Túl sok dal, túl sok történet – A Hüsker Dü és az 1987-es Warehouse: Songs And Stories

A Hüsker Dü nem csak a nyolcvanas évek egyik legfontosabb amerikai underground rockzenekara volt, hanem kis híján az első olyan együttes is, amelynek zajos gitárokkal sikerült igazi mainstream sikert elérnie. Huszonöt éve megjelent utolsó albumukban, a Warehouse: Songs and Stories-ban már benne is van minden, ami ehhez kellett volna, csak éppen ők maguk hátráltak ki a versenyből még a célvonal előtt. Kijárat rovatunk ezzel a cikkel búcsúzik 2012-től.

A gitáros Bob Mould és a dobos Grant Hart kivételes dalszerzői kettőse köré épült zenekar, a leginkább a vicces bajszáról emlékezetes basszusgitárossal, Greg Nortonnal kiegészülve a korai dühös hardcore attakok után viszonylag hamar, pár év alatt jutott el a csúcsra. A második lemezzel már kipipálták a főművet (Zen Arcade - 1984), hogy aztán csak hangzás- és dalszerzésbeli finomításokkal, de hasonló színvonalon (New Day Rising - 1985, Flip Your Wig - 1985) érkezzenek el a végkifejletig. A nyolcvanas évekbeli, nagy, amerikai, független gitárzenekarok közül az elsők között készíthettek nagykiadós lemezt, de a kicsit depresszívebb warneres bemutatkozás (Candy Apple Grey - 1986) nem sült el túl jól.

Az 1987-es Warehouse: Songs and Stories felvételei előtt azonban még így sem gondolta volna senki, hogy a megállíthatatlannak tűnő zenekartól nem jön folytatás. Pedig a színfalak mögött már egyre elviselhetetlenebbé vált a feszültség Mould és Hart között. Előbbi diktatórikus vezetési stílusa miatt haragította magára zenésztársát, Hart viszont az nem akarta elfogadni, hogy a lényegében session-zenésszé degradálódott Nortont is egyenlő tagnak tekintsék. Aztán az addigra már a különböző gyorsítókról is leszokott Mouldot Hart egyre súlyosabb heroinfüggősége is zavarta, és persze ferde szemmel nézett társa dalszerzői kiteljesedésére – nem is kerülhetett annyi Hart-dal a lemezre, mint amennyit Mould írt. A kreatív energiák azonban e versengés eredményeként megállíthatatlanul törtek elő mindkettejükből és mivel egyikük sem tervezett engedni a saját szerzeményeikből (amelyeket ekkor már bármiféle együttműködés nélkül vettek fel) a Warehouse dupla albummá duzzadt. Ez persze egyáltalán nem nyerte el a Warner tetszését, a cég mindent megpróbált, hogy faragjon a büdzsén, de, akárcsak a külső producer bevonásának erőltetése, úgy ez a kísérlet is teljes kudarcba fulladt.

A PIXIES UTOLSÓ LEMEZÉNEK SINCS TÚL SZÉP TÖRTÉNETE, MÉGIS JÓL SIKERÜLT ALBUM AZ IS.

A Warehouse: Songs And Stories azonban még ezzel együtt is remek lemez lett. Ugyan érződik rajta a hajthatatlan megalománia, egyes dalok mégis az együttes legerősebb pillanatai közé tartoznak.

A művészi siker és az üzletileg is meglepően jól teljesítő album ellenére innen már mégsem volt visszaút. Menedzserük (Mould közeli barátja) egy nappal a Warehouse-turné előtt lett öngyilkos, és az élőben addig mindig teljesen új dalokkal előrukkoló zenekar, pályáján először kiszámíthatóan játszotta az friss lemez számait. A helyzeten már az sem segített, hogy az egyébként is hedonista Hart hosszú heroinfüggőség után a turnéra pont leszokott. A legendárium szerint egy elveszett methadonos üveg miatti félresikerült este pecsételte meg az együttes sorsát. Mould lefújta az utolsó fellépést. A feldúlt Hart rögtön otthagyta a zenekart, még mielőtt Mould egy hivatalos közleményben megtette volna ugyanezt. Vagy fordítva. Attól függően, hogy épp kinek, mikori visszaemlékezését olvassuk. Annyi biztos, hogy hosszú évekbe telt, mire a két zenész megbékélt egymással.

Négy évvel a feloszlás után a Nirvana robbantott a Neverminddal. Azzal a lemezzel, amihez Butch Vig előtt Bob Mouldot is felkérték producernek.

Csada Gergely


a Warehouse: Songs And Stories klipes dala, a Could You Be The One?:

az Ice Cold Ice szintén Mould-kompozíció:

a harmadik kislemez, a She's A Woman (And Now He's A Man) viszont Hart-szerzemény: