Martin Rossiter: The Defenestration Of St. Martin (lemezkritika)

2013.01.09. 19:02, rerecorder

rossiter nyitó.jpg

Mivel január első hetei – ahogy általában, úgy idén is – visszafogottak az új albumok megjelenését tekintve, itt a lehetőség a tavaly decemberben kevés érdeklődéssel övezett kiadványok népszerűsítésére. A britpopos Gene énekeseként elhíresült Martin Rossiter váratlanul erős nagylemezzel mutatkozott be szólóban, az elmúlt hónap talán legjobb kiadványát jegyző énekes megérdemli figyelmünket – és meg is kaphatja, cikkünk alján ugyanis a teljes lemez végighallgatható.

Martin-Rossiter-The-Defenestration-of-St-Martin-Signed.jpgKiadó: Drop Anchor Music

Megjelenés: 2012. december 3.

Stílus: dalszerző-előadó, zongorás pop

Kulcsdal: No One Left To Blame

A wales-i származású Rossiter a Gene-nel a kilencvenes évek közepén a britpop második hullámában tűnt fel, mint egy Morrissey iránt talán túlzott tiszteletet is mutató, de kétségtelenül jó dalszöveget író énekes. A Gene 1995-ös bemutatkozó lemeze (Olympian) népszerű volt, de a Smiths/The Jam/Small Faces iránti rajongását kimutatni nem szégyenlő együttes a második ligából képtelen volt kitörni és szép lassan elszürkült, majd 2004-ben feloszlott. Rossiter hol politikusabb, hol kifejezetten személyes szövegekkel hívta fel magára figyelmet, nyíltan beszélt biszexualitásáról, de a mások lakásaiba bepillantó Other People’s Houses című brit tévéműsor 2002-es adásában már feleségével és két kislányával mutatta be újonnan berendezett otthonát. A Gene megszűnése után saját stúdióját vezette, nyilatkozatai szerint depresszióval küzdött, majd hosszú szünet után megjelentette első szólólemezét. A rajongók által előfinanszírozott albumra a Pledge Music-on lehetett előrendelést felvenni (természetesen mindenféle formátumra és sokféle kiegészítővel, de Rossiter nem hívta fel magára a figyelmet túlzottan szélsőséges ötletekkel, a legextrémebb és legtöbbet érő felajánlása az egyik Gene-klipben szereplő kabátja volt – 500 fontért). A sokáig készülő The Defenestration Of St. Martin végül tavaly decemberben jelent meg és éppen tegnap, január 8-án érkezett a lemezből a vinyl-verzió.

Ha emlékszünk még a Gene-re és szerettük, akkor felejtsük el minden reményünket és várakozásunkat (vagy ha nem tartottuk sokra a zenekart, tegyük félre szkepticizmusunkat), Rossiter első teljesen saját lemeze ugyanis mindenféle szempontból meglepő. Először is váratlanul nagyon erős. Másodszor nem várt módon csak zongorás, lassú dalok szerepelnek rajta. Harmadszor meghökkentően durva és nyíltan önfeltáró a szövegek terén. Egy surranópályán megérkező anyag a 2012-es év legjobb lemezei közé (és ezzel becsatlakozik harmadikként két másik briliáns zongorás visszatérés, Bill Fay és Paul Buchanan albumai mellé).

Martin_Rossiter_Kentuckyseven.jpgMár a tízperces nyitódal, a Three Points On A Compass meghökkenti a gyanútlan hallgatót, Rossiter apja iránti nyílt megvetését okádja ki, de teszi mindezt egy szép dal keretén belül („összetörted az otthonunkat és én soha nem felejtem el mindazt, amit tettél, összetörted a szívünket és én soha nem bocsátok meg mindazért, amit tettél…az egyetlen dolog, ami tőled van, az a nevem, ez a hülye név”). A formátum később sem változik: a puszta zongorakíséreten kívül semmi sem tereli el a figyelmet a megejtő dallamok (és itt azért nem lehet nem említeni Morrissey konstans hatását) és a költőire formált, de végig kíméletlenül nyílt, nagyon erős szövegek ütközéséről. A tíz számos, 43 perces anyag egységes és következetes, a tinédzserkori katasztrófákhoz többször visszatér és a traumák feldolgozásának stációit is szépen bemutatja. A No One Left To Blame-ben a fájdalmat a hozzá legközelebb álló személyre ruházza, a Sing It Loudban természetesen a kiéneklésre buzdít. A lemez talán legszebb dala, a Where There Are Pixels már a reményt is megcsillantja, ahol megvan a legapróbb jele a fénynek, ott lehetőség van az apró részek újbóli összerakására is – a dal (és a lemez) felénél még fütyülésre is lesz ereje Rossiternek. Fordulópont is a dal, innentől vagy a tónus válik bizakodóbbá, vagy a szövegben megjelenő remény erősödik fel, de legalábbis a sötétségből kivezető út jelenik meg. Az I Must Be Jesus a fájdalom abszurditását („minden bizonnyal én vagyok Jézus, nincs más magyarázat arra, hogy ennyi fájdalmat érezzek, azért vagyok a földön, hogy ok nélkül szenvedjek”) egy wales-i férfikórus énekével húzza alá, a Let The Waves Carry You című zárószám pedig felemelő – és zeneileg katartikus is, hiszen a nagyon spártai zongorás hangszerelés az utolsó szavak után teljes zenekarra vált és recsegő gitárszólamokkal hagyja magára a hallgatót.

Bár az album munkacíme az volt, hogy Songs To Make Grown Men Cry és bizonyára még akár így is működhet az anyag, valójában egy tiszta, nagyon erős és nagyon szép lemez Rossiter szólóbemutatkozása, amely minden hallgatóját csak gyarapíthatja.

9/10

Dömötör Endre

A teljes lemez végighallgatható az alábbi lejátszón:

.
Az album első hivatalos videója, a Drop Anchor című dalhoz készült:

 

Itt pedig Rossiter a saját stúdiójában adja elő az I Want To Choose When I Sleep Alone-t, még 2011-ben:

 

https://recorder.blog.hu/2013/01/09/martin_rossiter_the_defenestration_of_st_martin_lemezkritika
Martin Rossiter: The Defenestration Of St. Martin (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr675008651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása