„Az ember úgy van beprogramozva, hogy ismételgesse a hibáit” – Alan Wilder (Recoil)

- Melyik volt a legemlékezetesebb együttműködés karriered korai szakaszában, még a Depeche Mode előtti időkben, akár zenekartagként (Cloaca, The Dragons, Dafne And The Tenderspots), akár stúdióasszisztensi (Reel To Reel, The Korgis, The Hitmen stb.) szerepben?

- Mindegyik kaland meglehetősen különbözött az előzőtől és nagyon izgalmasnak találtam, hiszen kezdő voltam még, kerestem az utam és szerepem a zeneiparban. Nagyon naivan álltam a dolgokhoz ekkoriban, tizenhat és húsz éves korom közti időszakról beszélünk, és azt hiszem eléggé meglepődtem, például amikor felkértek, hogy csatlakozzak a Dragonshoz, az első igazi zenekaromhoz. Ők ugyanis akkoriban egy rendesen működő, rendszeresen koncertező zenekarnak számítottak. Eddig a pontig a DJM stúdióban dolgoztam, mint stúdióasszisztens és ilyenképp részese voltam a korszak néhány angol sikerdalának. A Rubettesre, vagy a Liverpool Expressre emlékszem. Na meg arra is, hogy rengeteg zenésszel és producerrel találkozhattam, akik ebben a New Oxford utcai londoni stúdióba jöttek lemezt felvenni a hetvenes évek végén.

- A Depeche Mode tagjaként mire vagy a legbüszkébb?

- Azt mondanám, hogy arra, hogy képesek voltunk világméretű szinten is sikeresek lenni a rengeteg turné hatására. Majdnem tíz éven át vonszolgattuk magunkat keresztül a világon, mire megtörtént a nagy amerikai áttörés, bár az kétségtelen, hogy addigra Európában már elértünk valamit, különösen az után, hogy betörtünk Németországba, 1984-ben. Nyilvánvalóan a filmre is vett pasadenai Rose Bowl-koncert 80.000 ember előtt az egyik csúcspont (hivatalosan 60.500 fizető néző volt – a szerk.), a Los Angeles-i Wherehouse-incidens felfoghatatlan volt (a Violator turnéján a Wherehouse nevű lemezboltba meghirdetett dedikálásra nagyjából 20.000 rajongó gyűlt össze, lázadás közeli állapotok uralkodtak a helyszínen a be nem jutó rajongók miatt – a szerk.), és néhány kiemelkedő pillanat a stúdióban, amikor végre sikerült olyan formába rendezni az In Your Roomot és a Walkingot, ahogy azt elképzeltük, és ettől azt éreztem, hogy elértünk valamit zeneileg, ami több mint tisztességes.

MIT LEHET TUDNI A DEPECHE MODE 2013-AS KONCERTTURNÉJÁRÓL? OLVASD EL!

- És mi az, amit a leginkább bánsz életed azon periódusából, amit a Depeche Mode-dal töltöttél?

- Nincsenek igazi megbánások. Inkább csak olyanok, hogy bárcsak még jobban erőltettük volna, még messzebb jutottunk volna a zenék megvalósításában, bárcsak több zenésszel dolgoztunk volna, hiszen szinte minden lehetőség adott volt a számunkra. Soha nem éreztem, hogy kellően bátrak, kalandozók lennénk ebből a szempontból. A DM-mel töltött időm ugyanakkor igazán remek volt, és mindig hálás leszek érte, hogy részem volt benne. Általánosságban kedves emlékekkel gondolok vissza a zenekarra.

- Az első szólókiadványaid Recoil néven (a kísérleti 1+2 című 1986-os és a Hydrology című 1988-as minialbumok), ahogy te is megfogalmaztad a „Depeche Mode ellenanyagi voltak." Mennyire éreztél frusztrációt a bevett popzenei struktúrákkal szemben ekkoriban?

- Mindig is sokféle zene érdekelt és tett boldoggá, és ebben bőven beletartoznak a popzenei hagyományokon kívüli szélsőségesebb, kísérletezőbb zenék is. A Depeche-sel korlátozva éreztem magam a popzenei formátumon belül, igaz, hogy a maga kereteiben működött, de nem adott teret a kísérletezésnek. Ízléstelennek tűnhet erre panaszkodni, amikor olyan nagy sikereket értünk el, de a zenénk engem személyesen nem egyszer hagyott kielégítetlenül. Amikor elkezdtem a Recoilt, akkor a zenekarral olyan kislemezeket vettünk fel, mint az It's Called A Heart, amint végig, a teljes felvételi procedúra alatt utáltam! Ez persze valószínűleg igazságtalan példa, mert közben jó néhány számot szerettem abból az időszakból, ilyen volt a Stripped, vagy a Fly On The Windscreen, de azt hiszem, érthető mire gondolok.

A DM ALAPÍTÓI, VINCE CLARKE ÉS MARTIN GORE ÚJRA EGYÜTT JÁTSZANAK – TECHNÓT! 

- Ekkoriban az első úttörők egyikeként kezdtél a samplerekkel zenét készíteni, megnyílt egy új világ a hangzások terén. Hogyan hangzott a 'jövőzene' a fejedben? Milyen elképzelésed volt arról, hogy milyen lesz a zene mondjuk 2012-ben?

- Soha nem gondolkoztam a jövőről túl sokat. És őszintén szólva nem is sok minden változott azóta. Néhány dolgot sokkal egyszerűbb elérni a mai technológiákkal, de ez ugyanakkor lustává is tehet. A nyolcvanas években egyszerűen muszáj volt nagyon keményen dolgozni azért, hogy az ötleteink úgy kerülhessenek át szalagokra, ahogy a fejünkben megszólaltak. Manapság egy laptoppal néhány plug-innel ezek egy pillanat tört része alatt megvalósíthatók. Az, hogy ha a kereteidet túlfeszítve kell létrehoznod valamit, gyakran szül váratlan eredményeket.

- Ezek a saját zenei kísérletezgetéseid a hangokkal és a felszerelésekkel mennyiben változtatták meg a Depeche Mode-megszólalást a nyolcvanas évek végén? Vagy egyáltalán azt, hogy milyen metódussal dolgoztok? Technikailag talán az 1990-es Violator volt a leginkább elrugaszkodott lemezetek addig a pontig.

- Szerintem a Black Celebration kísérletezőbb lemez volt a Violatornél, az utóbbi inkább fókuszáltabb és finomabbra hangolt volt ebben az értelemben – és kommerszebb. Természetesen a technológia gyakran vezet minket új területekre, mert izgalmas vele dolgozni, nagyon sok lehetőséget kínál. Miért korlátozná magát valaki csak a gitárok, basszusgitárok, dobok hangzására, amikor világnyi lehetőségek állnak rendelkezésre? Az én saját érdeklődésem a samplingelés és a loopok használatát illetően inkább a Songs Of Faith And Devotion idején hatott nagyban. Lényegében azóta is ugyanezzel a módszerrel dolgozom, mint ahogy azon a lemezen. Rögzíteni élő felvételeket, vagy még inkább ember által játszott előadások részleteit a valódiság érzetével, aztán hadba állítani a techonológiát, hogy ezeket a felvételeket részeire bontsam és elektronikával, effektekkel keverjem, oly módon, hogy a végeredményt egy igazi élő zenekar ne legyen képes előállítani.

- A második Recoil-albumon, az 1992-es Bloodline-on Moby is szerepel énekesi szerepkörben. Hogyan találtál rá? És mit gondoltál, amikor meghallottad 1999-ben a Play című albumát, mely ugyanolyan módszerrel használ régi helyszíni felvételeket bluesénekesektől a század első feléből, ahogy már ezen a lemezen te is használtál egy hasonló Bukka White-felvételt?

- Mobyt Daniel Miller ajánlotta a Mute kiadótól, és nagyon erősködött, hogy elképesztő hangra bukkant. Ekkoriban még alig néhányan hallhatták Mobyt énekesként. Daniel viszont hallotta őt, ahogy egy saját felvételét énekli és lenyűgözte. Elfogadtam Daniel ajánlását és dolgoztuk Mobyval egy dalon néhány órán keresztül, de mindössze ennyi volt. Megjelent a Konk stúdióban, ahol a Bloodline-t vettem fel és meglehetősen felkészületlen volt. Ott, a pihenőszobában írta meg a Curse szövegét, amin végülis közreműködik. Amikor kész lett a szöveggel, felvettük az részét, és már ott sem volt. Így aztán nem is beszélgettünk, soha nem ismertem meg őt. Ami a Playt illeti, nem volt nehéz gyorsan rájönni, hogy egy egész albumon át ismételgeti azt az ötletet, amire az Electro Blues For Bukka White című Recoil-dal épül, és ugyebár ő is azon a lemezen működött közre, amin ez a dal szerepel. Aztán meg elég sok reklámszakember is egymást ismételgette! (Alan itt arra utal, hogy Moby Play albumáról számos hasonló felépítésű dal került át reklámzenének – a szerk.).

- 1995-ben, a 36. születésnapodon léptél ki a Depeche Mode-ból. Egy magadnak adott születésnapi ajándékként hatott a kilépés?

- Nem, de szeretek elegáns lenni.

- A zenekarral töltött utolsó éveidben, külső szemnek legalábbis úgy tűnt, hogy te voltál az összetartó erő. Megfordult a fejedben az, hogy a kilépésed esetleg a zenekarnak is véget vethet? Senki sem volt túl jó formában akkoriban...

- Hát, akkoriban határozottan azt gondoltam, hogy nagyon nincs jó állapotban a zenekar. Ott voltak Dave nyilvánvaló drogproblémái, de ennél is fontosabb volt ebből a szempontból úgy általában a zenekaron belüli belső viszonyok helyzete. A kilépésem ezeknek a problémáknak volt az eredménye, és ezek a problémák már egyre tornyosultak egy ideje, leginkább a Songs Of Faith And Devotion felvételétől kezdve. Azt gyanítottam, hogy a zenekar nélkülem is folytatni fogja, de a Devotional turné után még mindig olyan volt a belső szituáció, hogy azt mondtam, nekem ebből elég. Boldogtalan voltam egy negatív és egészségtelen környezetben.

DAVE GAHAN IDÉN MÁR KIADOTT EGY LEMEZT. HALLGASD VÉGIG ITT!

- A Recoil-albumok intenzívebbek és jobban strukturáltak lettek ettől a ponttól kezdve. Ha besoroljuk a Liquid című 2000-es albumodat az ezredforduló sötét, urbánus, „voodoo-rock" albumai közé (és ez a meghatározás olyan széles skálán mozoghat, hogy beleférnek a korabeli Death In Vegas és David Holmes-lemezek is), azzal mennyire tudsz azonosulni? Lehetett ez a lemez az egyik kísérőzenéje azoknak a paranoid időknek, amikor az emberek rengeteg félelemmel fordultak az új évezred felé?

- Azt mondanám, hogy a Recoil-albumok sokkal fókuszáltabbak lettek a 1997-es Unsound Methods-ztól kezdve. Persze ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ekkor már minden időmet ezeknek a kiadványoknak szentelhettem. Ugyancsak ekkorra tehető, hogy már annyi stúdiótechnikai ismeretet gyűjtöttem össze, és kifejlesztettem egy rendes arányérzéket arra, hogy mit is szeretnék egy-egy albumomon felmutatni. Hogyan kapcsolódjanak egymáshoz, mégis megőrizzék autonomitásukat, és persze az is fontos volt, hogy koncepciójában is mondjanak valamit magukról. A Liquid inkább személyes élményekből táplálkozott, így a millenniummal számomra kevésbé hozható párhuzamba, de az kétségtelen, hogy sötét, akárcsak majdnem az összes zeném. Hogy mi az oka ennek a sötétségnek, arról fogalmam sincs! Kell, hogy legyen valami szörnyűség az agyam rejtett zugaiban.

- A következő lemezed, a 2007-es subHuman a cselekedeteink mögött meghúzódó legbensőbb emberi motivációkat vizsgálja, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak. Ezzel kapcsolatban azt nyilatkoztad, hogy „látszólag semmit sem tanultunk a múltban elkövetett hibákból." Mit gondolsz, eljön valaha az az idő, amikor végre tanulunk a nagy hibákból?

- Túl sokat biztos, hogy nem fogunk tanulni (nevet). Úgy tűnik, az ember úgy van beprogramozva, hogy ismételgesse a hibáit – és akár elkövessen újakat is. Kollektíven meglehetősen hülyék vagyunk, kapaszkodunk a mankóinkba, a vallásokba, annak ellenére, hogy egyénileg vannak köztünk géniuszok, akik úttörő felfedezéseket tesznek és mély gondolatokra képesek. Boldogabbá válnak-e az emberek a 'fejlődés' eredményeként? Jut-e mindenkinek élelem, annak ellenére, hogy van elegendő a földön? A következő generációnak több, vagy kevesebb nyomással kell majd szembenéznie élete bármely aspektusában? Sokkal valószínűbb, hogy az emberi faj előbb pusztítja el önmagát, mint hogy egy meteorit eltalálná a bolygónkat, vagy felrobbanna a nap. És akkor most kezdesz rajtakapni, ahogy elidőzök a létezés értelmetlenségén – ami igen veszélyes terep. Közelebb jutottunk ahhoz, hogy felfedezzük honnan ered Alan Wilder sötétsége? (nevet)

- A 2010-es Selected című első Recoil-válogatáslemez után úgy döntöttél, hogy a dalaidat először a karriered során élőben is bemutatod. Miért csak most történt ez meg?

- Sok oka van. Mindig is nehéz volt elképzelni, hogy a Recoil-dalokat élőben is be lehetne mutatni. Egyrészt költséghatékonynak kell lenni, azaz nem lehet túl sok zenész körülöttem. Másrészt mindig is azt szerettem volna, hogy a koncert egyedi legyen, ugyanakkor őrizze is meg precízen a zene összetett természetét a szokatlan hangmintákkal, fura loopokkal, és így tovább. Harmadrészt hogyan oldjam meg a sok különböző énekes, énekhang és közreműködő szerepeltetését. Amikor a Selected ötlete megszületett, az egyúttal megteremtette a tökéletes lehetőséget arra, hogy létrehozzak egy, ha tetszik, hatalmas remixet a dalaimból, amit úgy szabhatok, hogy közönség előtt is működjön, de nem rejti el a tényt, hogy az előadás jórésze előkészített és csak részben élőben előadott. Egy bemutató tulajdonképpen. Mivel nincsen zenekar, így a háttérvetítés a vizuális körítés miatt szintén elengedhetetlen volt és ez a mai technológia lehetőségek miatt sokkal inkább megengedhető anyagilag, mint a múltban lett volna.

- A Selected Events elnevezésű turné kétszer is érintette Budapestet és a második fellépésedet Blu-ray technikával rögzítették is. Hogyan született meg ez a film és miért éppen Budapesten?

- A filmes projekt, mint oly sok minden az életben, inkább a véletlenek eredménye, mintsem egy előre eltervezett ügy. A magyar produkciós csapat keresett meg a film ötletével, én pedig boldogan egyeztem bele, hiszen mindkét félnek előnyös ötletről volt szó. A Mute-tal többször is megvitattam egy élő koncert felvételének a lehetőségét már a turné ötletének megszületésétől kezdve, de nem sok pozitív válasz érkezett felőlük. Például a berlini Hansa-fellépést is szerettem volna filmre venni, de nem volt meg hozzá a tőke, sem az igazi érdeklődés a részükről. Szóval nem tudatos döntés eredménye a film, inkább egy kényelmes 'egymásra találás' egy olyan városban, ahol nem csak átlagon felüli művészi értékű vizuális körítést teremtettünk, de azt is reméltük, hogy a közönség nagyon jól fogadja a koncertet – és ez így is történt! A film tökéletesen megfogja és dokumentálja azt az élő előadást, amibe nagy mennyiségű munka került befektetésre. Nagyon hálás vagyok azért a rengeteg energiáért, amit a magyar stáb beletett a produkcióba, beleértve az artwork dizájnereket, azokat, akik kinyomtatták az anyagot és mindenkit, aki bármilyen szinten közreműködött. Ezeket figyelembe véve nagyon felvillanyozó volt mindehhez az én részemről is a maximumot nyújtva hozzájárulni, leginkább a surround hang megkeverésével és nem törődve azzal, hogy nincs a projektnek anyagi háttere, hanem beletenni a rengeteg munkaórát, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen.

- Ismert vagy arról, hogy nagyon precíz és maximalista vagy a vizuális megjelenéseket illetően is. Elégedett vagy az A Strange Hour In Budapesttel?

- Igen, elégedett vagyok. Sokáig tartott összerakni nagyon alacsony költségvetéssel, és mint mondtam is, rengeteg ember lelkes közreműködésével, úgyhogy mindent figyelembe véve azt hiszem nagyszerű eredményt értünk el. Mint minden projekttel kapcsolatban, vannak olyan aspektusok, amiket megváltoztatnék, ha lenne lehetőségem újra elkezdeni, ám ezek csak apró technikai részletek, amiket más talán észre sem vesz, csak engem zavarnak. De én perfekcionista vagyok, szóval soha nem tudok száz százalékosan elégedett lenni semmivel sem! (nevet)

- 2010-ben egy jótékonysági koncerten feltűntél egy dal, a Somebody zongorás előadásának erejéig a Depeche Mode fellépésén, viszonzásképp Martin Gore DJ-zett egy Recoil-koncert után, aztán 2011-ben két remixet is készítettél az In Chains című DM-dalhoz. Van annak bármi valószínűsége, hogy te és a Depeche Mode még fogtok valamilyen szinten is együtt dolgozni a jövőben?

- Valamilyen szinten, talán. Ki tudja? Ez nem olyasmi, amin sokat gondolkoznék, de mindig nyitott vagyok mindenféle kollaborációra.

ERASURE, BRONSKI BEAT, PET SHOP BOYS... MIÉRT VOLT ENNYI MELEG SZINTIPOP-ZENEKAR?

- 2008-ban írtál egy nyílt levelet a Side-Line magazinban (Music For The Masses – I think not címmel) az átalakuló zenepiacról és benne az előadó helyéről. Ebben kifejted, hogy Hangerő-háború zajlik (részben a digitális kompresszió miatt), amiért alapjaiban megváltoztak a domináns kommersz popzenei stílusok. Mindez a jelenség négy év elteltével még inkább megfigyelhető, szerinted merre tart a popzene?

- Fogalmam sincsen. Nem igazán vagyok popzene-piaci szakértő. A popzene nagyrészben mindig is nagyon gyenge minőségű volt, nyilván mindig voltak briliáns kivételek – My Generation, Whiter Shade Of Pale, Unfinished Sympathy, hogy csak hármat megnevezzek. De a jó ötletek és a remek refrének meglehetősen ritkán bukkannak fel, igaz aztán annál többen próbálják meg másolni azokat – és ez többnyire nem is sikerül. Amit tudok, az az, hogy az eldobható, rádióra kompresszált X Faktoros popzene nem nekem való, de amikor meghallok egy egyedi, kiemelkedő popdalt, akkor még mindig izgalomba tudok jönni.

- Ugyanebben az alapos cikkben írsz az átalakuló lemezkiadókról, a zene megjelentetésének változásairól, arról, hogy az előadóknak muszáj kilépniük a megszokott kerékvágásból. Most hogyan látod ezt a területet? Mennyiben változott az eltelt időszakban?

- Bár úgy nagy általánosságban – és eléggé lehangoló módon – a tömegek még inkább elfogadják a középszerűséget, azt gondolom, hogy a közepén vagyunk annak a folyamatnak is, hogy fokozatosan visszatér az emberek életébe a kézzelfoghatóbb értékek iránti igény. Miközben azonnali kielégülést keresünk, azért még mindig akarunk minőséget és hosszabban tartó boldogságot is az életünkben. Mindezt a zenére vetítve, azt gondolom, hogy visszatérőben van a jobb minőséget biztosító formátumok iránti igény, és ezek magasabb művészi kivitelezésben készülhetnek el. Elég csak a speciális kiadások és a vinylek sikeres visszatérésére gondolni. Úgy tűnik, hogy manapság a minél szélesebb spektrumról való választás lehetősége a legjobb út. Lehessen a zenédet a legegyszerűbb módon letölteni és lehessen extrákkal teli box-setben is megvásárolni. Ezt az elvet próbáltuk a Selected kiadványnál és most a Blu-raynél is figyelembe venni. Van valami perverz egészségesség az iparág viszontagságos helyzete kapcsán, melyben a művészeknek manapság sokkal inkább proaktívnak kell lenniük, ha túl akarnak élni. Ki kell állniuk, önpromóciót kell folytatniuk, többet kell koncertezniük, árulniuk kell a termékeiket a koncerteken, a zeneipartól függetlenül kell kialakítaniuk egy teljesen új egzisztenciát, ilyenformán megváltoztatni a dolgok természetét és egyben a lemezcégek gondolkodását. A legutóbbi turnén láttuk, ahogy az EMI minden területen nagyon keményen próbálkozott, hogy az eseményeken minél több CD-t, vinylt, akármit, amit csak tudott eladjon. Nem azt mondom, hogy ezzel bármi baj lenne, direkt és működik. Ahogy a speciális kiadások is, melyekkel kapcsolatban néhány éve még nagyon tartózkodók voltak a nagy cégek, most meg minden fronton nagyon jelen vannak, kívánatosak.

- A napokban jelent meg egy Talk Talk előtt tisztelgő könyv és dupla tribute-CD, The Spirit Of Talk Talk címmel, melyen nemcsak, hogy két dalban (Dum Dum Girl, Inheritance) szerepelsz feldolgozóként, de te voltál a zenei kiadvány executive producere is. Mit jelentett a Talk Talk a számodra és hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a projekttel?

- Miután még 2010-ben megszólítottak az akkor készülő tisztelgő könyvhöz nyilatkozóként, a közreműködésem továbbfolyt a zenei kiadvány felé is. Először csak egy dal feldolgozójaként, de aztán tavaly eljutottunk addig a pontig, hogy executive zenei producer lettem a projektben, Toby Benjaminnal, az egész ügy kitalálójával és vezetőjével közösen. Egy idő után, ahogy egyre terebélyesedett a projekt nyilvánvalóvá lett, hogy Tobynak szüksége van némi segítségre rendezni és menedzselni a zenei közreműködéseket, feldolgozásokat. A szerepem leginkább az volt, hogy általánosságban fogjam össze, adjak tanácsokat, hogy miképp lehetne a legjobban bemutatni a Talk Talk-életművet. Aztán, hogy kritizáljam a beküldött feldolgozásokat, ha kell irányítsam az alkotókat, helyezzem megfelelő sorrendbe az egyes darabokat, hogy egységes album szülessen és végezetül az egész kapjon egy elegáns maszterelést. A harminc beérkezett munkát igyekeztem egy meghatározott rendező elv szerint különbontani két nagyon különböző CD-re. Az első CD egy komolyabb hallgatnivaló, azaz inkább a kései Talk Talkot reprezentálja. A második CD pedig a könnyebben ható felét gyűjti egybe a katalógusnak. Nyilvánvalóan ismertem a zenekart az első kislemez megjelenése és az első tévés, rádiós szereplése óta. Nem voltak annyira különlegesek akkoriban, de a bennük rejlő potenciál gyorsan megmutatkozott. A Such A Shame és az It's My Life megjelenése idején, ahol a zenei atmoszférát úgy érték el, hogy hangmintázott állathangokat kevertek szintikkel, sequencerekkel, már látszott, hogy éles eszű popmágusokkal van dolgunk. Már akkor is szokatlan zenei és megszólalási keveréknek hatott a zenéjük, különösen, hogy Mark Hollis feszült éneke csak tovább növelte a hatást. Aztán jött a Colour Of Spring című lemezük, elképesztően magabiztos és fókuszált kiadvány. A jól összerakott, intelligens popdalok világából átmenetet képezett valami sokkal mélyebb és gondolatébresztőbb felé. És még ezt ismerve is totálisan váratlan volt a Spirit Of Eden (és aztán a Laughing Stock) által okozott reveláció. Hogy őszinte legyek, amikor először meghallottam, az első reakcióm a megdöbbenés volt. Először is az űrök és a csendek használata miatt, aztán a nagyon bátor és tiszta, kompromisszummentes megvalósítás miatt. Brutálisan nonkomformista kiadvány. A Spirit Of Eden az egyik legkedvencebb lemezem. Elképesztően briliáns a sokféleségében, atmoszférájában, kifinomult eklekticizmusában és mindenek tetejére ismét 'az' a hang kerül. Egyszerűen tökéletes, ahogy fájdalmasan lebeg az egész felett. Nem kérdés, hogy a Talk Talk alulbecsült volt a maga idejében. Nem hajtottak a publicitásért és azt hiszem gyakran el is tűntek a radarról. Mark Hollis nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát a popsztár köpönyegében, és nem kérdés, hogy frusztrálta az a közeg, amiben elvárták, hogy megjelenjen és alkosson. A kései albumokat hallva ma már tisztán látszik, hogy milyen szándékai voltak a zenével. Látni egy művészt, aki feladja a potenciális sikereket és nagy eladásokat, csak azért, hogy elérje a teljes művészi szabadságot és általa a céljait, nagyon inspiráló lehet sokaknak. Számomra ez a tribute-album nagyon érdekes és lenyűgöző, szívvel-lélekkel teli feldolgozásokból áll össze. Csupa őszinte tisztelettel és alapos ihletmerítéssel a zenekar örökségéből. Ilyenképpen még ha nem is makulátlan, nagyon is megéri megismerkedni vele és felfedezni, hogy mennyire messzire vezet a Talk Talk hatása. Ugyanakkor arra is rádöbbent, hogy Mark Hollis mennyire elsőrangú énekes, és hogy milyen nehéz olyan hatást elérni, amilyet ő elért az énekével. Szerintem a legjobb verziók azok lettek, amik minél messzebb rugaszkodnak az eredeti szerzeményektől. Összességében azt gondolom, hogy a Spirit Of Talk Talk meleg fogadtatásban részesül majd.

- A Recoil háza táján mi a helyzet? Van valamilyen munkád folyamatban? Merre tartasz a következő Recoil-anyaggal?

- Jelenleg csak akkor veszem fontolóra bármilyen új anyag elkészítését, ha valami jövedelmező projekt keretében megvalósítható – és a mostani viszonyokat figyelembe véve nem igazán látom, hogy ez egy új album lenne. Ahogy azt tudjuk, az albumpiac annyira kétségbeejtő helyzetben van, hogy egyszerűen nem éri meg elkészíteni egy nagylemezt. A szenvedéllyel rááldozott rengeteg idő nem térül meg semmilyen módon. Úgy tűnik, hogy az emberek nem igazán akarnak fizetni a zenéért és a művészetért napjainkban. Igen, megpróbálhatunk luxuskiadású, speciális albumokat eladni a leghűségesebb rajongóknak, de a zeneipar szép lassan elhagyja a CD formátumot, a hallgatók nagy többségével egyetemben, akár a dalonként letöltésért, akár a share-elt, vagy az illegálisan letöltött zenékért. Az előadók így is, úgy is kimaradnak. Ez nem savanyú szőlő a részemről, puszta tény. Sajnos számos művésznek más megélhetést kell keresnie, és sok kreatív elmét el fogunk veszíteni. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Depeche Mode-dal biztos megélhetést teremtettünk magunknak. Ugyanakkor a zeneipar megváltozott, nekem meg elfoglalt életem van három gyerekkel. Gondolnom kell mellékesen a jövőre is, így gondolkozom filmes munkákról, vagy valami egészen másról, ami új fókuszt adhat. Egy olyan zenei forma, aminek célja van és oka is a létezésre.

interjú: Dömötör Endre

http://blog.recoil.co.uk/
http://www.facebook.com/events/413270915391045/

a Recoil turnéfilmjének, az A Strange Hour In Budapestnek a trailere:

a film rendezője, Herkó Attila beszél a projekt megvalósulásáról:

a Recoil Electro Blues For Bukka White című felvételének 2000-es verziója:

Martin Gore és Alan Wilder közösen adja elő a Somebody-t, 2010-ben: