„Három perc is könnyedén lehet igen felkavaró” – Hanif Kureishi

2012.10.11. 14:00, rerecorder

hanif kureishi.jpg

Ma adták át az irodalmi Nobel-díjat, és bár a popzenéhez sok szállal kötődő Hanif Kureishi neve szóba sem került a várományosok között (a kínai Mo Jen nyert), az író a rangos brit irodalmárok közé tartozik, így a fontos kulturális esemény jó apropó arra, hogy vele készült, és a Recorder magazin ötödik számában megjelent interjúnkat most bővített változatban is közzétegyük.

Először került 2012. májusában Magyarországon is megrendezésre a mára a világ tizenhét városában prosperáló rangos Hay Fesztivál, ez az 1988-ban Walesből indult irodalmi és művészeti seregszemle. Bob Geldof és mások mellett a regény- (A kültelki Buddha, Intimitás), dráma-, forgatókönyvíróként (Az én szép kis mosodám), filmrendezőként (London megöl engem) és zenei könyvek (The Faber Book Of Pop) szerkesztőjeként is jegyzett, apai ágon pakisztáni származású brit Hanif Kureishi volt az egyik díszvendég. Munkáiban is rendre visszatérő popzenei kötődéseiről kérdeztük.

- Azt nyilatkozta egyszer, hogy már egészen fiatalon, kora tizenévesen tudta, hogy egy nap majd meg fog jelenni egy regénye. Még a hetvenes években, tinédzserként írt meg két, fiókban maradt regényt, aztán az egyetemi évei alatt pornót írt, majd a nyolcvanas évek elején színházi szerző lett önből. Drámákat jegyzett, de aztán átnyergelt a filmhez és forgatókönyveket kezdett írni, de végül 1990-ben csak elkészült és megjelent az az első regény, A kültelki Buddha. Ezzel a sok kitérővel edzette magát a fő műre?

hanif kureishi fiatalon.jpg- Elég hosszú volt az út idáig, de mindig biztos voltam benne, hogy eljutok eddig a pontig. A kültelki Buddha különben már a nyolcvanas évek végére elkészült, 1986 és '89 között írtam, csak közben a sok színházi és filmes munka miatt nem tudtam teljesen rákoncentrálni. De biztos voltam benne, hogy a regény lesz az én fő kifejezési formám, mert teljes kontrollt tudok gyakorolni, nem függők színházi rendezőktől, filmrendezőktől, minden döntés az én kezemben van. Ebben a regényemben a fő téma az volt, hogy hogyan változott Nagy-Britannia a második világháború utáni évtizedekben. A bevándorlókról, azaz magunkról, a vallásról, a hatvanas-hetvenes évek popkultúrájáról írtam. Nagyon boldog voltam, amikor már láttam, hogy képes leszek befejezni és hogy még az is lehet, hogy jó lesz a végeredmény. Boldog voltam, hogy van egy forma, amiben egyszerre tudok írni az egyes népekről és Jimi Hendrix-ről, a szexualitásról, vagy éppen arról, hogy milyen apának lenni.

- A legkorábbi, tinédzserkorban írt regényei publikálásra kerülnek valaha?

- Remélem, hogy nem! (nevet) Meg kell tanulnod írni, és az nem megy máshogy, csak ha próbálkozol. El kell követned a hibákat, hogy rájöjj az írás helyes módjára.

- A nyolcvanas évek eleji színdarabok után egyszer csak egy filmet írt, melyet aztán Oscar-díjra jelöltek a legjobb forgatókönyv kategóriában. Hogyan váltott a színház és film világa között?

- Teljesen véletlenül. A Channel 4 épp akkor indult, ismertek a színház világából, és úgy gondolták, hogy itt az ideje egy olyan témáról filmet készíteni, ami még nem nagyon került feldolgozásra – ez volt az emigráció. Úgy gondolták, hogy én vagyok a megfelelő ember a feladatra. Soha korábban nem volt dolgom a film világával, fogalmam sem volt, hogy mibe keveredtem, mit csinálok éppen. Stephen Fears barátom csodálatos filmet rendezett a forgatókönyvből, cseppet sem természetes, sokkal inkább már-már operisztikus mű lett.

- Ezután írt még egy forgatókönyvet, majd filmrendezőként is kipróbálta magát, az 1991-es London megöl engem erős film, utána mégsem folytatta rendezőként.

- Nem akartam filmrendező lenni. Ki akartam próbálni, de ennyi. A filmrendezéshez más temperamentum kell, mint amivel én rendelkezem. Nagyon sok rendező barátom van, inkább meghagyom ezt nekik.

faber book of pop.jpg- Hány hónapot töltöttek el Jon Savage-dzsel (az egyik legjelentősebb punkról szóló könyv, az England's Dreaming szerzője – a szerkesztőtársával azzal, hogy kutattak és olvastak, amikor a popzenei írásokat tartalmazó vaskos, több mint 800 oldalas antológiát (The Faber Book Of Pop, 1995) összeállították?

- Ó, rengeteget, hónapokig csak olvastunk és olvastunk. Jon persze már eleve sokkal olvasottabb volt nálam a témában, mert ő főképp zenei tárgyú könyveket ír, de rengeteget kutattunk, hogy minden korszakból a legjobb popzenei tárgyú írásokat gyűjtsük egybe. Nagyon élveztük megalkotni ezt a könyvet. Nagyon sok fantasztikus írás létezik a popról és elég jó ötletnek tűnt mindezt egy helyre összegyűjteni. Borzasztó munka egy ilyen antológiát összeállítani, de megérte. Valamikor magam is nagyon szívesen újraolvasnám majd (nevet). Popzenéről, divatról, ruhákról írni triviális. De talán mondhatjuk, hogy triviális dolgokon keresztül lehet elérni az igazsághoz. Nagyon sok mindent lehet elmondani ezeken keresztül, olyan dolgokat, amikre az emberek esetleg nem is gondolnának. A nyelv alakulásáról, a szleng változásairól többet tudunk meg olcsó, háromperces dalokon keresztül, mint bármely más módon.

- Melyik a kedvenc popzenei könyve, ki a kedvenc szerzője, rockkritikusa?

- Colin MacInnes és az Absolute Beginners. Nagyon érdekes arról gondolkodni, hogy mi fér bele a popkultúrába és mi nem. Hunter S. Thompson popzenei író? Alighanem. Ugyanakkor nagyon komoly irodalmi alkotó is. Tom Wolfe úgyszintén.

- Hallgat zenét írás közben?

- Mindig. És általában hangosan. Régi zenéket hallgatok főleg, hatvanas évekbeli popzenét. De néha klasszikust is, jazzt, kortárs zenét, Arvo Pärtot. A fiamnak van egy zenekara, úgyhogy ő mutogat nekem friss dolgokat, én meg mutogatok neki klasszikus popzenét. Ő sok hiphopot is hallgat, amit viszont én nem szeretek. De mutatok neki Led Zeppelint és szereti. Jack White és zenekarai (White Stripes, The Raconteurs, The Dead Weather) a nagy közös pontjaink.

- Milyen zenét játszik a fia zenekara?

boycottMonday.jpg- Az a nevük, hogy Boycott Monday és mai indie-popot játszanak, eléggé olyan, mint az Arctic Monkeys.

- Azt írja ennek az antológiának az előszavában, hogy a popzene legnagyszerűbb korszaka 1967 és 1970 között volt...

- (közbevág)...ebben ma már nem vagyok olyan biztos.

- Mi miatt gondolta azt, hogy ez az időszak a popzene legnagyszerűbb korszaka?

- A zenekarok miatt, ilyen egyszerű. The Who, The Kinks, The Beatles, The Rolling Stones, The Beach Boys, Jimi Hendrix. Az amerikai blues, Muddy Waters. Persze ma már kiterjeszteném a korszakhatárt sokkal korábbra, az ötvenes évek elejétől formálódtak a legjellemzőbb stílusok. A popzene Little Richard-tól kezdve olyan erővel jelent meg, hogy rögtön az elején megszülettek a legjobb kifejezési formák.

kureishis-room.jpg- Azt is írja, hogy egy regényhez képest egy popdal sokkal gyorsabb módja a kommunikációnak. Ma viszont már egy háromperces popdalnál is sokkal gyorsabban kommunikálunk gyors üzenetekben, twitteren, gyakran már nincs is három percünk végignézni egy klipet. El fog tűnni valaha a popdal?

- Nem valószínű, bár megvan az esélye. De mindig is születtek regények is. Azt mondják, hogy ma már senki sem olvas regényt, pedig ez nem igaz. Az évszázadokkal ezelőtti regényeket persze már nem minden esetben vagyunk képesek végigolvasni, de a regény sem tűnt el. Évekig nincs semmi érdekes, aztán ír valaki egy kiváló regényt, és máris jön a kórus, hogy „újra él a regény!" Vagy vegyük a szimfóniákat, ma már senki sem ír szimfóniát, de egy nap majd lehet ír valaki egy elképesztő szimfóniát és akkor lehet, hogy újra visszajön a szimfónia. Vagy ugyanez a szonettekkel. Nem számít a forma. A lényeg a mondanivaló, és az mindig lesz. (A képen Kureishi dolgozószobája.)

- Megfordítva a kérdést, lehet-e egyetlen popdal olyan mély, mint egy több száz oldalas regény?

- Ó hogyne! A legtöbb regény nem valami jó. Persze a legtöbb popdal sem. De minden műfajban, minden művészeti formában megjelenik egyszer-egyszer az isteni géniusz. Három perc is könnyedén lehet nagyon felkavaró, pont úgy, mint egy órákig olvasott regény. Egyik nap hallgattam egy válogatást és egyszer csak jött Marvin Gaye-től az I Heard It Through The Grapevine. „Hű, bassza meg!" Nem jutottam szóhoz. Elképesztő zene. Nincsenek rá szavaim, nagyon megindító.

interjú és fotó: Dömötör Endre

Marvin Gaye és az I Heard It Through The Grapevine:


a Hanif Kureishi által rendezett egyetlen film, a London megöl engem - 107 perces teljes terjedelmében:

https://recorder.blog.hu/2012/10/11/_harom_perc_is_konnyeden_lehet_felkavaro_hanif_kureishi
„Három perc is könnyedén lehet igen felkavaró” – Hanif Kureishi

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr624831871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása