívták. Hogy is volt? Igen a filmhez rögzítettük, honnan máshonnan lett volna pénz rá?

- Volt arra remény a felvételekkor – 1987-ben vagyunk, amikor azért már egyre több addig lemeztelen zenekarnak lehetett lemeze – hogy ezt kiadja a Hungaroton?

- Erre már nem emlékszem. Az adminisztratív, bürokratikus dolgoktól nagyon távol álltam. Nyilván a Xantusék intézték az egészet, de már nem emlékszem, persze nem csak erre nem, hanem rengeteg mindenre sem. Még annyit a kábítószerről, hogy azt ígéri az embernek, hogy sokkal többet élsz. Lehet, hogy gyorsabban meghalsz, de sokkal többet éltél. Ez a legnagyobb becsapás. Évekre nem emlékszem, évek estek ki. Emlékekre, amikre mások próbálnak emlékeztetni és nem megy. Nem hogy többet, hanem kevesebbet él az ember, nem csak fizikai szempontból. Mélyen és a lehető legradikálisabban ellenzem a marihuána legalizálására tett erőfeszítéseket bárhol a Földön, az ilyen mozgalmakat rettenetesen kártékonynak tartom. De nem akarom belelovalni magam ebbe. Nem kevés olyan ember van és én is ismertem nem keveset, akik csak fűtől, csak marihuánától bekattantak és skizofrénné váltak. Nem LSD-től. Tehát ennyit erről. Én a legnagyobb ellensége vagyok.

- 1987-ben egyik napról a másikra megtértél, aztán megalakult az Amen. Hogyan születtek az első dalok, milyen volt drogok nélkül dalt szerezni, szöveget írni?

- Úgy tértem meg, hogyha ezután nem leszek többé rocksztár, akkor is megtérek, mert nekem az üdvösség az a legfontosabb. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, ha az Isten adott valakinek talentumot, akkor nem akarja, hogy az el legyen ásva, így elkezdtem alkalmazni. Németh Sándor a gyülekezet vezető lelkésze, akinek nagyon sokat köszönhetek, és aki egy nagyon kreatív, nyitott ember, sok más pozitív tulajdonsága mellett nagyon formabontó módon építette az egyházat, ő bátorított, hogy ez jó, csinálni kell. Így jött létre az első nagy Amen-koncert a Budapest Sportcsarnokban, ahol 2000-en voltak.

- Ez mikor volt?

- 1988-ban. Abban az évben alakultunk megtért zenésztársaimmal, Döncivel, aki az Európa Kiadóból jött és Szentkirályi Gyurival, aki benne volt a Neurotic-ban is, akárcsak Szazsánszky Ferenc, aki ott dobolt, itt meg billentyűs lett. A dobosunk az többször változott. Hogy milyen volt drog nélkül dalt szerezni? Nemcsak ez, minden más volt. Egy új világ nyílt meg minden téren. Amikor megismertem az Isten szó mögött rejlő valóságot, akkor óriási kreativitás szabadult fel bennem. Az, hogy az Amen egy keresztény zenekar, ugyanakkor a kezdetben kemény, gitárcentrikus zenét játszott, ez egy üzenetértéke annak, hogy a kereszténység nem az, ami a középkor óta él róla, hanem egy életvidám, dinamikus, robbanó erővel bíró élet, és ezt szimbolizálták ezek a dalok.

- A lemez alapvetően az újonnan kapott hited hirdetése, ugyanakkor ugyanolyan éles szemű megfigyelések jellemzik, mint a korábbi szövegeidet, társadalmi képeket, hétköznapi témákat is bőséggel nyújt. Hitbeli meggyőződés nélkül is megszólíthat bárkit, például a Rap című szám.

- Sokan, akik nagyon előítéletesen közelítették meg, annyira ellenálltak a hitbéli igazságoknak, hogy nem voltak hajlandók meghallani sem, befogadni sem azt, ami egyébként nem is közvetlenül a hitbéli dologhoz kapcsolódik, hanem ugyanúgy egy reflexció a társadalmi kérdésekre. A kommunikációmnak, a szövegeimnek az elemei ezért foglalják magukban a jelenkor naprakész problémáit, ugyanakkor a Biblia ősi üzenetét, hogy e kettőnek a szimbiózisa is figyelmeztessen arra, hogy a Biblia ma is aktuális, az ittnek és a mostnak szól, mert a középkori vallásosságnak az az egyik nagy céltévesztése, hogy a különböző rituális gyakorlatokkal, az embereket, főképp a progresszív rétegeket elidegenítették Istentől, mert azt látták nagyon sokan, hogy ez nem lehet a haladás iránya, ez egy mesterkélt, lefojtott és hazug világ és ebben igazuk volt azoknak, akik ezt így látták. De ez a hazugság nem Isten hazugsága, hanem az Istenről beszélő emberek hazugsága. Azzal, hogy én szándékosan a dalaimban egy halmazzá teszem az aktualitásokat az ősi igazságokkal, ezzel is azt üzenem, hogy a Biblia a ma emberének szól.

- A kilencvenes évek fordulója után megjelent Amen-lemezek (A Föld showja – 1991, Szabad vagy – 1992) még jobban láthatóak és hallhatóak voltak a nagyközönség számára, videóklipek is készültek. Erős szándék volt arra, hogy ez minél szélesebb körben ismertté válljon?

- Abszolút. Klipje volt a TV terrornak, a Szabad vagynak, sőt Módos Péter jóvoltából, akinek ma is nagyon hálás vagyok, egy élő tévéfelvételünk is volt a Rockszínpad című műsorban. Egy nagyon jó felívelő korszak volt. Koncertjeinken sokszor több ezren voltak jelen.

- A TV terror videójában a Korda György-Balázs Klári, a Szabad vagyban pedig a Záray Márta-Vámosi János páros tűnik fel.

- Igen (nevet), mindig szerettem a szarkasztikus elemeket is integrálni a dolgaimba. Ők a táncdaléneklésnek az emblematikus megtestesítői voltak. A mai napig csodálkozom rajta, hogy ennyire jó fejek voltak, hogy elvállaltak egy ilyen közreműködést. Még a Friderikusz Show-ban is megkérdezte Friderikusz Záraytól, aki elég élesen tud fogalmazni, hogy „ennyire nem megy nektek, hogy egy ilyen feltörekvő bandával vállaltok szereplést?” és akkor Záray szépen kiosztotta, jól megfelelt neki. Az össze nem férhető elemek összeillesztése, mindig hálás és mosolyt fakasztó attitűd.

- Kerültek az Amen-lemezekre korábbi időkből felhasználatlanul maradt szövegek?

- Nem, arra mindig figyeltem. Talán egy-két szó átszűrődött, de igyekeztem, hogy ne.

- Közben alakult, változott az Amen-összetétele is, a zene pedig egyre funky-sabb, mainstreamebb lett, ez is összefügg szélesebb közönségrétegek megcélzásával?

- Ez szándékos volt, mert én szerettem volna az ellenzék ellenzéke lenni. Baromira meguntam a rockzenét, ezeken az albumokon meg egy kicsit nyálas a zene, de szerintem tökjó. Persze ebben is van egy óriási szarkazmus. Sok minden idézőjelben van nálam, kivéve Isten. Úgy gondoltam, hogy egy fricskát tudok ezzel adni azoknak, akik sötét tónusú, baljóslatú zenét készítettek ekkoriban. Ezt részben meg is untam, részben direkt akartam ilyen popos dolgokat. Egyébként azt tudom mondani, hogy ez a húzás a mai napig nem annyira jött be, még mindig azt várják tőlem, hogy kicsit gitárcentrikusabb legyenek a dalaim, úgyhogy lehet majd most kicsit újra olyanok lesznek.

- Ezek után azonban egy kicsit eltűnt az Amen, legalábbis a nagyközönség felé már kevésbé volt érzékelhető a tevékenysége.

- Azt lehet mondani, hogy kicsit hullámszerű volt a működése. Ez annak volt köszönhető, hogy nem kizárólag zenész vagyok, hanem prédikátor is. Meg foglalkozok más kreatív dolgokkal is. Az Amen nem mindig fért bele az életembe, de újra és újra előkerül. 1998-ban jelent meg az EUufória, utána egy hosszabb szünet következett, majd 2005-ben jött az Önök érték.

- Ez a saját neved alatt megjelent lemez újra hangsúlyosan megszólította a nagyközönséget, témájában is és abban a tekintetben is, hogy jól látható volt, utcai plakátok hirdették.

- Ez kifejezetten egy sok, társadalmi, emberi, pszichológiai témát végiggörgető anyag lett, a szocializmus szarkasztikus feldolgozása is megjelent rajta. Nagyon sikeres lemez lett, elment belőle 6000 példány.

- Hat évvel a nagysikerű Önök érték című, saját neved alatt megjelent lemez után jött ki kétalbumnyi kiadványod (az egyik ismét egy Pajor Tamás-lemez Szemenszedett valóság címmel, a másik pedig az Amen remix), mit kell ezekről tudni?

- Az elmúlt években a régi Amen-dalokból válogatva készítettem „remixeket”, önfeldolgozásokat. Aztán írtam és felvettünk körülbelül tizenöt teljesen új dalt. Ebből lett a két albumnyi anyag. Ezeknek a zenei világa egyre több elektronikus elemet alkalmazó, eklektikus popzene, és szerintem nagyon igényes popzene. Úgy érzem, hogy az elmúlt negyedszázadban írtam 4-5 olyan dalt, ami mélyen megérinti az emberi szívet. Ilyen a Föld showja lemezről a Vége van. Ilyen a külön kislemezen megjelent, Kövesd a fényes csillagot – ezt kevesen ismerik. Ilyen még a Rosenberg Dani, és ide sorolom az újabbak közül a Zsidók királya című dalt.

- Olvastam róla a weboldaladon, ahol azt írod, hogy több mint tíz évig érleleted, miért tartott ennyi ideig?

- Több mint tíz évig érleltem magamban és utána is szakaszosan született. Azért mert ez egy hitvallás is a számomra. Zsidó vagyok és az a meggyőződésem, hogy a Názáreti Jézus a Zsidók Királya. Az, hogy a zsidók királya egy kivégzőeszközön végezte be a földi pályafutását, tükrözi legjobban a világ mai állapotát. A világ azért van a feje tetejére állítva, mert a zsidóság, Isten kiválasztott népe konfliktusban van a saját királyával. Kezdetben vádként írták fel a keresztjére a Názáreti Jézus a Zsidók Királya mondatot, a farizeusok ezt szerették volna megváltoztatni, Pilátus ezt nem hagyta, mert bár korrupt volt, de ez túlment az ő tűréshatárán is. Ez az egy mondat a keresztfán, ez a jel, magába foglalja az egész világ és az egész zsidóság mai állapotát. Óriási horderejű kijelentés, mert a zsidóság Jézust nem fogadja el királyának. Én elfogadtam. Úgy fogadtam el, hogy közben nem adtam fel a zsidó identitásomat. Az más kérdés, hogy a mainstream zsidóság ezt nem fogadja el, sőt főleg az ortodoxia mélyen elutasítja, hogy innentől kezdve én zsidó vagyok, de én az identitásomat nem bízom rájuk, hanem Istenre bízom, meg saját magam döntöm el. Zsidónak tartom magam ezután is, mert a zsidóság mibenléte az igazából egy szellemi és etnikai érték. Úgy gondolom, hogy Isten kegyelméből én mindkettővel rendelkezem, és ezt nem hagyom magamtól elvitatni, de mindenkinek szuverén joga, hogy mit gondol erről.

interjú: Dömötör Endre
portéfotók: Lékó Tamás
egyéb fotók: Pajor Tamás archívuma, valamint artpool.hu / M.U.Z.I.K., Szőnyei Tamás

(az interjú 2012 februárjában készült és nagyjából a beszélgetés fele megjelent a Recorder magazin drog és pop fókusztémájú negyedik számában)

http://www.pajortamas.hu/

a legfrissebb Pajor-video, mely a 2012-ben megjelent Élni jó című ötszámos EP Te mesterséges ember című dalához készült: