„A tökéletes dal olyan, mint egy átlagos nap” – Jason Lytle (Grandaddy, Admiral Radley) (2. rész)

2012.07.13. 17:58, rerecorder

jason111.jpgA kilencvenes évek végének, kétezres évek elejének egyik legjobb indie rock zenekara a kaliforniai „szakállas kvintett", a Grandaddy volt. Az együttes 2006-os feloszlása óta Jason Lytle zenekarvezető szólókarrierbe kezdett, 2010-ben pedig egy alkalmi formációval, az Admiral Radley-vel is kiadott egy albumot. De aztán 2011 júliusában újra megjelent a Grandaddy első három nagylemeze vinyl kiadásban (Under The Western Freeway – 1997, The Sophtware Slump – 2000, Sumday – 2003), egy hónapra rá pedig a második album, a korszak egyik legjobb pszichedelikus poplemezének számító The Sophtware Slump dupla CD-s verzióban is piacra került. Ezekből az újrakiadásokból (főleg, hogy szinte azonnal mind elkeltek) sejteni lehetett, hogy igény van a zenekarra, és  végül 2012 márciusában bejelenttek egy alkalminak mondott összeállást, amelynek keretében a Grandaddy idén nyáron újra koncertezni kezd. A fesztiválturné augusztus 8-án indul hazai pályán, a kaliforniai Big Surban, de aztán áttér Európába is – a Grandaddy hozzánk legközelebb augusztus 24-én a zürich-i OpenAir fesztiválon lesz látható. Mindennek örömére most közöljük a több nekifutásra elkészült interjúnkat a zenekar vezetőjével, a multiinstrumentalista-dalszerző-énekes Jason Lytle-lel, akivel először első európai szólóturnéján, majd pedig az újrakiadások apropójából beszélgettünk. Az óriás mélyinterjú két részben kerül közlésre: az első részben a kezdeteket és a Grandaddy történetét tekintettük át, most pedig zenekar feloszlása utáni időszak, a szólólemez, az Earlimart-tagokkal közös Admiral Radley-album és a Grandaddy-újrakiadások adják a témát.

- A Grandaddy feloszlása után elköltöztél Kaliforniából a hegyekbe, Montanába. Mi volt ennek az oka? Mivel teltek az első hónapok, szeretted volna kitisztítani a fejed?

jason lake.jpg- Alapvetően új életet szerettem volna kezdeni. Olyan helyre akartam költözni, ahol tudtam, hogy boldog lehetek. Modestóban már egyáltalán nem voltam az. Egyszerű képlet volt, itt nem vagyok boldog, megyek oda, ahol az leszek.

- És az lettél?

- Igen (mosolyog). Ez volt a legjobb döntés, amit csak hozhattam. Teljesen széthullottak körülöttem a dolgok, de ott minden a helyére került. Kreatívnak lenni, ez az, ami boldoggá tesz és a montanai élet segít ebben. Hogyha depressziós vagyok, nyomott, nincs semmi energiám, az nagyon nem jó. Ha visszahallgatom a Fambly Catet, sajnos nagyon sokat hallok vissza ebből. Van benne kreativitás is, de sajna sokszor negatív hatások motiválták, negatív kreativitás. Persze mindig is volt bennem ebből a negatív humorból, cinizmusból, de nem akarok nyomott, szánalmas lemezeket csinálni.

- Amikor először megláttam az első szólólemezed, a Yours Truly, The Commuter borítóját, és anélkül, hogy egyetlen hangot is hallottam volna róla, rögtön azt jutott eszembe, hogy ez egyfajta válasz, visszakacsintás a Sophtware Slump borítójára.

- Pontosan erre jöttem rá én is, a színek, a formák.

- Aztán amikor meghallgattam, akkor is a Sophtware Slump jutott eszembe elsőre, van egyfajta hangulati rokonság a két album között. Persze a Yours Truly, The Commuteren jóval több akusztikus hangszer szerepel, pasztorálosabb a hangszerelése.

gLytle-yours_truly.jpg- Attól tartottam, hogy kicsit sok lesz ezen a lemezen a zongora, persze remek lehetőség, hogy szólóban aztán végképp azt csinálok, amit akarok, és remek lehetőség, hogy több zongorát használhatok, de... nem is tudom. Érdekes módon nem ez az első alkalom, hogy ezt a hasonlatot hallom, de nekem nem feltétlenül áll össze a kapcsolat a két korong között. Persze ez nekem jót kellene, hogy jelentsen, hiszen látszólag rengeteg ember szerette a Sophtware Slumpot. Szóval valószínűleg jó hasonlat. Nem tudom. Az biztos, hogy ennél a lemeznél sokkal jobb mentális állapotban voltam, mint amilyenben 2000 körül.

- Az új lakhelyeden is berendeztél egy házistúdiót és teljesen egyedül vetted fel a lemezt?

- Igen, átköltöztettem a házistúdiómat, és teljesen egyedül vettem fel az egészet. A dobok feljátszása azért nekem elég bonyolult feladat (nevet). De ez az a módszer, ahogy dolgozni szeretek. Már a Sumday idején is ugyanígy volt, felvettem mindent egyedül, minden szalagon volt és elvittem az anyagot egy másik stúdióba, ahol más valakivel, egy külső füllel közösen kevertem meg. A felszerelésem tökéletesen alkalmas a jó minőségű rögzítésre, de nem alkalmas a jó minőségű végső keverésre, úgyhogy azt jó elvinni máshova, ahol más füllel hallhatom az anyagot. Ráadásul a végén azért jó bevonni valakit és kicsit közösen gondolkodni, nem teljesen elszeparálódva véglegesíteni. Szóval ez a módszerem a Sumday óta, annyi kivétellel, hogy most aztán tényleg minden egyes hangot én játszottam fel (nevet). Vagyis nem, mert volt egy aprócska háttér harmónia vokál, amit Ariana Murray az Earlimart énekesnője énekelt fel (aki szintén tagja a Jasonnel közös Admiral Radley nevű kvartettnek – a szerk.), mert már nem tudtam olyan magas hangot kiénekelni. Majdnem ott voltam, de mégse „bassza meg, fel kell hívnom valakit!" (nevet).

- A költözés után egyből elkezdtél dolgozni a dalokon, a lemezen?

jason-lytle.jpeg- Nem, egy évig egyáltalán nem is raktam össze a stúdiót és zenélni is alig zenéltem. Meg egyéb projektekbe is bevontak, plusz rengeteg apróságot halogattam korábbról, amire időt akartam szánni. Amikor végül elhatároztam, hogy most már szeretnék egy új albumot, onnantól körülbelül hat hónapig tartott megcsinálni. De így is ki/bekapcsolt állapotban ment a munka, egy darabig nagyon rajta voltam, aztán leálltam pár napra, pár hétre. Felmentem a hegyekbe kirándulni, túrázgattam, agyaltam dalszerzési problémákon, dalszerkesztési variációkon. Végül hat hónapig tartott, sok időnek tűnik...

- A lemezcím, Tisztelettel, az ingázó arra reflektál, hogy az elköltözésed óta is sokat utazol Kalifornia és Montana között?

- Nem igazán, de ha sokat is utaznék vissza, akkor sem erre utalna a cím. (hosszan gondolkozik) Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó ember legyek. A barátaim felé, a családom felé, fizetem tisztességgel a számlákat, jó a hitelességi pontszámom a bankok felé, megbízható vagyok. De arra jöttem rá, hogyha igazán értékes, jó műveket szeretnék létrehozni, hogyha éltetni szeretném a kreativitásomat, akkor el kell tűnnöm egy időre. El kell vesznem magamban, minden mást kizárva. Egyszerűen muszáj ezt tennem, de a visszatérés, na az a nehezebbik része. Oké, elnyelt a stúdió nyolc napja, sárgák a fogaim, napok óta nem ettem rendes kaját, de eljött az idő, hogy újra normális ember legyek, újra megbízható legyek, felelősségteljes. És ez eléggé nehéz váltás, de természetesen meg kell tenni. Ez valahol az ingázáshoz hasonlít nekem. Próbálom könnyebbé tenni, ahogy általában az ingázóknak is vannak apró trükkjei, hogy elviselhetőbbé tegyék, mert mindkét világhoz szeretnék ragaszkodni, felelősnek is lenni, és jó lemezeket is csinálni. Nem szeretném, hogy az egyik kitörölje a másikat.

- A Grandaddy-lemezek a sokszor szomorkás témák ellenére is felemelők voltak, de a Yours Truly, The Commuter még több pozitív kisugárzással rendelkezik, még inkább a problémákon felülkerekedő erőt hirdeti. Ezek szerint sikerült meglelni az egyensúlyt a két világ között.

- Azt hiszem, hogy minden album elég pontos lenyomata annak, hogy milyen állapotban voltam éppen. Tudom, hogy ez túlhasznált klisé, de igaz. Nagyon fontos, hogy mindig őszinte legyek, hogy törekedjek erre. Ha valami őszinte, akkor igazi, akkor el tudom játszani évekkel később is, akármi is legyen a témája. Azok a dalok, amiket már nem játszok többé, azokban valószínűleg nem voltam eléggé őszinte magamhoz. Ha érződik belőle, akkor akár három és fél percre is el tudok veszni egy őszinte dalban. Mintha valami drogot használnék.

gDark_night.jpg- 2009-ben több másik lemezen (M. Ward: Hold Time, The Crystal Method: Divided By Night) is közreműködtél egy-egy ének erejéig, és egy nagyobb projektbe is szerepet vállaltál. Danger Mouse és Sparkelhorse vendégénekesekkel teli közös albumán, a Dark Night Of The Soulon két felvételben is közreműködsz. Hogy kerültél a projektbe?

- Nagyon régóta jó barátságban voltam Markkal (Mark Linkous, aki lényegében egymaga volt a Sparklehorse zenekar, 2010. március 6-án követett el öngyilkosságot, így azt sem érhette meg, hogy a Dark Night Of The Soul album végül több mint egy év csúszással 2010. július 12-én hivatalosan is forgalomba került – a szerk.), és éppenséggel Danger Mouse-zal is összebarátkoztunk néhány éve. Volt egy fesztivál, ahol mindketten felléptünk, és a koncertem után hátrajött a backstage-be bemutatkozni „Brian vagyok, nagy rajongód." (Danger Mouse polgári neve Brian Burton – a szerk.) Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy ki ő, de csomót kérdezett az Under The Western Freeway-ről, és összehaverkodtunk. Markkal azért közelebbi kapcsolatban voltam. Már évek óta beszélt erről a közös lemezről, és meghívott engem is, küldözgetett dalvázlatokat, és végül két számot vettünk fel közösen (a Jaykub és Everytime I'm With You című dalokat – a szerk.). Tetszett a zene, könnyű volt dolgozni rajta. Azt mondták, hogy azt teszek a számokkal, amit csak akarok. Megírtam hozzájuk a szövegeket, hozzáadtam itt-ott egy kis zenei körítést, apró ötleteket, harmóniákat, gitárokat. Nem tudtam, hogy mit kezdenek vele, de végül felhasználtak mindent. Igazi közös munka volt. Hallottam a lemezt, kurvára... (itt elhallgat)

- A korai időszakban a Grandaddy maga jelentette meg a kiadványait, kis példányszámú kazetták és CD-k formájában. A zenemegjelenés ma sok szempontból szinte ugyanitt tart, azóta még egyszerűbb is lett a módszer, bárki felteheti a lemezét a netre és ingyen terjesztheti a világ minden pontjára. Mit gondolsz erről?

utrecht 070.jpg- Igen, nagyobb a szabadság, vagy lehet, hogy több a lehetőség, de ez jó is, meg nem is. A zenekarok szabadabban eljuttathatják, vagy megpróbálhatják eljuttatni a zenéjüket a hallgatókhoz, ugyanakkor nincs már mögöttük a lemezipar, hogy támogassa őket, így talán kevesek tudnak messzire eljutni. Különben meg azt is gondolom, hogy túl sok a szemét közte, túlzottan is felhígult a zene, ma már bárkinek lehet „lemeze"és ez nem kéne, hogy így legyen. Szükség lenne fejlődésre, a képességek kidolgozására, mielőtt eljutnak arra a szintre, hogy ontják a lemezeket. Én jól megvagyok ezzel az alakuló új rendszerrel. Nincs rajtam túl nagy nyomás. Amikor otthon vagyok, kirándulgatok, a fűben alszom, nem bánom, ha koszos lesz a ruhám, nincsenek nagy igényeim. Könnyen alkalmazkodok az új helyzetekhez. Persze van egy menedzsmentem most is, de nem erőltetek semmit. Szerencsére van egy minőségi lemezkiadó, aki hajlandó volt megjelentetni a lemezemet, hagyja, ha kísérletezni szeretnék, szabad kezet ad. Kis csapat van körülöttem, de mindenki nagyon jó a maga területén, jó munkát végez. Ez a műfaj amúgy mindig is kaland és kísérletezés marad.

- Milyen kortárs zenekarokat hallgatsz? Van, aki inspirál a pályatársak közül?

- Nagyon tetszik a Fleet Foxes. Láttam őket élőben és jobban tetszett, mint lemezen, egészen fantasztikusak. A másik kedvencem a Metric, Az énekesnő, Emily Haines legutóbbi szólólemezét is sokat hallgattam (Knives Don't Have Your Back címmel, 2006-ban jelent meg – a szerk.).

- Több helyen is olvastam, hogy nem igazán vagy a turnézás rajongója.

- Szeretnék az lenni, tényleg, de a hosszú turnézásokba belefáradok és depressziós leszek tőle. Túl sok verzióját láttam már a mesés rock'n'roll életformának és már kicsit se kérek belőle. Ha kikészítem magam, azt a teljesítményem is megsínyli és a végén senki sem nyer. Felkészítem magam arra is, hogy nemet mondjak. Régebben nem voltam valami jó abban, hogy nemet mondjak és a végén mindig rosszul sült el, engem viselt meg. Úgyhogy megpróbálok mostantól jobb lenni abban, hogy nemet mondok.


Innentől következik az újrakiadások kapcsán készült része az interjúnak.



- Jason, ott hagytuk abba legutóbbi beszélgetésünket, hogy lelkes voltál a számodra megfelelően kialakított első szólóturnéd menetrendje miatt. Végül hogy sikerült ez a koncertsorozat? Elégedetté tett annyira, mint amennyire remélted?

AdRad.jpg- Nos..., úgy tűnik, engem csak nagyon kicsit dob fel az, hogy közönség előtt zenéljek. Azt hiszem a legtöbb előadó és zenekar azért szereti annyira a koncertezést, mert izgalmi állapotot idéz elő. Egy kicsit rémisztő, eléggé felvillanyozó és működésbe hozza az adrenalint. Viszont otthon én elég sok olyan dolgot csinálok, ami rémisztőbb, jobban felvillanyoz és sokkal inkább izgalomba hoz. Tekintve, hogy a kedvenc kreatív elfoglaltságom zenét rögzíteni a saját házistúdiómban, a koncertezés ehhez képest nekem már sokkal inkább monoton, és gyakran értelmetlen tevékenységnek tűnik. Az egészen biztos, hogy nem igénylem csak azért az emberek figyelmét, hogy megerősítést kapjak arról, amit csinálok, és hogy jobban szeressek zenélni, mint amennyire már így is szeretek. Szóval, hogy válaszoljak a kérdésedre: egy kicsit kimerített a szólókoncertezés tapasztalata.

- Nem sokkal a szólóturné után régi zenészbarátaiddal, az Earlimart két tagjával, és örök hű dobosoddal, Aaron Burtch-csel megalakítottad az Admiral Radley nevű formációt. A szólózás után újra kedvet kaptál ahhoz, hogy egy zenekar része legyél?

- A jó dolog az Admiral Radley-vel kapcsolatban az, hogy kicsit hátrébb húzódhattam, nem éreztem magam frontembernek. Egy kedves kis gép egyik alkatrésze voltam, a többi három taghoz hasonló mértékben egyenlő része. Azt persze hozzá kell tennem, hogy mivel tudtam, hogy ez csak egy időszakos zenekar lesz és nagyrészt a magunk szórakoztatására hoztuk létre, sokat könnyített a helyzeten. Csak nagyon kicsi nyomás nehezedett rám és ettől sokkal jobban képes voltam élvezni a helyzetet és képes voltam jól érezni magam, szemben a Grandaddy-vel. És nem, nem akartam és ezután se akarok újra huzamos ideig tagja lenni egy zenekarnak.

- Az I Heart California című Admiral Radley-albumnak címéhez hűen nyári lemez hatása van, és úgy építkezik, mintha egyik dal inspirálta volna a következőt. Hogyan zajlott a dalok írása és az album felvétele?

I Heart California.jpg- Azt mondanám, hogy olyan 60%-ban teljesen zenekari együttműködés eredményeként születtek meg a dalok a stúdióban. A maradék 40%-ban pedig Aaron és én magunkban írtunk valamit otthon és oda-vissza küldözgettük egymásnak az ötleteket, különféle verziókat. Mindenki nagyon jól érezte magát a lemezfelvétel során, viccelődtünk, dolgoztunk, burritót ettünk, nevettünk, söröztünk. Határozottan nyár van a lemezen, egy-két meglepetésként érkező viharral, villámcsapkodással, az izgalom kedvéért.

- Hogyan jött az első három Grandaddy-lemez vinyl újrakiadásának, illetve a 11 éves jubileumra dupla CD-n megjelent, ritkaságokkal kiegészített The Sophtware Slump újrakiadásnak ötlete? És miért maradt ki a negyedik album, a Just Like The Fambly Cat?

- Hát, az még újabb 11 évbe fog beletelni, mire a világ ráeszmél, hogy a Fambly Cat is milyen elképesztő lemez. (nevet) Az emberek a lemezkiadóknál nem mindig gondolkodnak a saját fejük szerint. Szükségük van mások véleményére, arra hogy elmondják nekik, mi a jó. Azt hiszem most itt be kéne fognom a számat...

- Mit éreztél, amikor először újrahallgattad ezeket a lemezeket és egyéb felvételeket az újrakiadásokra készülve?

grandaddy.jpeg- A B-oldalakat, ritkaságokat, és egyéb fura felvételeket jó volt újrahallani. Úgy érezem, hogy érdekes zenéket készítek éppen, úgyhogy egy kicsit unalmas és kevésbé érdekes volt visszamenni ezekhez a régi lemezekhez egy sűrű fogú fésűvel. Élvezem az alkotás és a zenerögzítés spontán természetét, de egy idő után egyszerűen kész vagyok továbblépni és nem akarom a saját vállamat veregetni. Vagy a saját seggemet rugdosni.

- Korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, hogy gyakrabban szeretnél kiadni lemezeket, ahhoz képest mindenképp, ahogyan a Grandaddy-időkben három évente tetted ezt. Tartod is magad mindehhez, a szólólemez utáni évben jött az Admiral Radley-korong, aztán szintén 2010-ben egy limitált, kiállításhoz készített reszlilemez Music Meant To Accompany The Art Of Ron Cameron címmel. Mik a terveid a közeljövőre? Várható egy új szólólemez?

- Éppenséggel nagyon közel vagyok ahhoz, hogy befejezzem az új szólólemezemet, ami úgy alakult, hogy egy kicsit furcsa, ugyanakkor csodálatos is lesz. Ha a 2010-es év nagy részét nem az Admiral Radley-turné tölti ki, akkor 2011-ben már kész is lett volna a második szólólemezem. Úgyhogy igen, több zene, több őszinteség, több hülyeség, több jóság, ami legyűri a rosszat, némi könyörület, néha egy középső ujj, dobok, billentyűk, ének, akusztikus, elektromos gitár. Egy, két, há, felvétel, record...er! (Jason Lytle itt az interjú zárásaként a Recorder nevével is eljátszott, hiszen angolul a felvétel szó a record, majd hozzátette, hogy ...er, azaz recorder, felvevő – a szerk.)

interjú: Dömötör Endre

grandaddymusic.com
jasonlytle.com


Jason Lytle szólólemezének egyik dala, a Brand New Sun:


a két Sparklehorse/Danger Mouse/Jason Lytle kollaboráció egyike, az Everytime I'm With You:



az Admiral Radley-album címadó dala, az I Heart California:

https://recorder.blog.hu/2012/07/13/_a_tokeletes_dal_olyan_mint_egy_atlagos_nap_jason_lytle_grandaddy_admiral_radley_2_resz
„A tökéletes dal olyan, mint egy átlagos nap” – Jason Lytle (Grandaddy, Admiral Radley) (2. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr374624230

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása