A REC010 fókusztémáját az Újrakezdők adják, naná, hogy a legtöbbször újrakezdő várost is beemeltük a sorba. A Strokes március végén, két év szünet után jelentette meg legújabb, Comedown Machine című nagylemezét, mi pedig ennek apropóján megpróbáljuk címszavakban összefoglalni a számukra is otthont adó New York elmúlt öt évtizednyi zenei életét, amely már oly sokszor született újjá (miközben persze soha nem hunyt ki teljesen). Kétrészes összeállításunk első fejezete az ötvenes évek végi Greenwich Village-i folkszcénától a hetvenes évek végi Studio 54-ig kalauzol városrészről-városrészre ugrálva nagyon sok film- és zenei videóval kiegészítve. (A második részben a bronx-i hiphoptól indulva jutunk majd el napjaink brooklyni pezsgéséhez.)
Egy ilyen hatalmas és folyamatosan lüktető várost persze nem lehet pár ezer karakterben elintézni, a menetrend szerint érkező, újabb és újabb szcénáknak helyet adó város és a könnyűzene kapcsolatáról több ezer oldalt lehetne (és kéne is) írni, de hely szűkében most tényleg csak a minimális információkra szorítkozunk. Természetesen már azt is nehéz eldönteni, hogy mivel is kezdjük, még ha csak a huszadik századra koncentrálunk is. Talán a harmincas évekig uralkodó Tin Pan Alley-sounddal? Esetleg az évtizedeken át vibráló jazz-zel (Duke Ellington-tól John Coltrane-ig)? És mi van a blues-zal vagy a rock’n'roll-lal? Csak a fent említett stílusok New York-i jelenlétéről könyveket lehetne írni, de mi most nagyvonalúan átlépjük mindegyiket, hogy a GREENWICH VILLAGE-i folk szcénától induljunk (ez a 12 perces kisfilm egy átlagos Greenwich Village-i vasárnapot mutat be).
A már a huszadik század első felében is pezsgő városrész a negyvenes évek óta burjánzó, de igazán a hatvanas évek elején csúcsra jutott folkmozgalom által vált híressé. A főleg beatnikekből álló közönség előtt rendszeresen léptek fel olyan előadók, mint Joan Baez, Phil Ochs, Tom Paxton, a fiatal Carly Simon vagy épp a sokak által csak a Macdougal Street őrnagyának nevezett Dave Van Ronk. És persze itt kezdte karrierjét Bob Dylan is. A Village apró klubjai (The Bitter End, a Cafe Au Go-Go a Bleecker Street-en, a The Gaslight Cafe és a Cafe Wha? a Macdougal Street-en, vagy épp a Fat Black Pussycat a nyugati 3-ik utcában) azonban a résztvevők szemében többek voltak egyszerű koncerthelyszíneknél (ez a 8 perces kisfilm a szcéna gyökereit mutatja be). Összművészeti események színtereiként, a friss, lázadó gondolatoknak helyet adó találkozási pontokként szolgáltak, amibe a stand up comedy-estek (például a fiatal Woody Allen fellépései) és a kabarék mellett az említett zenészek koncertjei tökéletesen beleillettek (ez itt egy friss dokumentumfilm trailere).
Sokan tartják úgy, hogy a Village késő 50-es, kora 60-as éveinek hangulata közvetlen előképe volt a San Fransisco-i Haight Asbury-ban kialakuló hippi mozgalomnak. A metszetben talán a szintén New York-i Fugs performance-szerű előadásait szállító, de egyben politikailag a folk-mozgalomhoz hasonlóan elkötelezett tagjai álltak (a Fugs-ról egy rövid kisfilm első része és második része). Mindez azért is érdekes, mert közben a flower power tarka, LSD mámorban úszó világának tökéletes ellentétje alakult ki a Village folktrubadúrjaitól csupán néhány utcányira. Az Andy Warhol által létrehozott Factory klub és köre még a Village-nél is kevésbé szólt kizárólagosan a zenéről, de hatása az elmúlt negyven év könnyűzenéjére talán még nagyobb volt. A Lou Reed és John Cale kreatív mag köré épült Velvet Underground nyers, sötét, sokszor depresszív zenéje az éppen szárnyaló pszichedelikus folk-rock mellett valóban olyan volt, mintha egy párhuzamos univerzumból szólna (ez itt egy 52 perces műsor a Velvet Undergroundról). A realistább, introvertált dalok sokkal inkább a nagyvárosi mocsokban gyökerező hangulata igazán majd csak néhány év múlva talált követőkre, hol máshol, mint New York-ban.
A hetvenes évek elején, amikor a Rolling Stones, a Led Zeppelin és Bowie bármit arannyá változtatott, továbbá a fiatalok zenéje igazán nagy üzletté vált, New York egy kicsit megpihent, de éppen csak annyira, hogy ne lehessen a fentiekhez hasonló csoportokat meghatározni. (Eközben azért az avantgárd jazz legnagyobbjai – pl. Archie Shepp, Pharoah Sanders –, és a folyamatosan változó, ún. Downtown music-hoz köthető kísérleti alkotók – pl. Steve Reich, La Monte Young – egy pillanatra sem álltak le, de ez már tényleg túlfeszítené e cikk kereteit.)
Egy ilyen városban persze elkerülhetetlen, hogy pár év – viszonylagos – nyugalom után a könnyűzenében is újra történjen valami. Ennek a valaminek lett az egyik helyszíne a CBGB klub, ahol szerencsésen talált egymásra mindenki, akinek elege volt a grandiózus stadionokat megtöltő rockistenekből. Természetesen ez sem a semmiből jött, az eltúlzott glam külsőt a klasszikus rhythm&blues-zal elegyítő New York Dolls ekkor már koncertezett pár éve a(z egyébként Greenwich Village-ben található) Mercer Arts Centerben, a Factory-től csak néhány saroknyira lévő Max’s Kansas City pedig Warhol társaságának és az új, feltörekvő művészeknek (többek között Patti Smith-nek) volt kedvelt találkozási helye (egy nagyon ritka felvétel a Max's Kansas City belsejéről). A Mercer Arts Centernek helyt adó épült aztán 1973 augusztusában összedőlt, a CBGB pedig éppen ekkoriban nyitotta meg kapuit és a jó helyen, jó időben szabályai szerint itt minden és mindenki összeért. Későbbi legendák (Television, Patti Smith Group, The Ramones, Blondie, Talking Heads - a fenti képen a CBGB-ben, Suicide) léptek fel ma már obskúrus előadókkal (Wayne County, The Fast, Tuff Darts) miközben a közönségben ott lófrált Iggy Pop, Lou Reed, John Cale vagy éppen David Bowie (aki szintén nagyon sokat köszönhet hetvenes évek eleji New York-i művészközegnek).
Nehéz a CBGB köré tömörült zenekarokról röviden beszélni (itt egy rövid dokumentumfilm a CBGB-s zenekarok történetéről első részben és második részben), és nem csak fontosságuk, hanem sokszínűségük miatt is. A punk előfutárai közül a Ramones egyértelműen kimagaslik, de ide vehető (a cleveland-i Rocket From The Tombs protopunk banda utódzenekara) a Dead Boys, a Television és a New York Dolls romjain létrejött The Heartbreakers, és persze a generációs himnuszt (Blank Generation) jegyző Richard Hell & The Voidoids (balra). Malcolm McLaren, aki egy darabig a New York Dolls-t menedzselte, részben Richard Hell személyében lelte meg a kellő inspirációt, aminek segítségével elindított egy másik történetet, amit mindannyian ismerünk és aminek a főszereplője a Sex Pistols. Azonban ezen kívül nagyon erős volt az inkább art-punkként jellemezhető, később az új hullámos, posztpunk zenekarokra is nagy hatást tevő vonal, amibe inkább a Television lecsupaszított hangzása, Patti Smith művészi attitűdje (itt egyik zenészének, Ivan Kralnak a 16mm filmjeiből készült doksi előzetese), a Blondie popzenéje vagy épp a Talking Heads tartoztak. A zenekarok egy része (Patti Smith, Blondie, Ramones) aztán egyre sikeresebb lett, az akkori bennfentesek részben az ezzel járó egyre gyakoribb turnékkal is magyarázzák a laza csoport szétesését. Bár visszatekintve inkább beszélhetünk természetes továbblépésről, mint sem valamiféle tragikus, hirtelen összeomlásról. A szcéna legjellegzetesebb arcai is vagy csak jóval később haltak bele a rock n’ roll életmódba (pl. Johnny Thunders, Jerry Nolan), vagy továbbléptek más médiumok (Richard Hell például író lett) vagy más zenei utak felé (Debby Harry-ék sztárstátusza a 80-as évek elején). A CBGB pedig egészen 2006-os bezárásáig megmaradt nagyon fontos koncerthelyszínnek, ahol például a 80-as évek eleji hardcore irányzat fontos zenekarai (Agnostic Front, Cro-Mags, Murphy’s Law) is sokat léptek fel.
Ennek a pár évnek a tanulsága egyben a punk mottója is: bárki írhat egy jó számot. Voltak azonban, akiket nem hozott lázba a LOWER MANHATTEN-ben zajló rock-forradalom és másfajta hedonizmust kerestek maguknak. A többségük nem életformát, csupán heti egy-két felszabadult estét akart, és ők adták a közönségét a legújabb őrületnek, a diszkónak. A hetvenes évek elejére már komoly underground szcéna alakult ki a CBGB-től északabbra eső utcákban, kezdetben a The Loft, majd a Ginza, a Better Days, a Galaxy 21, a Gallery illetve a Continental Baths nevű klubokban. Utóbbiban rendszeres fellépő volt Bette Middler is, akit a fiatal Barry Manilow gyakran (a hely eredeti funkciójának megfelelő öltözékben) egy szál törölközőben kísért zongorán. A főként a meleg közösség által látogatott helyszínek azonban még csak egy zárt szubkultúra számára biztosították az önfeledt buli lehetőségét olyan DJ-k segítségével, mint Nicky Siano, Larry Levan vagy a később majd a Chicago house alapítóatyjaként ismertté váló Frankie Knuckles. 1977-ben aztán, kihasználva, hogy a fenti helyek többsége bezárt, és meglovagolva az akkor már komoly slágereket szállító diszkózenét, megnyílt a Studio 54 (fent), ami csúcsra járatta a hedonizmus ideáját (itt a 80 perces tökéletes dokumentumfilm a Studio 54-ről hat részben: első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik). Szemben az addigi underground helyszínekkel, a Studio 54 a Broadway mellett nyitotta meg kapuit és önbizalommal telve csalogatta be pillanatok alatt a legnagyobb sztárokat. Rengeteget lehet olvasni minden apró részletről és legendáról, hogy milyen hírességekkel volt tele minden alkalommal (Truman Capote-től Sylvester Stallone-n át Peléig), hogy az első este még Warren Beatty sem jutott be, hogy literszámra folyt a pezsgő és mértéktelenül fogyott a kokain. Az biztos, hogy az első bezárása előtti pár évben a Studio 54 volt a legmenőbb, legfelkapottabb hely egész New York-ban, még úgy is, hogy az átlagember maximum a szerencséjének és az egyik tulaj, Steve Rubell pillanatnyi hangulatának köszönhetően juthatott csak be a klubba. Azonban amilyen hirtelen ért a csúcsra, olyan ütemben áldozott is le az 54 csillaga. Miután Steve Rubellék egy interjúban azzal dicsekedtek, hogy egy év alatt 7 millió dollárt kerestek, hamar felkeltették a hatóságok figyelmét, és adócsalás vádjával börtönbe is kerültek társával Ian Schrager-rel. A klubot eladták, majd az egy év múlva szabadult Rubell és Schrager vezetésével újra üzemelni kezdett, de ekkor már nem volt a régi. Ugyan akadtak még klubok a Studio 54-on kívül is, ahogy a bezárása után is több nagy diszkó üzemelt (pl. a Limelight diszkólánc New York-i épülete), de a vibrálás és az újszerűség varázsa más műfajokba vándorolt át. (folytatjuk)
Csada Gergely
összeállításunk a Greenwich Village-i folkszíntérről, 10 dalban:
összeállításunk a CBGB aranykoráról (kevés Max's Kansas City-jelenettel), 14 dalban:
összeállításunk a Studio 54 csúcsidőszakából, 13 dalban:
