Posztpunk alaplemez 1985-ből – The Fall: This Nation’s Saving Grace

2013.04.07. 12:14, rerecorder

fall.jpg

Az 1976 óta működő The Fall eddigi harminchat éve alatt közel ugyanennyi stúdióalbumot jelentetett meg, de nem pusztán termékenységével érdemelte ki megbecsült státuszát. Bár az együttes jelenleg is aktív, a zenekarvezető Mark E. Smith elveivel szembemenve mi mégis a múltba révedünk: a produkció 80-as évekbeli csúcsperiódusán, azon belül is a definitív This Nation’s Saving Grace lemezen keresztül megkíséreljük bemutatni, miért is annyira jó ez a formáció.

thefall 85.jpgSzinte lehetetlen az angol popzene egyik leghírhedtebb együtteséről úgy megemlékezni, hogy ne ejtenénk szót a lényegét talán legtalálóbban összefoglaló idézetről. „Mindig ugyanaz, mégis mindig más” – jellemezte kedvenc zenekarát a híres rádiós John Peel, és mennyire igaza volt: a Fall ugyanis a nélkül vészelte át az elmúlt harmincvalahány esztendőt, hogy lényegesen eltávolodott volna a 80-as években ráragadt hangzásától, és eddigi összesen 29 stúdióalbumán rendre csupán annyit módosított a jól bevált formulán, hogy sorlemezeit épphogy csak meg tudjuk különböztetni egymástól. A konok Mark E. Smith köré csoportosuló, és majdhogynem állandóan cserélődő tagság, valamint a vezér már-már avantgárd lírába átcsapó agymenései ugyanúgy a zenekar hű kísérői, mint a Fall-számokat gyönyörűen leíró tény, hogy ami nem történt meg az első harminc másodpercben, az a maradék kétszázötvenben sem fog.

markesmith_2_1.jpgMindez elvezet minket a zenekar másik mitikus tulajdonságához: hogy a The Fall, mint könnyűzenei produktum, papíron nemhogy nem működik, de egyenesen borzalmas képzeteket kelt. Hogy érthetőbb legyen: ha sorra vesszük az együttes legjellemzőbb vonásait, így a repetitív, kattogó posztpunk megszólalást, valamint a mániákus, idegbeteg frontembert az ő taszító kinézetével, előadásmódjával és mondandójával együtt, akkor nem az körvonalazódik az ember fejében, hogy a Fall az akár egy kicsit is jó zenekar lenne. És ha jobban belegondolunk, a gyakorlatban is csak egyetlen tényező van, amely felbecsülhetetlen értékekkel ruházza fel a produkció máskülönben meglehetősen sivár világát, ez pedig maga a vezető, vagyis Mark E. Smith.

Persze nem szabad Smith-re úgy tekintenünk, mint a zenekarban fellelhető pozitívumok megtestesítőjére. Valójában ugyanis ő az egésznek a legóriásibb mínuszjele, az együttes jó néhány káros tulajdonságának összpontosítója, sőt, ha úgy tetszik, nyilván maga a Fall: nem elég, hogy a kompánia énekese és elsőszámú dalszerzője, de a banda több mint 35 éves fennállásának egyetlen állandó tagja és kizárólagos irányítója is egyben. Évtizedes karrierje ellenére azonban bőven van ok kételkedni Smith zenészi mivoltában. Hangszeren ritkán játszik, nagyon a ritmushoz sem konyít, és apatikus előadásmódját is inkább lehetne beszédnek, mintsem éneknek nevezni. A Fall-vezér azonban rendelkezik egy olyan varázsszerrel, amellyel még a legsilányabb technikai tudás is könnyedén kiküszöbölhető: karizmával, mégpedig rengeteggel.

thefallmark-e-smith_1.jpgMark E. Smith egy hatalmas (anti-)egyéniség: nemtörődöm tekintete, szókimondó jelleme és szemét, bunkó attitűdje ismeretében nyilvánvaló, hogy a csapatfőnök a negativitás egy olyan felfoghatatlan mélységébe jutott, amely ahelyett, hogy visszataszítóvá tenné, épp ellenkezőleg hat és elképesztő vonzerővel ruházza fel őt. Ha ehhez még hozzávesszük művészi becsípődését, plusz proletár családi hátterét, akkor nem meglepő, hogy a húsgyári alkalmazottból és dokkmunkásból zenésszé avanzsált frontember pont annyira szeszélyes és önfejű, mint amennyire azt gondolnánk (eddig több mint 60 kísérőzenészét penderítette ki a Fallból). Ám annak ellenére, hogy Smith egyénisége a zenekar egyik legnagyobb mozgatórugója, a csapat csúcskorszaka egy olyan periódushoz köthető, amikor valaki képes volt kordában tartani az őrült vezetőt.


ROCKSULINK ELŐZŐ RÉSZÉBEN A WIPERS ELSŐ HÁROM LEMEZÉT ELEMEZTÜK.

This+Nations+Saving+Grace+nsg.jpgA zenekar kiadványainak viszonylagos egyformasága ellenére a kérdésre, hogy miért az 1985-ös This Nation’s Saving Grace az együttes legjobb lemeze, a válasz roppant egyszerű: ez az az album ugyanis, amelyen, és ez most nagyon viccesen fog hangzani, a legtöbb Fall-sláger található. A jelenség viszonylag egyszerű okokkal magyarázható: a 80-as évek közepén (így a lemez felvételei alatt is) a formáció a ma már világhírű John Leckie producerrel (Magazine, Stone Roses, Radiohead, Muse) dolgozott együtt, sőt, a zenekar ekkor állt szerződésben a neves Beggar’s Banquet kiadóval is, de ami még ennél is fontosabb: 1983-ban a Fall kötelékeibe állt Brix Smith amerikai gitárosnő, aki amellett, hogy Mark E. Smith házastársa volt egészen 1989-ig, egy könnyedebb és poposabb irányba terelte a zenekar világát (hatása már érződik az 1984-es The Wonderful And Frightening World Of The Fallon és még az 1986-os Bend Sinisteren is a legjobb formulában ragyog). Bár e két kifejezés igencsak furcsán hat, ha egy tucat Fall-számhoz kell kötni őket, a lényeget jól összefoglalják: a Brix-korszak tényleg némi enyhülést hozott a hangzásba, és bár a TNSV kétségtelenül tartalmaz nehezen befogadható szerzeményeket, az új gitáros által elhintett riffeknek és a szabályosabb formáknak köszönhetően néhány dal már-már a popsláger fogalmát is kimeríti. Igaz, Smith allűrjei nem változtak, s elégedetlenkedő, társadalomkritikus szövegei továbbra is jelen vannak, bár a korábbiaknál azért jóval emészthetőbb formában, és ha erről az LP szerzeményei nem is győzik meg az embert, az akkoriban kiadott kislemezdalok egészen biztosan: a Vixent például valami csajos gitárbanda is játszhatná, míg a Couldn't Get Ahead B-oldala, a Gene Vincent-feldolgozás Rollin’ Dany minden bizonnyal az egyetlen korabeli Fall-szerzemény, amire még táncolni is lehet.

the fall 85 2.jpgAzoknak, akik még Mark E. Smith vonzásában sem éreznek ellenállhatatlan késztetést a Fall megismerésére, szolgáljon motivációként a zenekar megkerülhetetlensége. A Fall zenéje ugyanis, a mérsékelt kereskedelmi siker ellenére, rengeteg helyen visszaköszön a 90-es évek brit zenéinek (Inspiral Carpets, Elastica) amerikai indierockjának nemtörődömségétől kezdve a strokes-os Julian Casablancas beleszarós énekstílusáig. És nincs is hívogatóbb bevezető a Fall csodálatos, ámde rémisztő világába, mint a This Nation’s Saving Grace, amely amellett, hogy minden bizonnyal a legkönnyebben értelmezhető a formáció lemezei közül, talán a legjobban bemutatja, miért tartják a zenekart annak, ami.

Judák Bence

a főhősünkről szóló The Wonderful And Frightening World Of Mark E. Smith című dokumentumfilm:


az L.A. a lemezről, melynek, hát, valamiféle klipje is van:


a Barmy az albumról:


a My New House a lemezről:


az I Am Damo Suzuki a lemezről (mely a kraut-rock iránti rajongást is egyértelműsíti):


ez pedig a What You Need a lemezről egy 1985-ös fesztiválon élőben:


és végül egy szintén 1985-ös koncertfelvétel, de ez a legendás manchesteri klubból a Haciendából, miközben a Spoilt Victorian Child szól:

https://recorder.blog.hu/2013/04/07/alaplemez_1985-bol_the_fall_this_nation_s_saving_grace
Posztpunk alaplemez 1985-ből – The Fall: This Nation’s Saving Grace

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr255205191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása