„Egy olyan fickót látsz, akinek nem kellene életben lennie” – Glenn Hughes (Deep Purple/Black Sabbath)

- Mit gondol, ha 1973-ban nem csatlakozott volna a Deep Purple-höz, akkor az akkoriban már egészen népszerű funkos rockzenekara, a Trapeze bejutott volna a nagyok ligájába?

- Igen. Teljes bizonyossággal hiszem ezt (Glenn, a képen középen, a Trapeze-zel). A harmadik lemezünk, a You Are The Music...We're Just The Band (1972) zeneileg egyfajta útmutató volt a jövőnek, megelőzte a korát. Ez az album eljuttatott minket addig, hogy Amerikában már meg tudtunk tölteni ötezer férőhelyes koncerttermeket. A következő lépcső az lehetett volna, hogy folytatjuk ezt a zenét, valószínűleg kaptunk volna egy nagynevű producert, és onnantól bármi megtörténhetett volna. Persze biztosra nem lehet mondani. A Deep Purple anyagilag hozott nekem biztonságot. Nem mondanám, hogy zeneileg nagyobb kihívás, vagy előrelépés lett volna. A Trapeze-zel zeneileg sokkal jelentősebbet alkottam, úgy érzem. De a Deep Purple fizeti a számláimat már majdnem negyven éve.

- Viszont énekes-basszusgitárosként a Deep Purple hangzását is igyekezett továbbfejleszteni, elvinni egy kicsit izgalmasabb funkos irányba a hagyományos kemény rock felől.

- Amikor felkértek, hogy csatlakozzak, akkor ők már sokszor látták a Trapeze-t. Látták, hogyan groove-olok, hogyan játszom a funkot (felegyenesedik kicsit és kemény basszusozást imitál). Szóval tudták, hogy ha bevesznek, akkor mit fogok hozzátenni az összhangzáshoz. Az emberek azt mondják, hogy Glenn funkzenekart csinált a Purple-ből. Nem, nem, nem. Az vagyok, aki. Ha engem kértek, akkor engem kaptok teljes valómban (a kép bal szélén látható Glenn a Purple-lel és a zenekar magángépével – a szerk.).

- Énekesként is működött a Deep Purple-ben, melyet számos más rock és metálközeli formációban való közreműködés követett. Mégsem tartja magát metálénekesnek. Inkább a soulénekes meghatározás áll közelebb önhöz?

- Rock & soul énekes vagyok. Ha a metálénekesekre gondolok, akkor Ronnie, Rob vagy Bruce jut eszembe (Ronnie James Dio, Rob Halford, Bruce Dickinson neveit sorolja mintegy barátilag – a szerk.).

- Melyik lemezre a legbüszkébb, azok közül, amiket a Deep Purple-lel készített?

- A Stormbringerre (1974). Az volt a közös karrierünk csúcsa szerintem.

- Mi volt a legdicsőségesebb pillanat a Purple-lel, mi volt az, ami miatt azt mondta, hogy megérte csatlakozni?

- Az életmód. Magánrepülőgépek. Szállsz több ezer méter magasban és a gépen egy drága tapétával borított szobában, drága szőrmékkel borított luxuságyon fekszel, körülötted pedig folyik minden, és persze szállsz amúgy is (Glenn a képen egy meg nem nevezett stábtaggal látható a Deep Purple magángépén – a szerk.).

- Az első szólólemeze 1977-ben jelent meg Play Me Out címmel, de már 1975-ben elkezdett rajta dolgozni és eredetileg David Bowie lett volna az album producere. A megszólalása hasonlít is Bowie-soulperiódusára, a szintén 1975-ös Young Americansra. Végül mennyit dolgoztak rajta közösen, és miért nem ő lett a végleges producer?

- David nálam lakott három-négy hónapig Los Angelesben pont azután, hogy elkészítette a Young Americanst. Nagyon jó barátok voltuk, nálam írta a Station To Station anyagát. Nagyon érdekelte a Play Me Out zeneileg. Mindketten rengeteg soult hallgattunk. Előtte ő három évig csak soult hallgatott. De akkoriban kérte fel Iggy Pop is, és kevés ideje volt, úgyhogy úgy döntött, hogy Pop lemezén (az 1976-ban, részben Berlinben készült, végül 1977-ben megjelent The Idioton – a szerk.) fog producerként dolgozni. Aztán ott maradt Berlinben.

- Milyen élmény volt, hogy David Bowie a házában írja a következő lemeze anyagát?

- Érdekes. Nagyon-nagyon érdekes. Nem aludtunk hosszú napokig. Ő egy nagyon irányító típus, folyamatosan feladatokkal látott el. És persze ott volt a rengeteg drog. Napokig kokainon éltünk.

- Tavaly jelent meg az önéletrajza (Deep Purple And Beyond: Scenes From The Life Of A Rock Star, 2011), mely tele van elképesztő történetekkel, nagyon keményen élte a rock & roll-életmódot.

- Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy életben vagyok.

- Hogyan kötött ki például Stevie Wonder mellett egy szál kimonóban?

- Akkor találkoztam Stevie-vel, amikor a Stormbringer albumot vettük fel. A You Can't Do It Right (With The One You Love)-ot énekeltem fel a stúdióban, és ő is éppen ott dolgozott. Bemutattak minket egymásnak, és azonnal jóban lettünk, nagyon jó barátokká váltunk. Egész éjszaka a stúdióban maradtunk, figyeltem, hogyan dolgozik. A mentorom lett, megtanított néhány trükkre az énektechnika terén. Hogyan lélegezzek, mennyi ideig tartsam bent a levegőt. Az éneklés titka a légzés. Én pedig a legnagyobb tanítótól tanulhattam.

- 21 évesen csatlakozott a Deep Purple-höz, de nagyon gyorsan rock and roll sztárrá vált, befogadták maguk közé a legnagyobbak: Keith Moon, Alice Cooper, a Rolling Stones tagjai, hosszan sorolhatnánk.

- Ezeknek az embereknek a nagy részével még a Trapeze-os időkben találkoztam először. John Bonhammel, Keith Moonnal, Rod Stewarttal. Aztán amikor csatlakoztam a Purple-höz, akkor mindez továbbgyűrűzött, egyszercsak Bowie volt a legjobb barátom. Eleinte nagyon szokatlan volt számomra, hogy parti partit követett a házamban. Ott járt Ringo, néha eljött John Lennon, és évekig egy megállás nélküli buli lett a lakásom. Én lettem Beverly Hillsben a fickó, akinél mindenki lóghat. A hosszú hajú, vidám rock and roll-fickó. Nem gondoltam így magamra, de a kölykök elkezdetek példaképként emlegetni. David Lee Roth mondta később, hogy mennyire felnéztek rám akkoriban. Én voltam a társasági lény, a mindig partira kész, boldog. A Purple-ben a többiek kicsit bölcsebbek voltak, idősebbek, barátnőik voltak. Én viszont nagyon szociális voltam, olyan, mint Keith Moon, John Bonham, Ronnie Wood. Megállás nélküli buli volt az élet. És ezt nem mindenki élte túl. Sokan meghaltak AIDS-ben, motorbalesetben, drogok, alkohol miatt. Duane Allman, Tommy Bolin, Keith Moon, John Bonham, Phil Lynott, Gary Moore. Ha visszatekintek, akkor ma már egy hosszú lista jelenik meg a szemeim előtt, barátokról, akik nem élnek. Egy olyan fickót látsz, akinek nem kellene életben lennie. Egy olyan valakit látsz magad előtt, aki tíz különböző ember életét élte. De egy olyan valakit, aki nagyon boldog, hogy mindezt elmesélheti. (felnéz) Köszönet érte Istennek! Most, hogy a könyv és az internet újra ismertté tett, az emberek elkezdtek lövöldözni rám (lövéshangokat imitált, sokat). Jimmy Page mondta tavaly, hogy „üdv újra a fedélzeten, most hogy ismét reflektorfényben vagy, figyeld csak meg, majd mindenki mondani akar neked valamit!" És nagyon igaza lett. „Nagyszerű vagy!" „Béna vagy!" „Halj meg!" „Szeretlek!" „Le akarok feküdni veled!" „Gyűlöllek!" Persze ezeken csak röhögök.

- A Purple után is rengeteg zenekarral működött közre, még a Black Sabbath-ban is énekelt, de szinte megszámlálhatatlan lemezen szerepel. Melyik volt a legemlékezetesebb közreműködés?

- Nem is a közreműködések voltak igazán fontosak, hanem a nagy fordulópont számomra a Feel volt 1995-ben (ez Hughes negyedik szólólemeze – a szerk.). Megmutatta a világnak, hogy van lelkem, és hogy tényleg érzem a soult. Aztán a következő nagy mérföldkő a szólópályámon tíz évvel később a Soul Mover volt. Aztán szintén kiemelném még a First Underground Nuclear Kitchent 2008-ból. Majd jött a Black Country Communion, ezzel a zenekarral is hatalmas lemezeket csináltunk.

- Úgy tűnik ezzel a formációval újra megtalálta a megfelelő zenésztársakat, két erős lemezt adtak ki gyors egymásutánban, 2010-ben (Black Country) és 2011-ben (2).

- Rengeteg ember, rengeteg rockrajongó azt gondolta rólam egy idő után, hogy engem bizony elveszítettek. Elnyelt a funk. Hogy átálltam a feketékhez. A Black Country megmutatta nekik, hogy még mindig tisztelem őket és, hogy igazi rocker maradok örökre. Persze a groovy zenét is mindig imádni fogom és rengeteg fekete barátom van. Én Tamla Motownt hallgatva nőttem fel, azt nem lehet elfelejteni, de rock and roller vagyok.

- A kilencvenes években valószínűleg a KLF duóval közös munkája volt a legmeglepőbb mindenki számára. Milyen volt együttműködni ezekkel a titokzatos őrültekkel?

- 1991-ben énekeltem fel az America: What Time Is Love-ot, 1992-ben megcsináltuk hozzá a klipet, március 4-én jelent meg a kislemez és március 21-én már első volt a listán (itt kicsit csal Hughes memóriája, februárban jelent meg és a negyedik helyig vitte – a szerk.). Masszív rajongói a Trapeze-nek, szóval ezért kértek fel. Köztem, Roger Daltrey és Robert Plant között vacilláltak. Felhívtak – Billt (Bill Drummond a KLF duó egyik fele – a szerk.) ismertem már amúgy is. „Lejönnél a stúdióba és felénekelnéd ezt a dalt? Csináld, ahogy akarod, énekelj úgy, ahogy jól esik!" Szóval lementem, tíz perc alatt felénekeltem három különböző verzióban és ennyi volt.

- Azt írta a könyvében, hogy a drogfüggés olyan, mint a démoni megszállottság...

- Pontosan, ez így van. Ami igazi őrület volt: Linda Blair játszott az Ördögűző című filmben. Ő volt ugyebár az ördög. Nagy sztár volt a hetvenes években és ő volt akkoriban a barátnőm. Rengeteget partiztunk. Aztán elmentünk egyszer moziba és amikor a végén felkapcsolták a villanyt, az emberek látták, hogy az ördög ott ül mellettem. És tényleg így volt, a drog volt az ördögöm.

- Nagyon nyíltan ír és beszél a kábítószerekről. 1991-ben hagyott fel a drogokkal egy masszív szívroham után. Ez volt az utolsó nagy figyelmeztetés, a nagy fordulópont?

- Valóban ez volt a fordulópont, de inkább azt mondanám, hogy a drogos történetem végének a kezdete. Ezután valóban tiszta voltam öt évig, azt hittem, hogy végeztem ezzel a szarral. A zenei karrierem és a függőségből való felépülés, a program azonban egészen más pontokra vitt engem. 1996-ban egyszer csak Amszterdamban találtam magam, egyedül. Kóvályogtam a Vörös Lámpás negyedben és egy kisördög azt mondta (a vállára mutat és néz): „gyerünk, rave-eljünk egyet!", beszedtem pár ecstasy-t. Aztán kis kihagyásokkal még néhányszor újra szereztem. De észnél voltam, mert hamarosan, valamikor 1997-ben felhívtam a mentőket és a rendőröket. A kórházból felhívtam az ügyvédem: „gyere, nem hiszem, hogy túl jól lennék". Aztán ennyi volt. Úgy érzem, hogy őszintén kell erről is beszélnem. Nagyon könnyen megtehettem volna, hogy nem beszélek erről senkinek. Sokan így tesznek. De én el akartam mondani ez embereknek, hogy a drogozás nagyon veszélyesen addiktív. Mit csinálunk mi drogfüggők? Hazudunk. Azt mondjuk neked, hogy jól vagyunk. De nem vagyunk jól. Amit nekem el kellett mondanom neked, a világnak, mindenkinek, hogy voltak visszaeséseim. Ez az, amit sok ember nem mer megtenni. Én azt érzem, hogy ez az én feladatom. Jól nézek ki? Egészségesnek tűnök? A betegség belülről fakad, barátom.

interjú és interjúfotó: Dömötör Endre

a Trapeze 1972-es lemezének címadó dala, a You Are The Music...We're Just A Band:

a Deep Purple és a Stevie Wonder útmutatásaival felvett You Can't Do It Right (With The One You Love):

az 1977-es soulos-funkos Play Me Outról való Smile:

a KLF What Time Is Love-ja Hughes énekével:

a Black Country Communionnel az elmúlt egy-két évben ismét a rockos oldalát mutatta, Man In The Middle 2011-ből: