Autre Ne Veut: Anxiety (lemezkritika)

2013.03.03. 19:41, Frontrecorder

Még egy önterápiás lemez, na ne! De, de: az Autre Ne Veut mögött álló Arthur Ashin szorongásait adja ki magából második albumán, saját pszichéje mellett a nyolcvanas-kilencvenes évek R&B-jét és rádióbarát popzenéjét marcangolva, az őszinte kitárulkozás és a túljátszott színpadiasság, a szenvedés és a szenvelgés között kötéltáncolva bravúrosan. Az Anxiety egyik tavalyi kedvencünk, a Total Loss című How To Dress Well-album komplementere, de több is, mint dalfüzér - kész avant-pop zenedráma. Kritikánk.

Kiadó: Software

Megjelenés: 2013. február 26.

Stílus: poszt-R&B, avant-pop

Kulcsdal: Ego Free, Sex Free

A 30 éves brooklyni Arthur Ashin eddigi pályafutása több szempontból is hasonlít a How To Dress Wellt egy személyben alkotó Tom Krellére: első, 2010-ben megjelent cím nélküli albumával ő is értetlenséget váltott ki, majd karrierje - ha nem is került válságba, mint Krellé - megbicsaklott a Body című 2011-es EP-jének borítója körüli "botrány” miatt - mert hogy női nemi szervet ábrázol közeliben -, hogy azután második albumával elkápráztassa a zenei sajtót. Mindemellett, akárcsak Krell, a szintén falzetthangú Ashin is büszkén, iróniamentesen vállalja a kommersz R&B iránti rajongását, és az abból való merítést. Ashin azonban kamaszkorának slágerpopját is őszintén és kendőzetlenül imádja, és - az R&B mellett - használja / forgatja ki annak dalstruktúráit, hangzáselemeit, hatáskeltő eszközeit a maga módján - szándékosan tönkretéve az amúgy a mainstream közönség számára is simán fogyasztható, R&B-s, dance-popos dalait.

A Daniel Lopatin (alias Oneohtrix Point Never, anno Ashin főiskolai szobatársa és zenei mentora) kiadójánál, a Software-nél megjelent Anxiety-n mindezt mesteri, és egy egészen új szintre emeli: a dalokat zenés színdarab keretébe helyezi - a már a címében is erre utaló nyitódal, a Play By Play úgy indul, hogy szinte látjuk, ahogy függöny fel, a záró World War pedig úgy ér véget, hogy függöny le -, de amit hallunk, a dalos monodráma a valós életének elmúlt néhány éve alatt felhalmozódott, főként párkapcsolati és családi szorongásait dramatizálja nyíltan - tessék, ilyen az, amikor egy (saját bevallása szerint is) szorongásos zavarokkal küzdő, fel-le érzelmi hullámvasutazó férfi dobálja magát, akár szó szerint. A vágyakozó nyűglődéstől a kiborult hisztizésen át a mélabús kesergésig és a sötét depizésig széles skálán mozgó Ashin egyszerre teátrális és szívbemarkoló - gyakran Prince-t idéző -, effektekkel el-elcseszett énekes előadásmódjával tökéletes összhangban a zene is grandiózus, és sérült: a színpadiasan nagy ívű hangszerelésbe (vonósok, trance-szintik, hajmetál gitárok, szaxofonszólók) egyrészt hirtelen, meghökkentő váltások, másrészt nem odaillő vagy disszonáns hangok, motívumok rondítanak bele, néha egyenesen rövid kakofóniába taszítva a zenét - így még a lemez két legszégyentelenebbül slágeres, Justin Timberlake-kompatibilis dala, a Counting és az Ego Free, Sex Free sem élvezhető maradéktalanul. Lebilincselő, miközben idegesítő is, szórakoztató és egyúttal felkavaró, menő, de van benne azért ciki is - eredeti, bevállalós darab, amely bátran túlmegy a konvencionális pophatáron.