Beszélnünk kell Kevinről – Kevin Ayers (1944-2013)

2013.03.04. 17:15, rerecorder

kevin_ayers_rip-resize.jpg

Kevin Ayers dalszerző-előadó az angol pszichedelikus mozgalom egyik vezéralakja volt, a Soft Machine alaptagjaként, majd hamarosan szólóban is a műfaj kiemelkedő képviselője. Február 18-án franciaországi otthonában, álmában hunyt el. Személyes hangvételű visszaemlékezés következik pályájáról.

kevin_ayers live.jpgHa most nem írnék egy cikket is arról, hogy ki volt Kevin Ayers, akkor csupán a következő két videóval szemléltetném: az első egy 1970-es koncertfelvétel, ahol éppen az abban az évben megjelent második szólólemezének, a Shooting At The Moonnak az egyik legjobb dalát, a Clarence In Wonderlandet játssza, ami már önmagában is felér egy tropical Syd Barrett-látomással, de olyan hányaveti és laza előadásmód párosul hozzá, hogy arra nincsenek szavak. Vagyis biztos vannak, csak még nem találtam meg. A másik szintén egy élő felvétel, 1972-ből, egy stúdióból, ugyanarról az albumról a nyitó dal, a May I?, aminek persze ugyancsak fantasztikus az előadása, de én mégis inkább a szám után történő integetésre és a vállrándítással kísért mosolygásra helyezném a hangsúlyt, ugyanis pontosan ez Kevin Ayers esszenciája, ez a vállrándító hozzáállás, ami végig jelen volt pályafutásának minden pillanatában. Viszont mi nem intézhetjük el egy vállrándítással, hiszen február 18-án, 68 éves korában elhunyt, szóval akkor aludhatunk csak nyugodtan és tiszta lelkiismerettel, ha egy nagyobb írást szentelünk ezer színben pompázó, eklektikus zenéjének.

Kevin Ayers iránti rajongásomat az egyik kedvenc együttesemnek, a walesi neopszichedelikus Gorky’s Zygotic Myncinek köszönhetem, hiszen az 1994-es Tatay lemezükön található egy Kevin Ayers című szám, a Shooting At The Moont pedig minden idők legjobb albumának nevezik. És talán nem véletlenül, hiszen a GZM-re jellemző lökött, kótyagos, de azonnal fülbemászó dallamokat és a vad kísérletezést is Kevintől lesték el.

soft-machine.jpgMert Kevin Ayers pont annak a kornak (a 60-as évek második felének) a „terméke”, amelynek zenekarai mindenféle szívbaj nélkül tettek lemezre két tökéletes popdal közé „hallgathatatlan” elborulásokat, vagy néha magukat a hibátlan dalokat vágták haza látszólag oda nem illő elemekkel. Ezen belül is külön „zárványba” tömörültek az angol Canterbury városában a pszichedelikus pop/rock, jazz és prog-rock felől érkező, a dalformát gyakran arrébb taszító furcsa csodabogarak (ez volt a Canterbury scene), élükön a Soft Machine zenekarral, aminek 1966-os alapításánál Robert Wyatt mellett ott volt Kevin is az ellenállhatatlanul búgó hangjával. Hamarosan összehaverkodtak a szintén akkoriban induló, Syd Barrett vezette Pink Floyddal, és gyakran léptek fel együtt a legendás pszichedelikus klubban, az UFO-ban (Kevin később Syddel közösen kiadott egy instant klasszikus kislemezt, a Singing A Song In The Morningot). 1968-ban dobták ki cím nélküli debütálásukat, és hát elmondhatjuk, hogy a legjobban sikerült dalokat (We Did It Again, Why Are We Sleeping?) pont Kevin írta, aki aztán hamar rá is unt a folytonos turnézásra meg a zenekarosdira, így szépen lelépett.

Mielőtt azonban továbblépnénk mi is, meg kell állnunk egy pillanatra Malajziánál. Mert gyerekkorának egy részét ott töltötte, és talán éppen az különbözteti meg a legtöbb, mondjuk úgy „fehér pszichedelikus zenét” játszó, túlérzékeny, az élet fontos területeire (mi lesz a felnőtté válással és a lányokkal) folyamatosan rágörcsölő társánál, hogy megvolt benne az a láblógatós, napsütötte, a dolgokat kicsit félvállról vevő (és ugye vállrándítással elintéző) hozzáállás, ami a trópusokon ragadt rá. „Süllyed a hajónk, de hát ki nem szarja le” – ahogy énekli az 1975-ös ska-reggae lüktetésű Once Upon An Oceanben.

Kevin_Ayers_-_Joy_Of_A_Toy.jpg1969-es szólódebütálása, a Joy Of A Toy többek között ódon hangulatú, középkori barokk popból; meghatóan szép kamara-popból, psych-folkból, jazzből, malajziai folkdalokból tákolja össze a psych-pop műfajának egyik legszuperebb és végig emlékezetes dallamokkal szolgáló lemezét. Bár túlzás a ’minden idők legjobb lemeze’ kitétel, de erős nyitás után erős folytatás: az 1970-es Shooting At The Moon egyrészt hallgatóbarát (a szívünkre masnit kötő, fúvósokkal-tangóharmónikával ringatózó, kacskaringózó May I?, a már emlegetett, trópusi Syd Barrett képét felvillantó Clarence In Wonderland), másrészt arra is kísérletet tesz, hogy hogyan bosszantsuk fel a lemezvásárlót 8 perces, csipogó hangokkal kísért, másodperces szünetekkel tarkított, idegtépő dalokkal (Pisser Dans un Violon). Néha sikerül is neki.

june 1.jpgA hetvenes években aztán tovább ontja magából a hullámzó színvonalú, de soha nem egyforma lemezeket, amelyekből a jobbak az évtized elejére, közepére esnek (Whatevershebringswesing - 1971, Bananamour - 1973, Sweet Deceiver - 1975, Yes We Have No Mañanas (So Get Your Mañanas Today) - 1976): ezeken aztán minden van a filmzenés hatásokon keresztül a direkt slágereken, akár ragtime-on át a bossa nováig bezárólag. Minden, de tényleg minden. És közben belefér spoken word lemez, illetve koncertalbum Nicóval, John Cale-lel és Brian Enóval (June 1, 1974) (aminek külön érdekessége, hogy John Cale akkor tudta meg, hogy felesége Kevinnel aludt a koncert előtti napon, ezért is vannak úgy lefotózva a borítón, hogy egymásra néznek). Meg folyamatos kacérkodás a mainstreammel, a befutás lehetőségével, amit mindig elszalaszt, persze szándékosan, egy vállrándítással elintézve.

kevin ayers now2.jpgA nyolcvanas években sem áll le, bár egyre ritkábban jelenik meg albuma és azok sem tartoznak a legerősebbek közé, a 90-es évekre már csak egyetlen egy jut, 1992-ben, majd a dekád végén leköltözik Dél-Franciaországba és teljesen visszavonul a nyilvánosságtól. És itt akár be is fejeződhetne a történet, ha nem tűnnének fel Kevin Ayers nagy rajongói, a Teenage Fanclub, a Gorky’s Zygotic Mynci, a Ladybug Transistor, a Neutral Milk Hotel tagjai, akik aztán stúdióba „rángatják”, és 2007-ben megjelenik utolsó lemeze, a The Unfairground, amin egykori zenésztársai/haverjai (Robert Wyatt, Phil Manzanera a Roxy Music-ból) is szerepelnek. Bár a korai lemezekhez már nem mérhető a végeredmény, búcsúnak mindenképpen tisztességes és ez most egyáltalán nem eufémizmus.

Február 18-án, 68 éves korában, álmában érte a halál, Dél-Franciaországban, Montolieu nevű városkában, és a neten található képeket elnézve nincs is mit csodálkozni ezen: régi várrom és az örök napsütés, akárcsak Canterbury és Malajzia, két egymástól nemcsak földrajzi távolság szempontjából távol eső hely, amik Kevin Ayers dalaiban mégis a lehető legtermészetesebb módon értek és álltak össze. Nyugodjék békében.

Soós Csaba


Utolsó lemezének címadó dala, The Unfairground:


Egy 1992-es Kevin Ayers koncert felvétele 58 percen át:

https://recorder.blog.hu/2013/03/04/beszelnunk_kell_kevinrol_kevin_ayers_1944
Beszélnünk kell Kevinről – Kevin Ayers (1944-2013)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1005115866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása