A fal túlsó oldala – Bowie Berlinben

2013.03.12. 11:31, rerecorder

bowie berlin 2.jpg

David Bowie hivatalosan március 8-án, tízévnyi szünet után jelentette meg The Next Day című huszonnegyedik stúdióalbumát, amely nemcsak borítójával igézi meg berlini periódusát, köszöntsük hát az előadót és a lemezt is Berlin-trilógiájára való visszaemlékezéssel (ahogyan Nick Cave esetében is berlini éveinek összefoglalásával ünnepeltük új stúdióalbumát – no meg Minda Endre kritikájával).

bowie, visconti, eno.jpgHa a 2013-ban tíz évnyi hallgatás után visszatérő David Bowie az 1976-os Station To Station (a link mögött a kiadvány részletes története) lemez után nem csak Amerikát, de zenészi karrierjét is maga mögött hagyja, már akkor is a hetvenes évtized egyik legnagyszerűbb szólóelőadójaként emlegetnénk. Ám akkoriban sem a világ, sem ő nem tudhatta, hogy Ziggy Stardust glamrockja és Thin White Duke fehér seggű soulja, valamint futurista rockja utáni harmadik, utolsó és talán legnagyszerűbb hetvenes évekbeli fejezet, ami Bowie-t tényleg Bowie-vá tette, még nagyon is hátra volt a történetből.

Ez volt a nevezetes Berlin-trilógia, amely készítőjét új perspektívával, a világot pedig többlemeznyi forradalmi zenével ajándékozta meg. A nyomasztó; munkával, sikerrel és drogokkal teli amerikai évek után a slágergyár szerepéből kiábrándult David Robert Jones erőt vett magán és nem mások, hanem saját művészi elképzeléseit kezdte szem előtt tartani. Ezt az elhatározását követte a 70-es évek végén az a néhány lemez, melyek a béklyóitól megszabadult, tündöklő David Bowie-t mutatják be az experimentális kalandozások és az elektronikus zene tárházában – vagyis ott, ahogy addig még nem találkozhattunk vele. Mivel ideje nagy részét akkoriban a német főváros nyugati blokkjában töltötte, ezt az érát tartják híres-hírhedt berlini periódusának, amely nem csak az ő életébe hozott friss lendületet, hanem a kortárs popzenébe is.


DAVID BOWIE KORAI ÉVEIRŐL IS ÍRTUNK EGY ALAPOS ÁTTEKINTÉST, MINDEN AMIT TUDNI ÉRDEMES HATVANAS ÉVEKBELI MUNKÁSSÁGÁRÓL.

Bowie_Eno_Hansa_1_thumb.jpgMivel Bowie világéletében a legmegfelelőbb emberekkel vette körül magát, nem meglepő, hogy volt kivel osztoznia az európai levegőn: a már szokásosnak mondható főkolomposokon (Carlos Alomar gitáros, Tony Visconti producer) kívül ugyanis vele tartózkodott még a volt-Stooge Iggy Pop (pontosan miatta ment először újra európai stúdiókba, hogy egy Iggy Pop-szólólemezt készítsenek, amiből aztán kettő lett:The Idiot - 1977, Lust For Life - 1977), valamint ott volt Brian Eno is. Utóbbi addigra már nem pusztán a Roxy Music tollboás ex-billentyűseként, hanem a kísérleti és ambient zene kopaszodó püspökeként is hírnevet szerzett magának, így érthető, hogy ő lett a folyamatos evolúcióban lévő Bowie meglehetősen avantgárd, erőteljesen krautrock és elektronika inspirálta vízióinak kivitelezője. Nincs kétség afelől, hogy a fókuszban egész idő alatt David állt, ám le kell szögeznünk, hogy Eno nélkül nem jöhetett volna létre az, ami a 70-es évek végén Berlinben és Európában megszületett (a trilógia első darabja még javarészt egy francia stúdióban került rögzítésre, főképp az utómunka zajlott a berlini Hansa stúdióban, a középső rész teljesen berlini, a záró viszont már javarészt Svájcban került szalagra).


HOGYAN KÉSZÜLHETETT EL TELJES TITOKTARTÁSSAL AZ ÚJ BOWIE-LEMEZ? ÍME , ÍGY.

david-bowie-low.jpgMár a trilógia első fejezete, az 1977 januárjában megjelent Low is radikális változásokat hozott: a korong teljesen kiradírozta a popzenész Bowie képét a közönség elméjéből, helyére pedig egy öntudatos, merész és innovatív művészt ültetett, aki a mű 40 perce alatt teljesen újjászületett. A lemezanyag elmerül az absztrakcióban, a dallamtalan szerzeményekben és az elektronikus impulzusokban. Utóbbiaknak ugyanúgy részét képezik a kvázi-proto-szintipop elemek, mint a munka egyértelműen Eno-hatású második oldala, és igaz, kétségtelenül nyitottabb fül szükséges az album befogadásához, mint a korábbi anyagok esetében (persze a Station To Station már bőven előre jelezte a váltást), már a puszta tény, hogy többévnyi kommersz és könnyen fogyasztható zene után egy ennyire bátor és formabontó vargabetűt vett a pályakép, biztosítja az album helyét a Bowie-pantheon felsőbb régióiban.


A LEGÚJABB BOWIE-KLIP TILDA SWINTONNAL EGÉSZEN KIVÁLÓ LETT!

DavidBowieHeroesCover.jpgÉs bizony ott a helye a következő alkotásnak, a mindössze kilenc hónappal később megjelent ”Heroes”-nak is. A lemez paraméterei hellyel-közzel azonosak, mint a Low esetében, ám míg az a formával való kísérletezései révén tűnt ki, addig utódja bombasztikusabb és táncolhatóbb formában tálalja ugyanazt a szellemiséget. Persze azért itt sem bújhatunk el a meglepő újdonságok elől, hiszen a döngölő dobok és a King Crimson-os Robert Fripp futuro-gitárjai még elődjéhez képest is változást hoztak, nem beszélve a lemez szörnyszerű, groteszk, de persze döbbenetesen jó első feléről, amit már-már rutinszerűen követnek a hátsó fertály alaktalan hangfestményei. Így abban az esetben, ha a Low nem győzne meg minket arról, hogy az új Bowie kicsit sem rosszabb, mint a régi volt, a ”Heroes” már biztos, hogy elegendő mennyiségű érvet vonultat fel.

Lodger_cover.jpgA berlini lemezeket már csak azért is problémás trilógiának nevezni, mert a hármas utolsó darabja, az 1979-es Lodger egyrészt kissé elüt az előzményektől, másrészt pedig azokkal ellentétben már nincs valódi köze Berlinhez (Svájcban és New Yorkban készült). Sőt, a korong nem csak az Eno-periódusból lóg ki, de eleve Bowie 70-es évekbeli munkásságának is a gyengébbik oldalát képviseli – na persze nem azért, mert annyira rossz lenne, hanem mert csupán egy szimpla pop/rocklemez lett, amely se nem akasztja ki a sokk-métert, se nem vonultat fel annyi újdonságot, se nem tartalmaz olyan megkapó dalokat (bár a hangszerelésben így is erős), mint mondjuk ’71 és ’78 között bármi, amit a neve alatt kiadtak. Ennek oka lehet egyrészt Bowie válása, az akkori világturné fáradalmai vagy a puszta tény, hogy az Enóval való együttműködés eddigre ellaposodott. De persze panaszra így sincs okunk, hisz a Low és a ”Heroes” önmagukért beszélnek, és még akkor is bérelt helyük lenne a popzene remekművei között, ha nem szolgáltak volna alapvető inspirációként olyan előadók számára, mint Gary Numan, a Human League, a Nine Inch Nails vagy a Kid A környéki Radiohead.

Judák Bence


a Low első kislemeze, a Sound And Vision:


a lemez második oldalát nyitó Warszawa az igazi váltás: 


a második lemez címadó számának, a Heroes-nak a klipje: 


a '79-es Look Back In Anger a Lodgerről:

https://recorder.blog.hu/2013/03/12/a_fal_tulso_oldala_bowie_berlinben
A fal túlsó oldala – Bowie Berlinben

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr565127361

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.