„Itt nem szabad a dobozon kívül gondolkodni” – Ákos

Ákos az október elején megjelent 2084 című tizedik stúdióalbumát teljesen egyedül rögzítette, de nem egyszál gitáros az anyag, hanem végig szintipopot tartalmaz, a nyolcvanas évek analóg hangszereivel, hangszíneivel. Mondhatni vissza a kályhához, de mondhatjuk azt is, hogy szinkronban van a nemzetközi trendekkel. A rövidített formában a Recorder magazin ezen a héten utcára kerülő 7. számában is megjelenő interjúnk során kihoztuk belőle a zenerajongót.

- Egy szinti-pop zenekarban kezdted a pályádat, és szólókarriered során szintén – ha nem is folyamatosan és egyforma hangsúllyal – ott voltak a szintetizátorok a háttérben. Most viszont a 2084 című stúdiólemezeddel egy tisztán szinti-pop albummal térsz vissza. Miért pont most?

- Nincs különösebb aktualitása, egyszerűen most ez érdekel. Négy év munka után 2010-ben egy alapvetően gitáros lemezt adtam ki, ez volt A katona imája. Az albumon szereplő Főleg régen című dal internetes véleményeket összegzett arról, hogy régen minden jobb volt, persze én is. Ehhez a szerzeményhez kézenfekvőnek tűnt előbányászni a régi szintiket, hangmintákat. Szégyen, nem szégyen, nosztalgikus érzés kerített hatalmába, amikor meghallottam a régi hangszíneket. Még meg sem jelent A katona imája, már elkezdtem írni az új számokat. Ez nálam elég szokatlan, mert minden album után azt érzem, hogy mindent odaadtam, többé nem leszek képes dalt írni. De teljesen magával ragadott a hangszíntervezési folyamat, a bíbelődés a stúdióban. A lelkesen végzett munka egy idő után magát szervezi, jó ráérezni a tempóra és azzal haladni. A véletlen és a kísérletezgetés eredményeként létrejött hangszínekkel olyan dallamokat játszik az ember, amelyek más módon nem is születnének meg. Egyre több demót készítettem, aztán a hangszerelések elkezdték előhívni a szövegeket is, így számomra is nyilvánvaló lett, hogy egy teljes albumot készítek ezzel a hangvétellel.

- Volt akkor ebben egy kis ironikus dac is? Ha a régi Ákos a jobb, akkor tessék: itt a régi?

- Az internetes fórumok világa szórakoztató téboly, mindenkinek megadja a beleszólás illúzióját. Több mint két évtizede a vélemények kereszttüzében élek. Ez egyszerűen a tartós sikerrel jár, senki se kérte, de nem is kívánom senkinek: a neten egy sima lemezmegjelenési hírre is be tud indulni a habzó szájú őrjöngés, olyan az egész, mint egy végeláthatatlan lakógyűlés. Nézd, én dalokat írok, arról, ami foglalkoztat. Soha nem akartam ártani senkinek ezzel, egyszerűen azt teszem, amit a dolgomnak érzek. Nekem viszont már sokan akartak ártani emiatt, elég durva módszerekkel is, lényegi eredmény nélkül. Volt tehát alkalmam megtanulni együtt élni az értetlenséggel. Ezerszer volt már, hogy számomra pofonegyszerű, nyílegyenes utalások nem, vagy csak sokadjára működtek másoknál. Nem kell csodálkozni, ha valaki szerint szöveggenerátorral is meg lehet írni ezeket a szövegeket: mitől akarna valaki biblikus vagy irodalmi utalásokat értelmezni, ha számára idegen és ismeretlen ez a világ? A megértés nehéz meló, energiát igényel, rengeteg mindenen múlik, például azonos vagy hasonló kulturális alapokon, neveltetésen, világlátáson. Ezért talán nem is kell az értést hajkurászni, az érzés fontosabb. Akik ott vannak a koncerteken, valószínűleg nagyon különböző szinteken kapcsolódnak a mondandóhoz, de nagyon hasonló dolgokat éreznek. Ennél több aligha van.

- Az érzések közvetítése más csatornákon keresztül zajlik?

- A balladamondók irányából jövök, a mikrofonba dünnyögő vagy ordibáló énekmondók érdekeltek mindig, mint Bob Dylan vagy Bruce Springsteen, hosszan sorolhatnám. Ez a típus általában nem virtuóz zenész, nem teszi tűvé a hangszert, mint Steve Vai vagy Al di Meola. Az ő hozzáállásuk az előképem és az ideálom: jó eszközök akarnak lenni, mert rajtuk keresztül préseli világra magát egy gondolat. Vannak ennek hazai hagyományai is: Hobó se egy Maria Callas, de amiről beszél, az érzékeny, önértékű és legitim mondandó, ami talán csak ilyen sajátos orgánummal jeleníthető meg. Biztosan van, aki emlékszik, mennyire más Varga Miklóstól hallani egy Cseh Tamás hangján megismert dalt. Fel lehet tenni a kérdést: az a jó mű, amely interpretációtól függetlenül is működik, vagy önmagában az interpretáció is mű-e? Egy biztos, Bereményi csupasz szövegei és Cseh Tamás eszköztelensége, kiszolgáltatottsága önmagában megjeleníti a cigifüstös, hetvenes évekbeli pesti értelmiség nyomasztó valóságát. Eljuthatunk egy másik filozófiai kérdésig is: miről szóljon egy dal? Arról kell szólnia, ami van, vagy arról kell szólnia, hogy minek kellene lennie? Másképp fogalmazva: a valóságról vagy az igazságról kell-e beszélni? Idealista vagyok, ezért az utóbbi érdekel. „Az utca sötét, elveszem a pénzedet és megduglak" – ez ugye a világ valóságának a megragadása, minden második rap-szöveg erről szól. Az erősebb kutya csinálja a szerelmet. De nem azért vagyunk emberek, hogy megrekedjünk ezen a melldöngető szinten, mert a valóság sok minden lehet, de művészet csak ritkán. Minden ránk zúduló tény ellenére meg kell próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy van remény. Hogy valahol várnak. Hogy valaki feltétel nélkül szeret. Talán nem ezen a világon, de van ilyen. Ez a szent irracionalitás a művészet. Ilyen impulzusokon – könyveken, zenéken, filmeken – nőttem fel. Szeretem, ha valaki a művén keresztül megszólít, beszél hozzám, elmondja, hogy mi foglalkoztatja, és reményt kínál. Suzanne Vega a legintimebb dolgairól nyílik meg, a szerelméről, a válásáról, Peter Gabriel a Solsbury Hillben azt meséli el, mennyire várja az apját, hogy eljöjjön érte az internátusba és elvigye végre. Ez érdekel, ettől kaptam sokat, ezt szeretném visszaadni annak, aki elfogadja. Nem mondom, hogy ez mindig sikerül, de jólesik odaadni, hagyni, hogy valaki bogarásszon vele, szálazza szét és jó esetben egyszer csak beléje költözzön.

- Térjünk vissza még egy kicsit az új lemez hangzásához a szinti-pophoz, mely több hullámban tért vissza az elmúlt bő évtizedben, a popzene szokásos két évtizedes ciklikussága miatt pedig a nyolcvanas évek hangzásai is már évek óta hangsúlyosan jelen vannak – ma már szinte trendektől függetlenül. Mennyire figyelsz ezekre a folyamatokra, hallgatsz mai szinti-pop zenéket?

- Ha a Hurts annak számít, akkor igen. A nyolcvanas évek hangzását idéző, egyébként nagyon sikeres próbálkozások közül a La Roux nem igazán jött be, a Hurts vonala áll hozzám közelebb, a kitalált fazon és a pátosz is tetszik, a videóik is nagyon jók. Megnéztem Bécsben egy koncertjüket, az kevésbé volt egyértelmű, kicsit túladagolták a manírt, viszont élőben is rengeteg mindent megidézett a kamaszkoromból, például David Sylvian eleganciáját.


OLVASD EL A HURTS-SZEL KÉSZÍTETT INTERJÚNKAT IS!

- A Tears For Fears-től is sokat átemeltek.

- Ezt nem érzem dominánsnak náluk, de a Tears For Fears régóta nagy kedvencem. 1994-ben szénné hallgattam az Elementalt (a Tears For Fears 1993-as, negyedik nagylemeze, amelyet már csak a duó egyik fele, Roland Orzabal rögzített – a szerk.), zseniális lemez, hihetetlen jók a dalok, és nem mellesleg elképesztően szól. Ha valaki ilyen füllel hallgatja, a Test című akkori albumomon sok helyütt észrevehet Tears For Fears-hatásokat. A rákövetkező lemezük, a Raoul And The Kings Of Spain is óriási, most ki is rázott a hideg, ahogy rágondoltam. Rajongó típus vagyok. Ma már kevesebb új zenét hallgatok, nem lógok állandóan a rádión, mint például katonakoromban, de bizonyos mértékig ma is képben vagyok, időnként olvasom a blogokat, régi előfizetője vagyok egy pár brit és amerikai zenemagazinnak. Érdekes látni azt is, hogy a kritika mennyire tereli a zenehallgatókat az általa favorizált irányba a cikkeken keresztül. A trendek önmagukban soha nem érdekeltek, trendkövetésre hallgatóként és szerző-előadóként se vagyok alkalmas. Egyrészt nem vagyok elég képzett zenész, hogy le tudjam venni a menő dolgokat, meg nem is érdekel, túlságosan is ragaszkodom a magam esetleg jóval kevésbé divatos ötleteihez. Viszont szeretek egy alapgondolat mentén dolgozni, programot adni magamnak. Ilyen most a szintetizátoralapú hangszerelés. Az ilyesfajta korlátok mindig izgalmasak, előmozdítják a kreatív munkát.

- Mik voltak a kedvenc szinti-pop zenéid?

- Anno mindent meghallgattunk, amit innen-onnan be lehetett szerezni, de azt szerettük leginkább, amit nehéz volt felkutatni. A Man Machine lemezt jugó másolatban szereztem meg bakeliten, ez a Kraftwerk-album valóságos kincsnek számított akkoriban. A Soft Cell, a Yazoo, a Depeche Mode vagy a Bronski Beat már későbbi kedvencek ebből a műfajból, előtte volt Throbbing Gristle-kazettám, hallgattam korai Ultravoxot és Gary Numant is. Az Előkelő idegen maxi borítóján például teljesen egyértelmű a Numan-utalás, ezért meglep, ha a transzvesztita kirakati bábu fazonról nem rá, hanem valamilyen Star Trek-karakterre asszociálnak a fiatalabbak. Biztos öregszem, mert tágul a generációs szakadék! Az ilyen referenciák egyre kevésbé működnek.

HOGY CSÖKKENTSÜK A GENERÁCIÓS SZAKADÉKOT, ÍME EGY ALAPOS ÍRÁS SZINTI-POPPEREKRŐL!

- Hallgattad mostanában a Bonanza Banzai-lemezeket? Utólag visszatekintve melyiket érzed a legsikerültebbnek?

- Számomra egyértelműen az Elmondatott a legjobb, 1992-ből. Zeneileg is azt érzem a legerősebbnek, ez javarészt a srácokat dicséri, jómagam akkoriban leginkább dramaturg és szövegíró voltam a zenekarban. Kaptam tőlük kazettákat, ezeken nem dalok, hanem zenei konstrukciók voltak, mondjuk 16 ütem A-rész, 8 ütem B-rész és így tovább. Ahol találtam valami nekem tetszőt, ami inspirált, akkor feljegyeztem a kazettás magnó fordulatszámát és szöveget, énekdallamot csiholtam rá. Néha egymástól egészen messze eső zenei részeket hegesztettünk dallá.

- Az új lemez címe nyilvánvaló utalás Orwellre, de ő amúgy is fontos helyet képviselhet az ihletőid között, már a bonanzás-időkben is többször előkerült.

- 1984-ben, tizenhat évesen olvastam az 1984-et. Kézről-kézre járt a szamizdat-kiadvány a gimnáziumban. Erre a regényre is a zene irányította rá a figyelmemet: tudtam, hogy a Eurythmics készítette a filmváltozathoz a dalokat.

- Hogyan köszön vissza Orwell hatása az új lemezen?

- Ez az anti-utópisztikus gondolatkör több helyen is megjelenik az új albumon. A Régi jövő szövege például Blade Runner-képeket is idézhet a hallgató számára. A címadó, lényegében instrumentális számban Bőzsöny Ferenc narrációjával elhangzik egy szöveg, „minden csatornán vidám a műsor, az évszám 2084", a hangszínek pedig Vangelis főcímzenéjét idézik. Régi kedvencem a Szárnyas fejvadász, írtam ilyen címmel dalszöveget is, a filmet rengetegszer láttam, minden elérhető cikket, irodalmat elolvastam róla. Tudom, hogy Vangelis milyen eszközöket használt a filmzenéhez: Yamaha CS-80 volt a hangzás alapja, Lexicon 224-et használt zengetőnek, komoly vasak mellett ezek szoftver-verziói is megszólalnak nálam. Talán korábban még nem is fordult elő velem, hogy instrumentális számot jelentessek meg stúdiólemezen. Az album sok hallgatás után nyílik meg igazán, főleg azoknak, akik számára ez a hivatkozásrendszer, ezek a hatások egyértelműek.

- Vangelis hatása is abszolút jelen van manapság, ismered például Kuedo tavalyi lemezét? Ő is egy-az-egyben idézi a Blade Runnert.

- Őt nem ismerem, de a Drive című film után le voltam döbbenve, mert akkor már másfél éve dolgoztam a demókon, analóg szintikkel, nyolcvanas éveket idéző zenei megoldásokkal, és a filmzene is ezekkel operál. Nem akartam trendi lemezt csinálni! Aztán szerencsére nem is lett az.

- Ezzel párhuzamosan a mostani koncertjeiden elkezdtél szinti-pop feldolgozásokat játszani, Eurythmics-et, a Bronski Beat híres meleghimnuszát, a Smalltown Boy-t. Ezeket mi alapján választottad?

- Összeírtam magamnak vagy húsz korabeli slágert, amit régen szerettem, de ahogy elkezdtük próbálni őket, a legtöbbről kiderült, hogy csak az eredeti hangszínekkel működnek, minden más hangszereléstől vendéglátós érzetünk támadt. Próbálkoztuk Yazoo-val, Soft Cell-lel is, de bárhogy nyúltunk hozzájuk, nem hangzottak jól. A Bronski Beat zenéjét is szerettük kamaszkorunkban, ráadásul megél átdolgozott verzióban is.

- Emlékszem egy korabeli Bonanza Banzai-interjúra, amiben kedvenc zenéitekről kérdeztek, és te a Timbuk 3-t említetted, ami Magyarországon nagyon obskúrus zenekarnak számított akkoriban. Valószínűleg ma se sokan ismerik. Megvan még benned ez a vágy, hogy folyamatosan keress új, inspiráló zenéket?

- A Timbuk 3-t nagyon szeretem, megvan az összes lemezük bakeliten, Pat MacDonald szólómunkáit is gyűjtöttem sokáig. A legutóbb Jamie Woon és Bon Iver albumait hallgattam sokat. Ma már jóval könnyebb zenéket felfedezni, annak idején a gimiben még annak is örülni kellett, ha bekerült a suliba egy ragacsosra nyálazott, német Bravo magazin a Sigue Sigue Sputnik nevű brigáddal a címlapon. Egy évig nézegettük, hogy mi ez az őrület, aztán valahonnan megszereztük a lemezt, és csak akkor derült ki, mekkora kamu az egész.

- És a Bon Iver-album tetszett?

- Főleg a megjelenés körül hallgattam, akkor nagyon bejött ez a nosztalgikus hangulat. Nemrég újra lejátszottam, de most teljesen más ízei jöttek elő. Jamie Woon lemeze meg a gyerekeim miatt kerül elő folyton, kívülről fújják. Ha beülünk az autóba, kórusban üvöltik, hogy "apa, rakd be a Sudát!"


KÍVÁNCSI VAGY, MI JÖTT BE ÁKOSNAK? CIKKÜNKBEN VÉGIGHALLGATHATOD BON IVER LEMEZÉT!

- Most visszatértél a szinti-pophoz, de a szólókarrieredben is volt már, hogy egy-egy stílus fel- aztán eltűnt, majd később ismét felbukkant. Hol rockos, teljes zenekari hangszerelésben játszol, hol akusztikusan. A zenei stílusváltásokat mi generálja?

- Próbálom a saját érdeklődésemet ébren tartani. Amikor befejeződik az aktuális stúdiómunka, keresnem kell valami más, izgalmat jelentő zenei formát, ami felkelti az érdeklődésemet, különben nem működik semmi, én sem. A jól megtalált forma szinte behívja a tartalmat. A közönség, különösen a magyar közönség az állandóságot szereti, az újnak tűnő formától mindig idegenkedik. Huszonnégy éve állok közönség előtt, megérhettem minden aktuális új lemez kapcsán, hogy „ez már nem a régi", „ez már nem az igazi Ákos", és „régen még jó volt", satöbbi. Nekem nem kell elmondani, hogy ki az igazi Ákos, mert minden reggel látom a fürdőszobatükörben. Itt általában nem szabad a dobozon kívül gondolkodni, de nekem az okoz örömet, ha formai változtatásokkal sikerül meglepni a közönséget, valamint ha sikerül áttörni a kezdeti idegenkedés falát. Csak így tudok működni. Igazából mindent szabad ezen a műfajon belül, csak egyetlen kérdésben tilos a kompromisszum: amit mondasz, annak legalább rád nézve igaznak kell lennie.

- A dalszerzés során tehát ez a fő sorvezetőd?

- Volt már, hogy depresszív időszakban voltam, nem jutott eszembe semmi, bele akartam halni, de egyszercsak kaptam egy demót az egyik zenésztársamtól, és azt mondtam, hogy akkor megpróbálom megírni a talpraállás dalát. Mint Münchausen báró, a saját üstöködnél fogva kell kihúznod magad a mocsárból, lovastul. Másképp nem megy. Intenzív időszakok, nagy melók után rendszerint jön a kiüresedés, a letargia. Ebből csak munkával lehet kijönni. Az ilyesmit vezérgondolatok, mesterséges korlátok is segíthetik, például kitalálod, hogy most csak egy bizonyos szintit piszkálhatsz. Először nem megy, aztán előbb-utóbb belendül, és újra van dolga az embernek. Megszólal az első „viiinnyaaannnggg", arra rá egy szűrőt, „de nem ilyet, hanem háromszögjelest", „jöjjön az LFO", „még egy oszcillátor", „vdzzzsüüü", ha hamis, hát hangoljuk be, és egyszer csak van miről beszélni, a munkadarab formálódni kezd. De elmesélhetném ugyanezt a molyolást a gitárokkal A katona imája lemeznél. A formai változatosság tart életben. A Hello húszéves dal, játsszuk ma is, de ez már a sokadik átdolgozás. Kevés koncertet adunk, de már egy ötállomásos turné végén is azt érzem, hogy oké, ezt már játszottuk, csináljunk valami mást! A Bonanza nagyjából '91-92-ben a csúcsra ért, ezzel együtt megszűnt a kihívás. Pedig ez lenne a lényeg. Gyerekek, ránk szárad a siker, dobjuk fel valamivel, tegyünk bele gitárt, hárfát, kasztanyettát, akármit. A válasz az volt, hogy nem ezt várja tőlünk a közönség. Ez megütötte a fülemet. A közönség elvárásait az Önök kérték és a Kettőtől ötig című kívánságműsor teljesíti. Én abban a működésben hiszek, amelyik szereti annyira a közönségét, hogy meglepje, felrázza, érdekes utakra vigye.

HA MÁR KOSSUTH-DÍJAS POPZENÉSZEK: VAN EGY FRISS INTERJÚNK LOVASI ANDRÁSSAL IS!

- Reggel magadat nézve a tükörben te látod az igazi Ákost. De mennyit érzel szükségesnek megmutatni az igazi Ákosból?

- Mást nem tudok megmutatni. A szerzemények nyersanyaga én magam vagyok, ennél kiszolgáltatottabb dolog nem sok van. Persze csinálhatok bármit, a befogadás a befogadón múlik. Egy szerzői énem van, egyfajta pozícióból szoktam szöveget írni, még azt se mondom, hogy tudok: arról írok, ami foglalkoztat.

- Ugyanakkor az is fontos a számodra, hogy mások mit írnak rólad. Követed a kommenteket is.

- Egyre kevesebb időm van erre, de nem árt tisztában lenni vele, hol állok a befogadók szemében, és hogy áll a közeg, amelyben létezem. Ha egy önparodisztikus, ironikus dalt engedek az útjára, mint a Tipikus sztereó, és utána elképesztő értetlenséggel találkozom, az nem csak az én bénaságomról szól, hanem arról is, mennyire rosszkedvű hely ma Magyarország. Ha első hallásra bejön a refrén, akkor "lájk", ha nem, akkor "szar". Ilyen szellemi állapotban vagyunk ma. Az 2084 album szerintem sokat hallgatós anyag, elsőre nem adja magát könnyen, de meghálálja, ha valaki rászánja az időt.

- Mennyire fontos neked, hogy hogyan nézel ki? Mennyire fontos, hogy hogyan néznek ki a kiadványaid?

- A kiadványok kinézete számomra fontos szempont, lemezvásárlóként, zenehallgatóként és szerző-előadóként is. Egyáltalán nem közömbös, milyen arculati elemek jelenítik meg a tartalmat. Ezért kezdtem el klipeket rendezni, ezért ülök a grafikus mellett hajnalig, ezért mutatom meg a fotósnak a készülő lemezt még jóval a fotózás előtt.

- Viszont a megjelenésed, ruháid, hajstílusod, koncerteken való öltözéked változásai mégis azt sugallják, hogy a produkció ezen részére is nagy figyelem vetül.

- Nyilván ez sem közömbös, de ennek számomra jóval kevesebb jelentősége van. Nem riadok vissza az önparodisztikus elemektől, sőt inkább keresem az ilyen lehetőségeket.

- Mennyire hallgatsz egy stylist véleményére?

- Néhány kitérőtől eltekintve ugyanazzal a stylisttal dolgozom tizenöt éve már. Vele barátok is vagyunk, nagyon jól tudja, hogy mit viselek el magamon. Előre elmondom neki, ha határozott elképzelésem van egy fotózásnál vagy egy videónál, és eleve úgy keresünk együtt ruhát vagy úgy hoz be ötleteket, hogy a koncepcióba beleférjen.

MIT VISELNEK AZ ELŐADÓK? HOGYAN HASZNÁLJA A DIVAT A ZENÉT? ROVATUNKBÓL KIDERÜL. 

- Minden egy kézben összpontosul.

- Vannak segítőim, akik nélkül nem tudnám ilyen formában, ilyen minőségben megvalósítani az ötleteket, mindegyikük sokat tesz hozzá az egészhez, de az alapgondolat az enyém. Ez a fajta alkotás nem közösségi műfaj, lényegében egyszemélyes játékot játszom, de a kockázatát is egymagam viselem. Vicces azt olvasni helyenként, hogy producerek csinálják a lemezeimet: biztos vagyok benne, hogy nálam magányosabban nem sok ember dolgozik a stúdióban.

interjú: Dömötör Endre
fotók: www.akos.hu

www.akos.hu