Foxygen: We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace & Magic (lemezkritika)

A Recorder kiemelt lemezkritikái 2013-ban eddig tavalyi albumokról szóltak: Martin Rossiter decemberi lemeze és a január közepén újrakiadott, pár hónappal ezelőtti Parquet Courts-debütálás után azonban megérkezett az első igazán kiemelkedő 2013-as album is, mégpedig a lehetséges 2013-as befutók között gyakran emlegetett Foxygen duó pszichedelikus poplemeze (mely cikkünk végén teljes egészében végighallgatható).

Kiadó: Jagjaguwar / Neon Music

Megjelenés: 2012. január 21.

Stílus: pszichedelikus pop

Kulcsdal: San Francisco

Bár a múlt héten már akadtak friss és jó 2013-as albumok, a Foxygen We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace & Love című első hivatalos nagylemezként emlegetett kiadványa (miközben első nagyobb anyaguk, az eredetileg 2011-es Take The Kids Off Broadway is lemezméretű, de erről később) alighanem az év végi számvetéseknél is elő fog majd kerülni. Ez a két kölyökképű, 22 éves suhanc első hallásra mindössze nagyon jó, hatvanas-hetvenes éveket idéző retro-popot készít, de érdemes másodszor is odafigyelni, mert dalaik igen erősek. Az idei év egyik nagy áttörésének remélt Foxygen azonban nem vadonatúj zenekar, a tagok, Jonathan Rado és Sam France életkorához képest pláne veteránnak számít. Radoék 2005 óta készítenek közösen zenét, amikor 15 évesen egy kaliforniai kisváros, West Village középiskolájában összehaverkodtak. Több mint hét éves történetük azt is jelenti, hogy magánkiadásban megjelentetett demóik, EP-ik során egyre finomították megszólásukat és egyre inkább ráéreztek, hogy mi passzol hozzájuk a leginkább. A hatvanas évek pszichedelikus popzenéje mindenekelőtt, bár megalakulásukról azt mondják, hogy a Brian Jonestown Massacre volt rájuk a legnagyobb hatással. Karrierjükre pedig minden bizonnyal az, hogy 2011-ben átnyújtották egyik demójukat Richard Swift dalszerző-zenész-producernek (aki jelenleg a Shins billentyűse is). Első nagyobb anyagukat, a 2011 októberében kiadott Take The Kids Off Broadway-t már Swift keverte, ez a hétszámos, 36 perces, spontán, nagyon sűrű váltásokkal, sok idézettel élő kiadvány nyugodt szívvel nevezhető bemutatkozó albumnak, főleg, hogy a mostani We Are The 21st Century… is pont ilyen hosszú lemez. A Jagjaguwar csapott le a duóra, és először 2012 nyarán újrakiadta a Take The Kids Off Broadway-t – teljesen jogosan, kár lett volna elfelejteni azt az anyagot – de mivel akkor már készült a We Are 21st Century… is, vélhetően marketingcélokból kezdték mini-albumnak és EP-nek emlegetni a korábbi kiadványt.

A FOXYGEN MELLETT MÉG TÖBB TUCATNYI LEHETSÉGES 2013-AS POPZENEI BEFUTÓT GYŰJTÖTTÜNK ITT ÖSSZE.

Így nyilán szenzációs bemutatkozó nagylemezként lehet eladni a mostani albumot, ami már teljesen Richard Swift producer irányításával készült és határozott fejlődést mutat a dalszerzés terén. A stíluskavalkád továbbra is jellemzi a duót, a bakugrásos váltások sem tűntek el nyomtalanul, de mindez karakteresebb formában jelenik meg és nyilván sokkal jobb megszólalásban. A Foxygen-dalok világa tehát a hatvanas évekbe nyúlik vissza, de a tavalyi év pszichedelikus rock-sikerlemezénél, a második Tame Impala-albumnál sokkal folkosabb, a legkézenfekvőbb analógiát jelentő MGMT-megszólalásnál pedig klasszicizáltabb, kevésbé modern az összehatás. Ha legyilkolni szeretnénk a lemezt, elintézhető lenne azzal, hogy az Abbey Road B-oldalának újraalkotása, de ez egyrészt inkább csak a hangulatot érzékelteti, és bár a Beatles kétségtelenül nagy hatás, a képlet ennél jóval bonyolultabb. Egyrészt ide kell képzelni Bob Dylan elektromos korszakát, a Kinks említése szintén kikerülhetetlen, a Velvet Underground akár elszállt pillanataival, akár egyszerűbb dalaival sokszor kerül megidézésre és ezek még csak az alapok. De a merítés (főleg egy még minden bizonnyal sokat érő fiatal páros esetében) teljesen rendben lévő, hiszen bármi is ugorjon be egy-egy felvétel kapcsán, az összehatás a Foxygen javára dönti el a plágium-meccset: a lemez végig nagyon élvezetes és izgalmas marad. Mert hiába motoszkál ott, hogy ez az I Am The Walrus (In The Darkness), vagy ez olyan mintha a ’72-es Rolling Stones lenne Dylan énekével (No Destruction), vagy ez Syd Barett-es Pink Floyd Jefferson Airplane-nel mixelve (San Francisco) vagy ez a dal nemcsak címében rója le tiszteletét Shuggie Otisnak (Shuggie), a következő pillanatban már mindent elmos egy zseniális kórus vagy egy baró ötlet. Mintha az Ariel Pink és John Maus-féle nyolcvanas évek modernizációnak a hatvanas évekre szabott verziója lenne a lemez (a korábbi Foxygen-dalokon Pink hatása amúgy is egyértelmű). Mire a záró Oh No 2 bugyorgó végkifejletéig és az egészet lezáró zongorás codáig érünk már rég megvett bennünket a Foxygen és csak egy dolgot szeretnénk: újraindítani a lemezt.

9/10

Dömötör Endre

A lemez teljes egészében végighallgatható az alábbi lejátszón:

A tavaly ősszel megjelent Shuggie videója:

A 2011-ben magánkiadásban, 2012-ben a Jagjaguwarnál is kiadott első Foxygen-lemez, a Take The Kids Off Broadway teljes anyaga:

A Foxygen 2011-es, háromszámos, itt végighallgatható EP-je még nyilvánvalóbban mutatta hatásait: