„Fontos, hogy egy bensőséges, személyes élményt nyújtsunk” – Mumford & Sons (interjú)

Teltház előtt lépett fel Budapesten a világ jelenleg egyik legnépszerűbb zenekara, a londoni Mumford & Sons. A koncert előtt interjút készítettünk Ben Lovett és Winston Marshall párosával, akik együttesen teszik ki a formáció gitáros-bendzsós-billentyűs-harmonikás szekcióját, valamint szolgálnak egyértelmű bizonyítékként arra, hogy a csapat tagjai szimpatikus és őszinte srácok, akiknek a magyar közönség érzései fontosabbak, mint az épp vacsorázó Barack Obama előtt zenélni.

- A zenekar neve egyfajta hierarchiát sugall a kvartetten belül, Marcus Mumford a ’főnök’, ti pedig a ’fiai’ vagytok. Ez a hatalmi egyensúly vajon a való életben is fennáll?

Ben Lovett: - Nem, sőt, épp ellenkezőleg. A nevünk onnan jött, hogy bírjuk a családi vállalkozásokat, és mi is ezekhez hasonlóan próbálunk működni, amibe persze nem csak a zenészek, hanem az üzleti részleg, a turnén dolgozók és a menedzsment team tagjai is beletartoznak. Marcus kitüntetett szerepe onnan ered, hogy eleinte javarészt ő állt elő dalokkal, de valójában minden döntésbe egyenlő beleszólásunk van és a szerzeményeket is együtt írjuk még annak ellenére is, hogy a nevünk alapján sokan nem ezt gondolnák.

- Nemrég megnyertétek az Év Albumának járó Grammy-díjat az 2013-as ceremónián. Persze érthető, hogy minden együttes a lehető legnagyobb népszerűségre, illetve elismerésre törekszik, de ti egyáltalán akartatok valaha is ekkora zenekar lenni?

BL: - Igazából sosem voltak efféle ambícióink. Nem azt tartottuk szem előtt, hogy egy ’nagy’, hanem azt, hogy egy jó produkció legyünk.

- És nem nehéz ehhez igazodni az irántatok mutatott óriási érdeklődés tükrében?

BL: - Nem hiszem, hogy a széleskörű népszerűség egy feltétlenül rossz dolog lenne, ugyanis még annak ellenére is játszhatunk minőségi zenét, hogy az egy csomó embert érdekel. Szerintem emiatt nem kell kellemetlenül éreznünk magunkat. Amikor a számokat rakosgatjuk össze, nem az jár a fejünkben, hogy azok milyen nagyra nőnek majd, hanem az, hogy szerintünk jók legyenek. Így, őszintén szólva, a Grammy sem jelentett nekünk túlságosan sokat.

- A szakmai díjak eleve hidegen hagynak titeket?

BL: - Igen, mondhatjuk ezt is, az ilyen elismerések ugyanis sosem voltak a célkeresztünkben. Persze szép volt, jó volt, de…

Winston Marshall: (közbevág) - Olyan ez, mint amikor a főnököd odamegy hozzád és megveregeti a válladat, hogy „Gratulálok, szép munka!”. Persze jól esik, meg minden, de normális esetben nem azért gürcölsz, hogy kivívd az ő elismerését, hanem azért, jó munkát végezz, és hogy elégedettek legyenek az ügyfeleid.

- Egy másik kiemelkedő pontja volt az elmúlt hónapoknak, hogy a Fehér Házban játszottatok. Meséljetek róla egy picit!

BL: - Hát az eléggé furcsa volt, de azért jól érezzük magunkat. Ott volt kb. 200 vacsoravendég és nekik kellett zenélnünk. Egy kicsit olyan volt, mintha… (agyal)… gyerekkorában az ember mindig egy furcsa, misztikus képet alkot a Fehér Házról, különösen akkor, ha nem az USA-ban nőtt fel. Egyfajta romantikus, rejtélyes víziót, mint amilyet a filmekben is látsz. Szóval, amikor felmerült az ötlete annak, hogy ott kell fellépnünk, úgy voltunk vele, hogy biztos jó móka lesz, de persze egy kicsit hülyén vette ki magát a dolog. És nagyjából a Grammy-vel is így voltunk. Fura, mert egyébként folyton a stúdióban vagy turnén vagyunk, és ezek a nagy események csak 1-1 napot vettek el az életünkből. Természetesen érthető, hogy az emberek ráharapnak az efféle információkra, de azért nem ehhez hasonló dolgokat csinálunk nap mint nap.

- Érdekes, hogy Sigh No More című debütlemezetek már 2010-ben megjelent az Államokban, mégis sokkal nagyobb sikereket ért el a következő egy-két esztendőben. Szerintetek mi lehetett az, ami kirobbantotta az érdeklődést az együttes iránt?

WM: - Szerintem nem robbanásról, hanem sokkal inkább lassú építkezésről beszélhetünk. Ugyanis még mielőtt kijött volna a lemez, olyan zenekarokat figyeltünk meg, akiknek összejött a tudatos, egyenletes növekedés, és úgy döntöttünk, hogy mi is ezt szeretnénk csinálni. Ez a stratégia már csak azért is jó, mert egy sokkal szorosabb kapcsolatot tudsz kialakítani a közönségeddel, mert lépésről lépésre, koncertről koncertre leszel egyre híresebb és híresebb, nem pedig úgy, hogy bumm és már benne is vagy a tévében. Bár az USA egyébként is egy hatalmas ország, eleve sok ideig tart körbejárni és terjeszteni a neved, de úgy érzem, hogy ebből a szempontból igen tudatosan cselekedtünk.

- Legkorábbi kiadványaitok egy Chess Club nevű kis cégnél jelentek meg, Nagy-Britanniában most már viszont a nagynak számító Islandhez tartoztok. Sokat hezitáltatok, amikor a kiadó szerződést kínált nektek?

BL: - A procedúra nem volt ilyen egyszerű, ugyanis egyfajta kombinációt csinálunk. Létrehoztuk a saját kis Gentlemen Of The Road nevű kiadónkat, és azon keresztül szerződtünk le az Islandhez. Így pedig nem köt hozzájuk közvetlen kapcsolat, ami azt jelenti, hogy lényegében nincs beleszólásuk abba, amit csinálunk. De igen, mielőtt ebbe belementünk volna, volt egy nagy beszélgetés a zenekaron belül. Viszont tudtuk, hogy egyikünket sem a pénz irányítja, márpedig minél több pénzt akarsz keresni, annál korlátozottabb irányításod lehet a kreatív folyamatokban. Mi pedig ezt nem szerettük volna, ezért úgy határoztunk, hogy inkább turnézással keresünk majd pénzt. Így az Islandnek tartalmilag nem volt köze a végül rajtuk keresztül kiadott albumokhoz.

A ZENEKAR FRONTEMBERE, MARCUS MUMFORD KÉT ÉVIG JÁRT LAURA MARLINGGAL, AKINEK JÖN AZ ÚJ LEMEZE.

- A hatalmas népszerűségetek ellenére rengeteg bírálatot is kaptok (autentikusság hiánya, közepes lemezkritikák, még „Gyűlölöm a Mumford & Sons-t” klub is volt a Facebookon). Hogy viszonyultok a sok negatív véleményhez? Érdekel titeket egyáltalán?

WM: - Valójában a pozitív reakciókra sem nagyon szoktunk figyelni. Mármint persze valamennyire igen, hiszen jól esik azt hallani, hogy szeretik, amit csinálunk. Viszont a menedzserünk még régebben azt mondta, hogyha olvassátok a pozitív sajtót, akkor olvasnotok kell a negatívot is, márpedig szerintünk mindkettő szubjektív és nem tükrözi az általános felfogást, éppen ezért nem igazán foglalkozunk velük.

- Nem túlzás azt állítani, hogy ti vagytok az egyik legnépszerűbb zenekar a világon pillanatnyilag. Mégis, az általatok képviselt folkos popzene egyébként nem túlságosan elterjedt manapság, rajtatok kívül persze. Szerintetek mi lehet az oka annak, hogy ennyi ember kedvel titeket?

BL: - Ezt nagyon nehéz megmondani. Az én szemszögemből nézve az, amit csinálunk, az jó, ehhez pedig még próbálunk olyan őszinték is lenni, amennyire csak tudunk. Nincs semmi megjátszás vagy hiteltelenség a produkciónkban, szóval, ha egy okot kéne mondanom a népszerűségünkre, akkor az épp a valós mivoltunk lenne. Az emberek pedig nem az álságos, hanem az igazi dolgokra vágynak, mi pedig megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy ezt nyújtsuk nekik.

- Itt-ott lehetett hallani, hogy már elkezdtetek gondolkodni a harmadik lemezeteken. Tudjátok már, mire számíthatnak a rajongók a következő korongon?

BL: - Még nem igazán merültünk el ebben. Persze folyamatosan születnek a dalok, és lehet látni bennük egyfajta fejlődési irányt. Mindig is szerettük kihívások elé állítani saját magunkat, és egyelőre csak azt tudjuk, hogy a következő lemezen is ez lesz a feladat. Nyitottak vagyunk új hangszerek felé és szeretünk új dolgokat is felfedezni, de még nincs konkrét csapásirány.

- A budapesti koncertetekre elfogyott az összes jegy, és volt is szó arról, hogy esetleg egy nagyobb helyen léptek majd fel, ezt viszont ti visszautasítottátok. Miért?

WM: - Elsősorban azért, mert ez az első alkalom, hogy Magyarországon játszunk és szeretnénk, hogy az esemény különleges legyen a rajongóink számára. Fontos, hogy egy bensőséges, személyes élményt nyújtsunk, és hogy ne azt lássák, hogy egy tízezres kapacitású arénában mi vagyunk a sztárzenekar. Plusz egyébként is elég sokan vettek jegyet a műsorra, kétezer ember ugyanis nem kevés, sőt, egy kifejezetten jó kiindulási pont a magyar közönség és a Mumford & Sons jövőbeli kapcsolatára nézve.

interjú: Judák Bence

a Mumford And Sons legnépszerűbb dala, az első lemezről való Little Lion Man: 

a második album sikerdala, az I Will Wait:

és tegnapi budapesti koncertről a Youtube-re máris felkerült Little Lion Man: