Hogy nullának érezd magad – A Wipers első három lemeze

2013.03.31. 16:57, rerecorder

wipers ny.jpg

Az amerikai Wipers karrierjének első három albumáról több évtizedes távlatból már nem nehéz megállapítani, hogy jóval nagyobb jelentőséggel bírt a rockzene fejlődésének szempontjából, mint azt elsőre gondolnánk. Azonban még a szabad információáralmás korában sincs túlságosan sok olyan ember, aki egyáltalán hallott volna az Is This Real?-Youth Of America-Over The Edge trilógiájáról – itt az idő hát megmutatni, miről maradtak le azok, akik átsuhantak a zenekar kimagasló, korai munkássága fölött.

w80a1.jpgA hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején nem csak az nem lett híres, aki nem akart, hanem az sem, aki mögött nem állt hatalmas marketinggépezet, egy nagyon menő menedzser vagy egy többmilliós lemezszerződés; és persze az sem, aki olyan korán élt, hogy a független rock és a hozzá kapcsolódó underground csatornahálózat a kis kiadókkal, kis példányszámokkal és a belüket kiturnézó kisemberekkel még ne jöhessen létre. Ja, és az sem járt túl jól, aki arra a Portland nevű helyre született, ami nem hogy Los Angeles-től van eléggé messze, de még Seattle-től is. Saját maga és kora szerencsétlenségére Greg Sage-nek mindhárom istenveréséből jutott bőven.

Sage kiadótulajdonos, hangmérnök és aszkéta volt egyben, mindezek mellett pedig a Wipers nevű zenekar gitárosa, énekese és agya – de még akkor sem nagyon lőnénk mellé, ha időutazóként tekintenénk rá: nem elég ugyanis, hogy kortársaihoz képest kifejezetten öreg, már 28 év körüli volt, amikor (egyébként javarészt egyfős) csapata bemutatkozása napvilágot látott, de az 1979-es Is This Real? megjelenésével jó tíz esztendőre előre felvázolta, mi fog történni Amerika azon fiataljaival, akik a nyárspolgári lét helyett az turnébusz ridegségét, a földön alvást és az anyagi javaktól való mentességet választották egy olyan, akkoriban még kétes értékű eszme érdekében, amit ma már úgy hívnak: indie rock. 

w80f1.jpgA 21. században nem lehet kétség a felől, hogy a Wipers az USA-beli korai punkhullám maga idejében meglehetősen sikertelen, azóta azonban teljesen érthetően kultikussá érett zenekarainak ékes példája. Ám a legtöbb, hasonló cipőben járó formációval ellentétben az együttes nagyon is önhibáján belül óvta meg magát attól, hogy egy igencsak szűk körön kívül más is megismerje: ’79 és ’83 közötti csúcsperiódusa alatt ugyanis az olyan nélkülözhetetlen piaci létszükségletek, mint a sajtóval való kommunikáció vagy az ún. koncertezés csak szórványosan vagy egyáltalán nem került a trió látókörén belülre, és a 90-es évekbeli reuniójának végén is pont azelőtt oszlott fel, hogy a digitális letöltések és Primavera Sound-ok korszaka a zenekart abba a pozícióba repíthette volna, amelyet mindig is megérdemelt.

Természetesen a produkció megalakulása óta eltelt cirka 35 év alatt azért fel-felbukkant egy-egy olyan, jó fülű zenefogyasztó, aki a helyén tudta kezelni azt, amit a banda örökül hagyott a világnak. Közülük is a legnevesebb talán az a Kurt Cobain volt, aki amellett, hogy három Wipers-lemezt is felsorolt ötven legkedvencebb albuma között, zenekarával még fel is dolgozta hősei D-7 című dalát (ráadásul a Breed című számához is egy korai Wipers-szerzeményt vett alapul). Hiába, a Nirvana énekese mindig is híresen jól választott, ha a történelem meghatározó obskúrus alkotásairól volt szó, ám ezúttal rendesen beletenyerelt a jóba: a Wipers korai anyagai ugyanis valóságos rejtett kincsesbányáknak számítanak még ma is, amelyek előtt olyan nagyságok rótták már le tiszteletüket, mint Thurston Moore, a Mission Of Burma tagjai vagy épp a Beat Happening-főnök Calvin Johnson.

Wipers_Is_This_real.jpgEz pedig az életmű, azon belül is leginkább a bemutatkozás ismeretében egyáltalán nem meglepő: a Wipers első lemezén ugyanis az amerikai független zenekarok jó néhány fejlődési stádiumán átgaloppozva az indie rock egy rendkívül tisztára szűrt, kiforrott változatával állt elő, és amíg a legtöbb dühös suhancnak még át sem futott az agyán, hogy milyen jó lenne egy-két perces számokban olyan gyorsan játszani és ordibálni, ahogy csak az emberi szervezet normális körülmények között képes rá, addig Sage a hardcore fénysebességét mellőzve lassabb, kerekebb és akár slágeresnek is nevezhető dallamokkal, valamint kivételesen fogós riffekkel felruházott száraz gitárzenével állt elő, melyet (minden esetleges klasszicista ízt sugalló jellemzője ellenére), csak az nem tartott punknak, aki nem ismerte a fogalmat. Az énekes nem csupán ahhoz értett nagyon, hogyan bújtasson az első hallásra meglehetősen szürke és monokróm hangzás mögé egy-egy laza szörfrock-kikacsintást vagy, hogyan integrálja bele muzsikájába a tengerentúlon azért már erőteljesen bimbódzó posztpunk hullám hatását; hanem ahhoz is, miképp öntse dalformába azt a húsbavágó elkeseredettséget, ami belülről kínozta őt. És bár az Is This Real? tele van jobbnál jobb szerzeményekkel, amelyek közül tényleg nehéz választani, az album leginkább lebilincselő pillanatai nem azok, amikor a zene monotonul darál (Return Of The Rat) vagy épp lassú masszaként csúszik tova (Potential Suicide), hanem azok, amelyekben (Mystery, Is This Real?, Wait A Minute) Sage a lelkét kitárva, akkora emocionális töltettel, olyan átélhetőséggel énekel, hogy az ember nem tehet mást, mint hogy vele együtt érezze magát egy hatalmas nullának.

wipers youth.jpegMivel az Is This Real?-t a kiadó kérésére rendes stúdiókörülmények között kellett felvenni az énekes erős nemtetszésére, a vezető a második koronggal már nem csak a hallgatókat, de a csapatról kialakult hamis képet is el akarta pusztítani – a hadjárat megindítására pedig az 1981-es Youth Of America a bizonyíték. A maga hat számával az album rövidebb, zaklatottabb és kiegyensúlyozatlanabb lett, mint elődje: míg az anyag első felén lényegében a debüt világának három fekete-fehér kópiája található, addig a záró triász a maga nyugtalan és agresszív magatartásával már egy jóval súlyosabb falatnak számít. A hangulat a lehető legundokabb, a gitárok könyörtelenül kínoznak, a kavargó zajorkánból pedig a dobok is csak épp annyira hallatszódnak ki, hogy eszünkbe jusson, hogy mégiscsak egy rockzenekart hallunk, ráadásul még Sage is valósággal kifordult önmagából: a több mint tíz perces címadó dalt is végigüvöltözi. Ezeket tekintve kétségtelen, hogy a végeredmény kissé riasztóra és álnokra sikeredett, ám azt is el kell ismernünk, hogy ez a környezet sem áll rosszul a Wipers-nek (elég csak a When It’s Over pattanásig feszített témájára vagy a Can This Be vad slágerességére gondolni), arról nem is beszélve, hogy az énekesnek ezúttal is kivételes előrelátással sikerült elültetnie az időkapszulát: kísérletező hozzáállásával, a punkból kisarjadt, annak eredeti jelentéstartalmától mégis erősen elütő, szürke miliőjével a YOA ugyanis a poszt-hardcore egyik legősibb pilléreként fektette le a műfaj alapjait, hatása pedig olyan helyekről köszönt vissza a későbbiekben, mint a jellegzetes Steve Albini hangzás vagy a Nirvana és a Weezer hasonlóan csalódott hangvételű munkái.  

wipers_over_the_edge.jpgA nagy Wipers háromszöget bezáró csúcsot, vagyis az Over The Edge-et szokták a csapat „klasszikus” lemezének tekinteni, persze nem kitüntetett pozíciója, hanem hagyományosabb zenei megközelítése miatt. És való igaz, hogy a formációban töltött néhány év alatt Sage egyre jobb gitáros, valamint egyre képzettebb dalszerző lett, amit az album rendes, 3-4 perces hosszúságú, összeszedett szerzeményei (melyeket egyedül ő írt és rögzített) világosan be is mutatnak. A fejlődés szerencsére valamennyire a közönségnek is leesett, hiszen az Over a korábbiakhoz képest kedvezőbb fogadtatásban részesült, sőt, egy-két dala még a rádiókba is bekerült, ami érthető, hiszen egy tényleg kevésbé csapongó anyagról van szó, amely noha se nem annyira punkos, mint az Is This Real?, se nem annyira bárdolatlan, mint a Youth Of America, mégis mindkét testvére stílusjegyeit magán hordozza. Talán az első három szám a leginkább kiemelkedő, ezeket viszont mind felépítésüket, mind élvezhetőségüket tekintve a legjobb Wipers-dalok közé lehet sorolni, és bár kétségtelen, hogy a továbbiakban is szerepel néhány egészen dicséretes darab (What Is, No Generation Gap), muszáj megemlítenünk, hogy azért üresjáratokban sincs hiány – ezek pedig ugyanúgy a lemez kárára vannak, mint az, hogy elődei szélsőségeitől távol állva az eredmény néhányak számára talán még egy kissé középszerűnek is hathat. Az évek során elért evolúció, valamint az ezt megelőző két korong tartalmának tükrében azonban még így sincs miért szégyenkezni: a harmadik stúdióalbum ugyanis egy logikus, időszerű lépés volt a Sage részéről, amellyel elegánsan sikerült lezárnia karrierjének addigi öt-hat esztendejét.

Noha a Wipers nem állt le az Over The Edge megjelenése után, egyik későbbi munkája sem volt képes a három első alkotásának nyomdokaiba lépni, így a soron következő anyagok még annyira sem kerültek be az egyetemes rockkánonba, mint az egyébként is igen elhanyagolt késő 70-es, kora 80-as évekbeli periódus. És bár a következő esztendők során Sage még szólókarrierrel, majd később a zenekar újraélesztésével is próbálkozott, az együttes életművéről még mindig fájdalmasan kevesen tudnak. A vezér és a rajongók bánatát azonban enyhítheti, hogy a projekt harminc évvel ezelőtti aktivitását egyre növekvő és erősödő érdeklődés övezi, és sovány vigasz ugyan, de ha azt nézzük, hogy a világ annak idején a Velvet Undergroundot is legszívesebben a háta közepére kívánta volna, még arra is lehet esély, hogy történet végén a Wipers is elnyerje az őt megillető fele királyságot.

Judák Bence


itt végighallgatható az első Wipers-lemez, az Is This Real?:


a Youth Of America teljes egészében:


az Over The Edge elejétől a végéig:

Címkék: wipers
https://recorder.blog.hu/2013/03/31/hogy_nullanak_erezd_magad_a_wipers_elso_harom_lemeze
Hogy nullának érezd magad – A Wipers első három lemeze

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr15185875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása