Perfekt pop – elveszett, tévelygő és visszatérő géniuszok

2013.01.27. 13:36, rerecorder

Prefab Sprout.jpg

A popzene oly sok belső szabályának egyikeként a legtöbb sztárnak leáldozik egyszer a karrierje (még ha egykor milliók által volt is körülrajongva), de még csak sztárnak sem kell lenni, a kritikusok szeretetétől övezett, jól megbecsült előadók többségének is eljön a pályáján egy pillanat, amikor azt kell megállapítaniuk, hogy vége. Hogy az újabb és újabb lemez nem jut sehová, csak a süllyesztőbe. 2012-ben meglehetősen sok olyan zenész tért vissza (legalább kritikai szempontból sikeresen), aki hosszabb tévelygés után talált vissza a stúdióba – ezen a héten pedig Adam Ant adott ki új lemezt 17 év szünet után. Egy teljesen önkényesen kiragadott, de talán nem összefüggésektől mentes összeállítás következik egykorvolt nyolcvanas évekbeli sikeres előadók (vagy akár sztárok) és még inkább örök zsenik hullámvasútszerű karrierjéről és újdonsült aktivitásáról.

Talk_Talk.png_width284.jpgLegyen az évszám 1988 és legyen mondjuk ősz. Utazzunk vissza egy pillanatra ide, legyen az ország Nagy-Britannia. A Talk Talk (balra) túl van eddigi karrierje legjobb lemezén (The Colour Of Spring - 1986), amivel – főképp a Life’s What You Make It című kislemezes dalnak köszönhetően – ráadásul minden korábbi sikerét felülmúlta, de épp kijön egy mindenkit nagyon meglepő albummal (Spirit Of Eden). A Prefab Sprout (a nyitóképen) már nem csak egy szűk elit kedvenc popzenekara, amely tökéletesen elegyíti a Smiths-féle gitáros romantikát, a cseppet sem cikis jazz-popot és a nyolcvanas évekbeli kifinomult popzenét (mindezt mondjuk a ’85-ös Steve McQueen című albumon), de az áprilisi The King Of Rock And Roll című kislemeznek köszönhetően országosan istenített Top 10-es kedvencek, harmadik albumuk, a From Langley Park To Memphis (rajta Stevie Wonder és Pete Townshend vendégjátékával) fogy, mint a cukor. Az egy éve feltűnt skót Deacon Blue októberi új kislemezével (Real Gone Kid) először jut be a Top 10-be, a big music és a szofiszti-pop keverékét új szintre emelő dal erős második albumot sejtet. A szintén skót, szintén glasgow-i The Blue Nile éppen dolgozik az 1984-es, szép kritikai sikerű A Walk Across The Rooftops folytatásán, az egy év múlva, 1989-ben megjelenő Hats már Top 10 közelébe repíti majd a zongoraközpontú, nagyon ihletett, kifinomult, jazzes popzenét. A The The épp legkomolyabb átalakulásán van túl, már tagja a zenekarnak a smiths-es Johnny Marr és stúdiózzák a fél év múlva megjelenő elképesztő mesterművüket, a Mind Bombot. A neopszichedelikus House Of Love meg épp pár hónapja adta ki címnélküli bemutatkozó albumát, a Creation kiadó addigi legnagyobb sikere a lemez, tíz tökéletes, álomszerű popdallal. Aztán még Kevin Rowland is bemutatkozott, ő csak szólóban, hiszen a Dexys Midnight Runners egykori frontembere egy éve oszlatta fel zenekarát, igaz első szólólemeze (The Wanderer) nem tűnik nagy sikernek. Ugorjuk egyet az időben.

1995, még mindig a brit szigetország. A Talk Talk rég feloszlott, a Prefab Sprout öt éve nem adott ki új lemezt, a Blue Nile meg már hat éve hallgat. A Deacon Blue az egy évvel korábbi, 1994-es válogatáslemezével már csak nosztalgiázott, a The The feldolgozáslemezzel halogat, a House Of Love két éve dobta be a törölközőt, Rowlandről pedig már vagy fél évtizede senki sem tud (amúgy éppen rave-eken üti ki magát). A nyolcvanas évek perfekt popja ebben az évben senkit sem érdekel. És akkor még egy ugrás.

paul-buchanan.jpg2012. A Talk Talk egykori frontembere, Mark Hollis egy néhány évvel korábbi, kiadatlan instrumentális számát odaadja egy tévésorozathoz, a világ zenerajongóinak egy része visszafojtja lélegzetét. A Deacon Blue több mint egy évtized után új stúdiólemezt ad ki, mely a legjobb időszakát idézi. A Blue Nile egykori főembere-dalszerzője-énekese, Paul Buchanan (balra) megjelenteti első szólólemezét – nyolc évvel az utolsó, amúgy negyedik Blue Nile-album után – a zongorás késő esti hallgatnivaló nagy kritikai siker. Rowland összeszedi magát és ismét a régi zenekari néven, igaz már csak Dexys-re rövidítve kiad egy makulátlan soul-pop mesterművet – ha az előbb már említett szólólemezt és a nagyon kudarcos (de nem olyan rossz) 1999-es feldolgozáslemezt, a My Beauty-t nem számítjuk, 27 évet kellett rá várni. A House Of Love a lengyelországi OFF fesztivál kérésére aktivizálja magát és ugyan ők 2005-ben egyszer már visszatértek, de most megint hét év szünet után állnak együtt színpadon, valamint elkészítik a valamikor 2013 tavaszán megjelenő She Paints Words In Red album anyagát. A The The 2000-ben adott ki egy utolsó stúdiólemezt, azóta csak instrumentális filmzenelemeze jelent meg 2010-ben, de az újabb kori aktivitás jele, hogy 2012-ben is megjelent egy filmzene (Moonbug) a The The név alatt. A Prefab Sprout nem készített új stúdióalbumot a 2001-es The Gunman And Other Stories óta, de 2009-ben megjelent egy korábban visszautasított lemezanyaga, igaz 2012-ből róluk nincs semmi hír.

DeaconBlue.jpgA nyolcvanas évekbeli perfekt pop visszatért? Egyáltalán nem és igen. Ez a néhány önkényesen összeterelt zenekar csak részben illethető a mínuszos zsánernévvel (Blue Nile, Deacon Blue - balra, Prefab Sprout), bár nem kell nagyon akarni, hogy mind perfektnek és popnak legyen nevezhető, a nyolcvanas évek meg ugye adott. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy az elmúlt két-három évben nagyon is erősen érezhető a fenti zenekarok megszólalásának hatása a kortárs popzenében – leginkább az amerikai indie-előadók (Bon Iver, Destroyer, Deerhunter stb.) munkásságában. Ennél azonban sokkal erősebb kapcsok is vannak ezen előadók között – élen, nem tagadom: hogy mind nagy-nagy kedvencem – és ezekről a kapcsokról mindjárt szólok részletesebben is, előbb azonban jöjjön még egy-két mondat a nosztalgikus vagy egyáltalán nem nosztalgikus, hanem csak mostanra beérett tavalyi visszatérésekről.

Az előbb részletezettek mellett – és akkor idevehetjük még a szintén jó hosszú, 17 éves kihagyás után a héten visszatért, szintén nyolcvanas években menő, popzenét, abból is többnyire perfektet játszó Adam Antet – elég sokan választották az elmúlt egy évet a hosszú szünet utáni újbóli beköszönésre. Ha még a nyolcvanas éveknél maradunk, akkor a Felttel indie-, jangle-, twee-, kísérleti-popot játszó Lawrence a kilencvenes évekbeli Denim nevű zenekara után Go Kart Mozart néven kezdett szintis-glames-retrós-vicces lemezeket kiadni, hét év után tavaly nyáron jött ki egy remek albuma (On The Hot Dog Streets). A kilencvenes évekből is előkerült egy elveszett dalszerző-énekes, a britpopos Gene egykori frontembere, Martin Rossiter zenekara utolsó albumát több mint tíz évvel követve adta ki első nagylemezét, a pazar The Defenestration Of St Martint. Ezeknél jóval nagyobb szünet, több mint negyven év kellett, hogy Bill Fay is kiadjon egy instant klasszikust, és még lehetne folytatni, miként az okok vizsgálatát is, de térjünk vissza a cikk főszereplőihez.

the the.jpgFőszereplők, akik ugyan mind zenekarnév alatt, többnyire társakkal alkottak, de mégiscsak minden róluk szólt, ők voltak és most is ők a felelősek a tökéletes dalokért. Mert egyetlen dolog megkérdőjelezhetetlen ezekben a végső soron magányos zsenikben: mindannyian a tökéletes popdalt keresik egész karrierjük alatt. A Talk Talk Mark Hollis köré épült, ő szerezte a legtöbb számot, producerével, Tim Friese-Greene-nel övé a poszt-rockot, kortárs artisztikus rockzenét megihlető hangzás. A The The (balra) ugye lényegében maga Matt Johnson, még ha mindig voltak is mellette váltakozó társak. A Prefab Sprout = Paddy McAloon, nem egy lemezen az összes hangszert ő játszotta fel hónapokra stúdiójába zárva. A Blue Nile majdnem összes dalát Paul Buchanan szerezte, a Deacon Blue-nál ugyanez a helyzet Ricky Ross frontemberrel. A Dexys bármelyik lemezéről ordít Kevin Rowland egyénisége, karizmatikus figurája a zenekar minden mozzanatának az origója. És a House Of Love klasszikus albumaiért is dalszerzőként egyedül Guy Chadwick énekes-gitáros a felelős.

blue-nile.jpgEzeknek a főszereplőknek – túl azon, hogy mindannyian hosszú hallgatást törtek meg mostanában (Hollis 1998 óta néma, Johnson utoljára egy 2002-es válogatáslemezen jelentetett meg igazi új dalt, McAloon 2003-ban adott ki új zenét, egy ambientes, instrumentális kamara-pop-lemezt, Buchanantól 2004 óta, a Blue Nile (balra) utolsó lemeze óta nem lehetett dalt hallani, Ross zenekarával 2001-ben, szólóban pedig 2005-ben jelentkezett legutóbb, Chadwick szintén 2005-ben, a két legöregebb figura közül Rowland ’99-ben, Ant pedig ’95-ben lemezezett utoljára) – amúgy is ritkán van mondanivalójuk, csak akkor készítenek albumot, amikor igazán erőset tudnak. A tehetséget tékozló igazán igazságtalan szerkezet lenne velük kapcsolatban, hiszen talán inkább azok tékozolják tehetségüket, akik évente-kétévente ontják újabb és újabb lemezeiket – évtizedeken keresztül egyszerűen nem lehet ilyen sűrű tempóban sorban tökéletes kiadványokat megjelentetni. A felsorolt előadók viszont inkább csak akkor adtak ki lemezanyagot, amikor mondanivalójuknak megtalálták a tökéletes formát. Ez ritkán, akkor viszont többnyire nagyon magas művészi fokon történt meg.


ITT ÖSSZEGYŰJTÖTTÜNK NÉHÁNY PÉLDÁT A NAGYON HOSSZÚ ALBUMOK KÖZÖTTI SZÜNETEKRE.

Dexys+Midnight+Runners+dexys_midnight_runners_2.jpgA három Dexys Midnight Runners-lemez (plusz a tavalyi visszatérés) és Kevin Rowland egyetlen szólóanyaga egyaránt kiemelkedők, mindig újat mondók és szórakoztatóak (zenekarával balra). A húsz év alatt (1984 és 2004 között) kiadott négy Blue Nile-lemez között igazán nehéz lenne minőségi rangsort felállítani, de Buchanan tavalyi szólójával is csak ötre nőtt a főhős összes albumának a száma. A Deacon Blue hat lemezének a fele remekbe szabott, de még a 2001-es csendes fogadtatású utolsó is erősebbnek hat ma, mint megjelenésekor (Ross szólóban öt lemezig jutott, de ezek közül az első még 1984-ben a Deacon Blue előtti időben jött ki). Matt Johnson már sikerévei alatt is csak háromévente adott ki friss The The-lemezt, korai, 1981-es szólólemezével, feldolgozásalbummal, filmzenével együtt is csak nyolc anyagnál tartott 2012-ig – több mint harminc év alatt. A Prefab Sprout tizenhét év alatt (1984-2001) hét albumot adott ki, és már ezek között is volt elhalasztott kiadás, azóta meg csak egy dobozban maradt lemez jött ki McAloontól (Prefab Sprout név alatt) és az említett, jórészt instrumentális szóló. Adam Ant zenekara, az Adam And The Ants 1982-es feloszlása után mindössze öt lemezt adott ki, az utolsó hármat ötéves periodicitásban (1985-1990-1995). Chadwick az öt House Of Love-album mellé mindössze egy szólólemezt illesztett, Mark Hollis szintén csak öt Talk Talk- és egyetlen szólólemezért felelős.

the house of love.jpgAz említett előadók nemcsak ritkán adtak ki lemezt, hanem egy részük direkt el is húzott a reflektorfényből, más részük pedig az elutasításokba fáradt bele. Avagy ha úgy tetszik, mellőzöttségükben is hasonlítanak egymásra. Mark Hollis és a Talk Talk a legnyilvánvalóbb példa, Hollis lehetőleg került minden média-megjelenést, és elismertsége is inkább az elmúlt tizenöt évben erősödött fel, de a The The is legsikeresebb lemeze, az 1993-as Dusk után tűnt el a popzenei Androméda-ködben. Kevin Rowlandot mintha a föld nyelte volna el 1988 után, csak a kilencvenes évek eleji rave-eken bukkant fel, nem épp tisztán. Paddy McAloon 2001 után adta fel, pedig addigra már Kylie Minouge-nak is külső dalszerzője volt, aztán szakállat növesztett és félrevonult. Paul Buchanan a szórványos Blue Nile-lemezek miatt eleve alig volt a zenei sajtó látómezőjében, de 2004 óta lényegében egyáltalán nem volt hír róla. Guy Chadwick hiába a Radiohead-gitáros Jonny Greenwood kedvence és hiába van nála a Coldplay-hangzás egyik kulcsa, mintha elfeledett hős lenne (zenekara, a House Of Love a fenti képen). Ricky Ross, úgy a kilencvenes évek közepén, sikertelenül indult szólókarrierje idején került feledésbe, Adam Antet pedig már a nyolcvanas évek közepén szinte teljesen ejtette a kritika és rajongóin kívül az addigi nagyközönség is, 2013-as új lemezéről alig írtak valahol és akkor is csak alázták.

adam ant.jpgEzekről a zenei géniuszokról alig esik szó és nem csak azért, mert többen közülük szándékosan rejtőzködnek és elhárítják az interjúadást. Sokuk bele is betegedett a mellőzöttségbe: Kevin Rowland küzdött kábítószer-problémákkal is, de hosszú évekig abban a hitben élt, hogy tehetségtelen és nem érdemes a zenével próbálkoznia. Adam Ant (balra) komoly bipoláris szindrómától szenvedett (állapota mostanra sokat javult), Paddy McAloon hallási betegséggel és kisebbségi komplexussal küzd, Chadwick és Buchanan szintén szembenézett már komoly depresszióval. És akkor azt még nem is említettem, hogy a legtöbbjük „büszkélkedhet” ki nem adott, kiadó által visszautasított albummal. Kevin Rowlandnek részben ez tette be a kaput a kilencvenes évek elején. Paddy McAloonnak már a Prefab Sprout-sikerek delelőjén visszautasították egy albumát (a Protest Song végül 1989-ben jelenhetett meg némileg már veszítve helyi értékéből, a Let’s Change The World With Music pedig tizenhat évig volt dobozban 2009-es kiadásáig – de nála még rengeteg másik dobozos lemezről lehet tudni). Matt Johnson talán akkor vesztette hitét a zeneiparban, amikor a Sony visszautasította 1997-es Gun Sluts címmel tervezett albumát. Mark Hollis is tudna mesélni a kiadójával folytatott harcairól és pereskedéséről és Adam Ant, hát igen, neki is visszadobták az 1993-ban elkészült lemezét, szimplán azért, mert az előző sem lett aranylemez. Azért a tervezett turnét furamód végigzenélte az új dalokkal.

the-hipst.jpgA kilencvenes évek nem kedvezett a kifinomultságnak és tojt az addigi művészi teljesítményre, úgyhogy ezek az előadók nagyjából mind akkor kerültek parkolópályára. Ugyan néhányan közülük nem is kívánnak már tényezők lenni, de az alkotás belső kényszere mégiscsak a mai napig hajtja mindannyijukat. Ezek a zenészek nem a mainstream popsztárok versenyére születtek (az excentrikus Adam Ant kivételével, aki meg belebetegedett a sikertelenségbe), ők egyszerűen a popzene keretein belül keresik a meglévő legmagasabb szintű kifejezési formákat. Hogy tömeges visszatérésükben van-e valami minta? Ki tudja. Lehet, hogy a lemezkiadói hanyatlást látva, az ebből fakadó mindenféle nyomásoktól fellélegezve, a könnyű zenemegjelentetéséi formákat kihasználva döntöttek egy új anyag mellett. Vagy inkább csak egyszerűen most lettek készen egy albumnyi dallal. Akárhogy is, én még nagyon szeretném hallani, hogy mit gondol a világról Matt Johnson és ezt hogyan önti formába. A szarkasztikus The Hipsters című, 2012 végi Deacon Blue-lemezt (balra) alighanem húsz év múlva is felteheti bárki, kicsit sem lesz elavult. Kevin Rowland és a Dexys? Néha azt gondolom, hogy a tavalyi One Day I’m Going To Soar lett a karrier legjobbja. A Blue Nile annyira elfeledett zenekar, fedezzétek fel! Adam Antnek a napokban megjelent Adam Ant Is The Blueblack Hussar In Marrying The Gunner's Daughter című albuma talán valóban demószerű, de neki a földbe tiport régebbi albumain is mindig fedezek fel gyöngyszemeket, szóval. Szóval a House Of Love nemsokára visszatér! Hát igen, a Prefab Sprouttól még nagyon jó lenne legalább egy szép búcsúlemez, de ha lehet több is, vagy ha más nem, akkor a monumentális archívum közzététele. És Mark Hollis. Mark Hollistól már nem várok semmit, az övé egy annyira kerek életmű, de nagyon jó, hogy ott van és bármikor elérhető. Perfektség. Vagy egyszerűen csak elavulni nem képes, fantasztikus popdalok, amiket kivételes tehetségek adnak elő és ettől egy picit jobb hely a világ.

Dömötör Endre


És akkor, íme egy gyűjtés, amiben a fenti előadók szerepelnek egy klasszikus szerzeménnyel és egy friss - vagy viszonylag friss - dallal (Prefab Sprout: Goodbye Lucille #1 ('85)/Let There Be Music ('09), Deacon Blue: Dignity ('87)/That's What We Can Do ('12), The Blue Nile: The Downtown Lights ('89)/Paul Buchanan: Mid Air ('12), Dexys Midnight Runners: Reminisce Part Two ('85)/I'm Always Going To Love You ('12), The The: Bluer Than Midnight ('93)/The Lust For Unsung Dreams ('10), Talk Talk: It's Getting Late In The Evening ('86)/Mark Hollis: ARB Section ('12), The House Of Love: Christine ('88)/Love You Too Much ('05)):


Lemezajánló a cikkben szereplőktől (értelemszerűen ennél még többet is érdemes hallani, de az alábbi három-három lemezt mindenképp):

Talk Talk: Spirit Of Eden (1988)
Talk Talk: Laughing Stock (1991)
Mark Hollis: Mark Hollis (1998)

The The: Soul Mining (1983)
The The: Mind Bomb (1989)
The The: Dusk (1993)

Dexys Midnight Runners: Searching For The Young Soul Rebels (1980)
Dexys Midnight Runners: Don't Stand Me Down (1985)
Dexys: One Day I'm Going To Soar (2012)

The Blue Nile: A Walk Across The Rooftops (1984)
The Blue Nile: Hats (1989)
Paul Buchanan: Mid-Air (2012)

Prefab Sprout: Steve McQueen (1985)
Prefab Sprout: Jordan: The Comeback (1990)
Prefab Sprout: Let's Change The World With Music (2009)

Deacon Blue: Raintown (1987)
Deacon Blue: When The World Knows Your Name (1989)
Deacon Blue: The Hipsters (2012)

The House Of Love: The House Of Love (1988)
The House Of Love: The House Of Love (aka Fontana) (1990)
Guy Chadwick: Lazy Soft And Slow (1998)

Adam And The Antz: Dirk Wears White Sox (1979)
Adam And The Ants: Kings Of the Wild Frontier (1980)
Adam And The Ants: Prince Charming (1981)

https://recorder.blog.hu/2013/01/27/perfekt_pop_elveszett_tevelygo_es_visszatero_geniuszok
Perfekt pop – elveszett, tévelygő és visszatérő géniuszok

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr625045737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.