Jane Birkin és kortársai – hatvanas évekbeli francia pop

2012.05.12. 00:54, rerecorder

Ha már Sébastien Tellier legújabb elképesztő klipes dala, a Cochon Ville kapcsán szóba került Serge Gainsbourg, akkor következzék a Recorder magazin legutóbbi számában megjelent, a francia popzene hatvanas évekbeli időszakáról szóló cikk, melyhez Jane Birkin – az egykori férje, Gainsbourg dalaira épülő – idei budapesti koncertje szolgáltatta az apropót. Jobb később, mint soha. Persze, megszokhattuk már, hogy Magyarországon legtöbbször nem a megfelelő időben láthatjuk a releváns popzenei produkciókat, és bár talán egy kicsit soknak is tűnt az a bő negyven évnyi késés, amivel végre megérkezett hozzánk Jane Birkin, a leghíresebb francia popdalt, a Je t’aime… moi non plust erotikusan ellihegő énekesnő, de mégiscsak örülni tudtunk annak, hogy eljött Budapestre, ráadásul a popzene egyik legkarakteresebb figurájának, Serge Gainsbourgnak a dalaival. Ennek kapcsán most egy kicsit belekukkantunk a könnyűzene egyik legvarázslatosabb időszakába, amit hívjunk csak nemes egyszerűséggel a hatvanas évek francia popjának.

Ez egy icipicit túlzás, és talán ne is rakjunk ekkora terhet Boris Vian vállára, de ha ő nincs, akkor a francia popzenén keresztül alighanem az egyetemes könnyűzene története is másképp alakult volna. Igen, Boris Vian, mert amellett, hogy őt elsősorban írásai révén ismeri a nagyvilág, az 1955-ben kiadott egyetlen dzsesszes-sanzonos lemeze akkora hatással volt az addig bárokban zongorázgató és inkább festészettel foglalkozó csúnyácska, elálló fülű Serge Gainsbourgra, hogy közel 30 évesen úgy döntött, inkább dalszerzéssel fogja keresni a kenyerét. Hála a jó égnek, mert szerzeményei, átütő személyisége nélkül tényleg szegényebb lenne a világ. Nemcsak a francia nyelv fenekébe rúgott nagyokat különféle szójátékaival, perverz képeivel, nemcsak egy seregnyi popzenei alműfaj összekutyulásából alkotott maradandó és hallhatatlan dalokat, nemcsak híres-hírhedt csajozós történeteivel, botrányaival keltett feltűnést, nemcsak saját zsidó származásából és a nácikból űzött gúnyt, nemcsak reggae-sítette a francia nemzeti himnuszt, hanem arra az örök érvényű attitűdre is rámutatott, miszerint ha belekezdünk valamibe, azt vagy teljes erőbedobással, vagy inkább sehogy se csináljuk. Nagyjából erről szólt egész élete, és persze ennek is köszönhető, hogy csak nagy-nagy szerencsével élte meg a 62 évét, amikor 1991-ben meghalt. Róla persze oldalakon keresztül tudnánk zengedezni,

na, de hogy került a képbe Jane Birkin?

Úgy, hogy 1968-ban összeismerkedtek a Slogan című film forgatásán, és 1980-ig együtt is maradtak. Tőle született Charlotte Gainsbourg nevű lánya 1971-ben, akit számos francia, és amerikai filmből színésznőként és eddigi négy lemezéről énekesnőként is ismerhetünk. Anyukája, az angol Birkin is több mozifilmben szerepelt, köztük a Nagyításban, melyben ő volt az, aki Gillian Hillsszel (aki szintén énekelt dalokat, egy csomót franciául is) együtt ugrándozott meztelenül. A fent emlegetett lihegős Zsötemet Serge Gainsbourg eredetileg Brigitte Bardot-val készítette el, de Bardot végül nem járult hozzá a megjelentetéshez, így aztán Birkin lett az újabb áldozat. Szintén vele készült az 1971-es Histoire de Melody Nelson című Gainsbourg-remekmű, amely pszichedelikusan tekergő vonóshangszerelésű dalaival nagy hatást gyakorolt a kilencvenes évek olyan fontos előadóira, mint az Air, a Pulp, a Portishead vagy éppen Beck. Gainsbourg persze másoknak is írt, például a szintén színész-énekesnő

Brigitte Bardotnak is.

Bardot-val csak 1967-ben volt egy rövid ideig tartó románca, dalokat viszont folyamatosan szerzett neki, már a hatvanas évek elejétől kezdve. Köztük bájos gyöngyszemeket, mint a Comic Strip és Bubble Gum, vagy épp lenyűgöző iskoladarabokat, mint a Bonnie And Clyde duett, amelyről sok helyen megjegyzik, hogy olyan, mintha a dal alapja samplerrel készült volna, utalva az ismétlődően előrehömpölygő vonóstémára, mániákus gitárakkordokra, összezáró lábcinezésre és női huhogásra (naná, hogy hangmintaként végezte – például a honfitárs rapper, MC Solaarnál).


A további női szekció
 

France Gall

Ha egyetlen poszterrel kellene kifejezni a hatvanas évek francia popjának esszenciáját, akkor elég előkeresni egy tetszőleges képet a szőke France Gallról, és máris helyben vagyunk. Ő énekelte 18 évesen az 1965-ös Eurovíziós Dalfesztivál győztes számát (Poupée de cire, poupée de son), amit ki más, mint Gainsbourg írt, aki aztán jól be is húzta a csőbe, amikor 1966-ban elénekeltette vele a Les Sucettes című, elsőre kedvesnek tűnő dalocskát, amiben Gall arról énekel, hogy mennyire szuper érzés, amikor az ánizsos ízű nyalóka leve lecsorog a torkán. Rajta kívül mindenki tudta, hogy mire is gondol igazából a perverz dalszerző. Szintén ő adta elő a Quentin Tarantino Halálbiztos című mozijából is jól ismert Chick Habit eredetijét (a filmes verziót April March dalolta el) még 1964-ből, Laisse tomber les filles címmel.
 

Françoise Hardy

Ha Gall volt a világra rácsodálkozó naiva, akkor a barna hajú Hardy a megfontolt, érett, tépelődő lány. A dalai sem voltak annyira lehengerlően vidámak, inkább szomorkásabb, melankolikus hangulatot árasztottak, közelebb álltak a sanzonok világához, és míg Gall másokat kért fel arra, hogy szerezzenek neki dalokat, addig Hardy sokszor saját maga írta a számait. És egyszerűen gyönyörű volt, elég csak végigtekinteni a hatvanas években készült lemezeinek borítóin. Filmekben is szerepelt, férje pedig a laza fenegyerek, a szintén énekes-dalszerző, Jacques Dutronc lett.
 

Chantal Goya

A megbabonázó Chantal Goya elsősorban filmekből ismert, legfőképpen Jean-Luc Godard 1966-os klasszikusából, a Hímnem-nőnemből, amelyben Madeleine szerepét alakította, illetve hát egy kicsit saját magát is, hiszen a filmzenelemezről ismert dalait énekli, mint a karrierjét éppen elindító énekesnő. Sanzon, yé-yé, beat, barokk pop, csilingelő popdal, minden nagyszerűen állt neki. Az a kép meg, amin egy fülhallgatóval és egy mikrofonnal látható, nos, arra már szavakat sem találunk.
 

Sylvie Vartan

A magyar, bolgár és örmény felmenőkkel rendelkező Vartant messziről, fizimiskája alapján akár össze is lehetne téveszteni France Gall-lal, de mélyebb, kicsit Koncz Zsuzsára emlékeztető énekhangja egyből elárulná. Ő volt a „twisztelő iskolás lány”, így nevezték el az újságírók, mindig nagy csinnadrattával, táncosokkal, különféle show elemekkel vezette elő magát, így nem meglepő, hogy még Ed Sullivan műsorába is eljutott. Végül ő is egy híres zenész honfitársánál, Johnny Hallydaynél kötött ki, akitől azonban később elvált.
 

És még néhány énekescsaj a korszakból

Jacqueline Taïeb, aki leghíresebb dalában, az 1967-es 7 heures du matinben Paul McCartneyról ábrándozik, és beleszövi a Who legendás My Generation című dalának „talkin about my generation” sorát is. Aztán kihagyhatatlan a dj-ből énekessé átvedlett Annie Philippe, aki dögösebb, beatesebb, soulosabb dalaival (C’est la mode, J’ai tant de peine) vált emlékezetessé, illetve a pszichedelikusabb hangszerelésű felvételekkel előálló Clothilde, és végül Sheila is, a 24 millió eladott lemezével a legsikeresebb francia csajénekesnek számító és később a diszkóba is belekóstoló előadó. A két legnépszerűbb korabeli vokálegyüttes a madagaszkári származású testvérekből álló Les Surfs, illetve a csupacsaj, girlgroupos Les Gam’s volt.


A férfi szekció

Henri Salvador

A Karib-szigetekről származó Henri Salvador Gainsbourghoz hasonlóan nem volt túl szép, viszont 1956-ban, közel 40 évesen ő énekelt először francia nyelvű rock’n’roll dalokat, amelyeket ráadásul Boris Vian írt neki. És az elmúlt 10-12 év egyik legtehetségesebb francia énekesnőjét, Keren Annt is ő fedezte fel.
 

Johnny Hallyday

Ahogy említettük, Hallyday volt Sylvie Vartan férje, amúgy meg ő a francia Elvis, hiszen a rock’n’roll műfajában alakította a legnagyobbat. Ő is eljutott az Ed Sullivan Showba, otthon meg akkora sztár volt, hogy Jimi Hendrix csak előzenekarként léphetett fel egyik koncertjén 1966-ban.
 

Jacques Dutronc

Minden generációnak szüksége van egy jóképű, de kellően vagány fazonra. A franciáknál ezt a szerepet Jacques Dutronc töltötte be, és ha Hallyday volt a francia Elvis, akkor ő a francia Mick Jagger. Ugyanolyan sárm, ugyanolyan lazaság, a zenéje pedig a beattől a garázs rockon át egészen a pszichedelikusabb hatásokig terjedt. Nem csoda, hogy aztán Hardy oldalán végezte.
 

Michel Polnareff

Édesapja, Leib Polnareff Edith Piaffal is dolgozott együtt, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy Michel is ebben a szakmában köt ki. Leghíresebb dalában, az 1966-os La Poupée qui fait non-ban Jimmy Page gitározik, és ez már csak azért is érdekes, mert Michel egy picit még hasonlít is rá.
 

Claude Francois

A kissé bájgúnár és teátrális Claude Francois neve talán nem túl ismert, viszont az egyik dala (Comme d’habitude) angol nyelven, Frank Sinatra előadásában, My Way címmel már annál inkább, szóval ha másért nem, hát már ezért bőven itt van a helye.

Soós Csaba

http://www.janebirkin.net/uk/

válogatás a cikkben szereplő előadók dalaiból:

https://recorder.blog.hu/2012/05/12/jane_birkin_es_kortarsai_hatvanas_evekbeli_francia_pop
Jane Birkin és kortársai – hatvanas évekbeli francia pop

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr834453202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása