Az ősz első fele meglehetősen sok női előadó, többnyire hosszú szünetet követő újbóli felbukkanását hozta magával. Volt köztük egy csokornyi, akiket kifejezetten bírunk, és akik kifejezetten őszies dalszerző-énekesnők, de most bemutatunk egy másik csokornyit, amiben kifejezetten nagy popsztárok (Gwen Stefani, Nelly Furtado, Pink), szintén hosszú szünet utáni visszatérése szerepel. Tanulságoktól nem mentes összefoglaló.
Látszólag távolról futunk neki, de úgy tűnik, hogy az őszi nagy (többnyire) női poplemezek áttekintésekor innen érdemes indítani. Hogy a popipar átalakult. Hogy a popipar átalakult, azt már az óvodába ősszel visszatérő nagycsoportosok is legyintve beszélik meg egymással, bár két lépéssel távolabbról szemlélve nem is tűnik annyira drasztikusnak ez az átalakulás. A popipar hetvenes évek eleji berobbanása óta folyamatosan alakul. Jó, persze mondhatjuk azt is, hogy ötvenes évekbeli berobbanása óta (vagy éppen harmincas évekbeli berobbanása óta, hiszen a kemény, 75-ös fordulatú 10"-es lemezeknek már akkor szép hasznot hozó forgalma volt), de az igazi lemezdömping a hetvenes évek elején indult be, amikor végképp kialakult a kislemezekkel felvezetett albumok kultusza. A már sokszor elsiratott modell a nyolcvanas évek elején stabilizálódott (felvezető kislemez-hozzá videoklip-rádiós játszás-album-arról újabb kislemezek-hozzájuk klipek-újabb rádiós játszás), úgy, hogy a hanghordozó folyamatosan változott. Vinyl, kazetta, cd, mp3. Na és? Hát az, hogy korábban soha nem volt ekkora szakadék anyagi bevételek szempontjából két hordozófelület váltásakor. És ebből jön a válság. Amit a hosszú szünet után most ősszel visszatérő korábbi popsztárok jó része alaposan megérzett.
Alanis Morissette ugyan a 2000-es években már nem számított igazán komoly tényezőnek, de a No Doubt-tal tizenegy év után visszatérő Gwen Stefani szólóalbumaival is az elmúlt évtized egyik csillaga volt. Pink végig nagyon jó fogadtatással dolgozta át a 2000-es éveket, legutóbbi albuma, a 2008-as Funhouse szép csendben lépte át az öt milliós eladásokat. Nelly Furtado pedig kedves popdalokat éneklő lánykából lett az évtized középének egyik szupersztárja. Mindannyian néhány hete tértek vissza, mindannyian legalább négy év szünet után (oké, Furtado hat évvel ezelőtti sikerlemez, a Loose után taktikusan beiktatott egy spanyol nyelvű latin-pop albumot Mi Plan címmel 2009-ben, hogy tompítsa a több mint hétmilliós eladást produkáló albuma után keletkezett várakozásokat). Morissette-et kivéve mindannyian élvezik még a nagykiadós gépezet hátterét, de pont itt jön be a felvezetőben említett popipari átalakulás kérdése. Hogy tulajdonképpen miért jó, hogy még élvezhetik ezt? Nekik valahol még biztosan az, de a világ az elmúlt négy-hat évben nagyon durván elhúzott ezek mellett a popsztárok mellett.
Morissette-nek itt talán el is engedhetjük a kezét, hiszen ő eleve inkább a kilencvenes évek egyik meghatározó előadója volt, mint a 2000-es éveké. Zenéje úgy pop, hogy inkább rock is, és az elmúlt tíz évben már inkább a múltjából élt. 2008-as Flavors Of Entanglement című albuma még majd' kétmillió példányban kelt el, de erre a Havoc And Bright Lights című új lemezének már esélye sem lesz (két hónap alatt alig lépte át a százezres példányszámot), ráadásul művészileg sem előrelépés, a már az előző lemezen is meglepő elektro-pop dalok itt kifejezetten 'helyzeten kívüliek'.
Gwen Stefani szólóban még igazi, kívánatos világsztár volt hat éve, utolsó lemeze megjelenésekor. Meglepő, de folyton arról beszél azóta, hogy ez a csillogó popvilág nem neki való, és hogy a most tizenegy év után visszatérő No Doubt – na meg a zenekari lét – az ő otthonos terepe. Igen ám, de az idő kegyetlen tényező, a nagy visszatérés csodája is csak egy hétig tart, és bármennyire is tűrhető vagy éppen menő nevekkel (Major Lazer) ékesített a Push And Shove című album, az első heti 115 ezres eladás villámgyorsan esett vissza heti egy-két tízezerre, négy hét alatt az amerikai Top 40-ből is kicsusszanva ezáltal. A lemez kritikai fogadtatása közepesnek mondható, a legutóbbi, 2001-es Rock Steadyhez képest újat sem hozó, és attól minőségben is elmaradó anyagnak további kislemezekkel sem lesz túl nagy esélye a feltámadásra.
GWEN STEFANI ÉS M.I.A. KÖZÖTT FÉLÚTON - EZ VAJON MELYIK FIATAL NŐI ELŐADÓ LEHET?
Nelly Furtado érdekes jelenség: kezdeti folkos trippopja (Whoa, Nelly!, 2000) kifejezetten bájos volt, akkor aligha gondolta volna bárki is, hogy néhány év múlva – időközben egyre inkább vérszemet kapva – sikeralbumából egy több mint hétmilliós eladást produkáló, „férfifaló" szupersztár lesz belőle (a 2006-os Loose-ról nyolc kislemez került le). A köztes spanyol nyelvű lemez popzenei szempontból jelentéktelen kitérő volt, így a hat évet bizony nagyon megérezte a portugál származású kanadai énekesnő. Más kérdés, hogy az idei The Spirit Indestructible – nagynevű producerek ide, vagy oda – semekkorát sem durran. Sőt, tökéletesen szemlélteti, hogy a régisuli (oké, a hat évvel ezelőtti suli), már szinte semmilyen szállal nem kötődik a mai kor zenehallgatóihoz. Ennél mi lehet beszédesebb: az első héten 6000 példány fogyott belőle Amerikában. Angliában a Top 40-be se fért be, 2637 darab fogyott belőle megjelenésekor. Jó, nyilván futnak még egy kört majd vele karácsony előtt, de ebből biztosan nem lesz milliós szuperprodukció.
HOPPÁ, VILÁGSZÉPE SPORTOLÓNŐNKNEK NELLY A KEDVENCE. DE KI EZ A SPORTOLÓNŐ?
Pink a kivétel, legalábbis az ő lemeze (The Truth About Love) minőségben még meg is fejeli a négy évvel ezelőtti Funhouse-t, bár túl nagy kilengések amúgy sem jellemezték a 2000-es Missundaztood óta. A lemez dalszerzői erényei teljében mutatja Pinket, szövegei a szokásosnál is találóbbak, zeneileg pedig végig slágeres. És mondhatjuk azt is, hogy ő nyerte a nagy versenyfutást pályatársaival, hiszen első helyen nyitott és Amerikában azóta is stabilan a lista elején szerepel. Alig két hónap alatt elment az albumból több mint félmillió és ez manapság igen szép teljesítmény. Igen ám, de a lényegi kérdés ettől nem sokat változott. Tetszik vagy sem, a lemezkiadási metodika, az albumok felvezetése alaposan megváltozott, ma már akárhogy is próbálkoznak arról az oldalról, nem tudnak ránk olyan hatást gyakorolni a direkt marketing eszközei, amilyent a nagykiadók elvárnának ezektől. Sőt, ők sem tudnak olyan eszközparkkal támadni, mint akár még négy-hat évvel ezelőtt. Az pedig, hogy az egykorvolt húzónevek ma már semmilyen idegvégződésünket nem tudják berántani, nem is meglepetés senkinek.
Lana Del Rey úgy tudta eltörölni a közelmúlt sztárjait, hogy maga tette fel az első klipjét a nagy videómegosztóra, Azealia Banks még lemezt sem kell, hogy kiadjon és az év popsztárjai között emlegetjük. Persze novemberben jön még egy nagy kör, amikor Christina Aguilera mellett az eggyel és kettővel fiatalabb popsztár énekesnők (Rihanna, Kesha) is előjönnek új albumokkal, de meglepő lenne, ha az eredményeik nagyon mást mutatnának, mint a mostani első őszi kör popnőinek nem túl hízelgő mutatói.
Dömötör Endre
