„Bármelyik pillanatban megragadhatja valaki a vállam, és felrázhat” – Jason Pierce (Spiritualized)

2012.04.12. 13:25, rerecorder

A drog és a popzene kapcsolatát taglaló cikksorozatunkban is többször felbukkant dalszerző-gitáros-énekes Jason Pierce (J. Spaceman) neo-pszichedelikus space rock csúcszenekara, a Spiritualized négy év szünet után, 2012. április 16-án jelenteti meg hetedik stúdióalbumát, a Sweet Heart Sweet Lightot. Itt a Recorderen többször is szóba került az új anyag, hiszen már tavaly decemberben bemutattunk egy írországi templomi koncertet, aztán közzétettük a meghökkentő albumborítót és a kilencperces Hey Jane kislemezdalt, majd annak AG Rojas rendezte brutális tízperces videóját is – és most hogy már a teljes lemezanyag is hallható nálunk, ideje közreadnunk a zenekarvezetővel februárban készített félórás telefoninterjúnkat is. Az eredetileg március közepére időzített lemezmegjelenés épp az interjú napján került egy hónappal későbbi dátumra, de Pierce ennek ellenére is hajlandó volt jóval túllépni az előzetesen egyeztetett időkeretet („épp most intéztem el mindent a halasztással kapcsolatban”), jókedvűen kezdte („ez az első magyar nyelven megjelenő interjúm”) és úgy is fejezte be a beszélgetést („tudod mit, mindenképpen szeretnék eljutni egyszer Magyarországra és fellépni nálatok”) .


- Milyen volt zenerajongóként felnőni Rugbyben (a hatvanezres település a rögbi szülőhelye – a szerk.)? A Spacemen 3 indulásakor, a nyolcvanas évek elején volt bármilyen zenei színtér egy ekkora kisvárosban?

- Az a színtér volt, amit mi magunk hoztunk létre ebben az időben. Azt hiszem, hogy a kisvárosok az egész világon hasonlóak. Kicsi az érdeklődő közönség, a lehetőségek behatároltak. Egyszerű volt a választási lehetőség: minden hétvégén bementünk a belvárosba, berúgtunk, lányokat hajtottunk. Kicsi a mozgástér ezekben a városokban. De aztán találkozol néhány emberrel, aki nem ezt akarja csinálni. Ami a mi esetünkben talán kicsit szokatlanabb volt, hogy ezek a különböző társaságok mind egy helyen bandáztak Rugbyben, mégpedig zenekari próbatermek környékén, így sokkal több ember találkozott különféle kifejezési formákkal. Így aztán kialakítottuk a saját színterünket, zeneileg konkrétan azt a hangzást, ami nekünk tetszett akkoriban.

- Mi volt az elsődleges szándék a Spacemen 3-vel? Olyan zenét szerettetek volna játszani, mint a hőseitek, a Stooges, a 13th Floor Elevators, a Cramps és társaik, vagy már kezdettől törekedtetek egy egyedi, jól felismerhető védjegyes saját megszólalásra?

- Azt hiszem, mind a kettőt szerettük volna már az elejétől. Szerintem mindenki azért kezd el zenélni, hogy tiszteletet mutasson azok előtt a zenekarok és előadók előtt, akiknek a zenéjét hallgatva felnőtt. Nekünk ez akkoriban leginkább a Cramps volt, de hát mi csak egy tehetségtelen verziója voltunk a Crampsnek. Amúgy inkább nem is a hangzás, vagy az, hogy milyen zenét játsszunk volt a meghatározó, hanem, hogy ki tudjunk törni a városból. Tinédzseréveim közepéig én nem is nagyon hagytam el a várost, miközben Iggy Pop fotóit nézegetve nőttem fel, és hiányoltam nagyon azt a világot, amit azokon a fotókon láttam. Akkor voltam először külföldön, amikor a Spacemen 3-vel elmentünk turnézni. Az egész zenekarosdi a menekülésről, az elszökésről szólt eleinte. És őszintén szólva a mai napig is erről szól.


- Mire vagy a legbüszkébb azok közül a dolgok közül, amiket a Spacemen 3-vel elértél?

- Amikor az első lemezünket vettük fel és először voltunk stúdióban öt napig, akkor lényegében egy számunkra is ismeretlen hangmérnök készítette el a lemezünket. Az egész stúdió a köré a fickó köré épült, aki rögzítette a zenét - esélyünk nem volt a keverőpult közelébe kerülni. Úgyhogy valószínűleg a legjobb dolog, amit valaha is elértünk a Spacemen 3-vel, hogy ezután átvettük az irányítást a keverőpult mögött is, és teljesen a saját zenénket hozhattuk létre. Én tulajdonképpen azóta is ehhez ragaszkodom.

- Amikor a kilencvenes évek elején megszűnt a Spacemen 3 és elindítottad a Spiritualizedot, akkor – bár gyökereiben ugyanazt a zenét hoztad létre – hangzásban, ebben az ambientesebb, lebegőbb megszólalásban, ami az 1992-es Lazer Guided Melodies bemutatkozó albumon hallható, mégis nagy volt a váltás. Szándékosan akartál húzni egy vonalat, mert már annyira elégedetlen voltál a Spacemen 3-dalokkal, hogy mindenképp váltani szerettél volna, vagy egyszerűen hagytad, hogy új hatások érvényesüljenek?

- Egyszerűn csak olyan zenéket szerettem volna felfedezni, amiket korábban soha. Ez volt a legfontosabb. A zene nagyon lassan alakul, változik. Ma már lehetetlen új zenét alkotni. Olyat, ami gyökereitől fogva teljesen és semmihez sem hasonlíthatóan új. Ugyanúgy, ahogy lehetetlen egy új állatot kreálni. A Spacemen 3-vel leginkább olyan zenéket írtunk, amiket elő tudtunk adni élőben. Mondhatjuk, hogy a Beatlestől tanultunk: csak olyan zenét vegyünk fel, amit elő is tudunk adni egy koncerten. A Spiritualized idején viszont szándékosan hagytam, hogy előtörjenek belőlem azok a dolgok, amiket nem feltétlenül lehet reprodukálni élőben. Ez volt a kiindulási pont.

- A következő stúdiólemez, az 1995-ös Pure Phase is váltást hozott, monumentálisabb megszólalású, rockosabb, mondhatni space-rockosabb lemez. Ez volt az  igazi megtalálás a Spiritualized-hangzásra, vagy csak egy folyamatosan fejlődő megszólalás egyik állomása?

- Mindig fejlődésben van a hangzás, ez a legfontosabb. Nagyon nehéz távolságot tartani a zenével, amit írok, és még nehezebb egy bizonyos távolságból szemlélni és megítélni. Viszont minden alkalommal, amikor lemezt készítek, akkor legalább részben új területeket fedezek fel, valami olyat kell csinálnom, amit korábban nem. Angliában most az a trend, hogy folyamatosan és határozottan csak hátrafelé nézz: „ez volt az aranykor!”, „ez volt a tökéletes pillanata és korszaka ennek, vagy annak a zenekarnak, ebből szeretnénk még többet!” - mintha ma már mindenki esélytelen lenne! Én nem akarok csak visszafelé tekinteni, nem akarom életem végéig ugyanazokat a régi lemezeket játszani élőben. Szeretem a rock and rollt, egész egyszerűen ez a legfontosabb erő a zenében, és csak ebbe kapaszkodva érdemes a jövőbe tekinteni, megpróbálni újabb és újabb klasszikus lemezeket létrehozni. Ez a lényeg. Még ha a lépések, amiket megteszel csak egészen aprók, akkor is meg kell tenned őket előrefelé. Nem teheted azt, hogy folyamatosan visszafelé nézel, és azt ismételgeted, ami egyszer már működött.

- Az 1997-es Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space albumon szintén jól hallható az említett fejlődési folyamat, ezen még több stílus, még szélesebb vásznú körítésben szólal meg. A kilencvenes évek egyik csúcslemezeként él a köztudatban. Mennyiben volt más az előzőhöz képest megírni és felvenni ezt az albumot?

- Nem tűnt nagyon másnak a lemez megírásának és rögzítésének folyamata a Pure Phase-hez képest. Kicsit talán furcsa, de én nem úgy látom ezt a lemezt, ahogyan a világ többi része. Szerencsénk volt, jó kritikákat kapott az elejétől fogva, és utána már mindenki csak ezt ismételgette. Az NME – ami akkor is, és talán még ma is a legfontosabb zenei ízlésformáló Nagy-Britanniában – 3/10-et adott a Pure Phase-re a megjelenésekor, a Ladies And Gentlemenre pedig 10/10-et. Ez persze csak egyetlen személy, egyetlen random személy véleménye, mégis mennyi mindent befolyásol. Én nem éreztem, hogy a két lemez között mennyire nagy előrelépést tettem volna, nekem olyasfajta előrelépés volt, mint mindegyik, amit két lemez között teszek. Egyszerűen csak szerencsénk volt, hogy ez az album egyfajta mesterműként kanonizálódott. Szerintem ez általában is meglehetősen véletlenszerű, hogy mi vonul be így a nagykönyvekbe. Van egy zene, amit meghallgatsz fiatal korodban, nem érint meg, de aztán lejátszod húsz év múlva és nagyon fontos lesz a számodra. Vagy vegyük ezt: van egy lemez, amit lejátszol otthon a nappalidban és semmi, de aztán meghallgatod, amint keresztülautózol egy sivatagon, amikor szerelmes leszel, amikor megszületik a gyereked, amikor felhúzol egy zoknit, vagy amikor mosogatsz – és hirtelen értelmet nyer. Amikor néha meghallgatom a Ladies And Gentlemen...-t csodálkozok kicsit, hogy miért volt körülötte ekkora felhajtás. Nem látom, hogy annyiban más lenne, mint a többi lemezünk.

- Milyen élmény volt a számodra elővenni ezt a lemezt és egy-az-egyben előadni élőben a megjelenése tíz éves jubileumára?

- Azt mondtam épp, hogy nem annyira értettem a felhajtást körülötte, de bármelyik lemezünket élőben játszani nagyzenekarral, kórussal elképesztő élmény. Nagyon fontos volt számomra. Vicces, mert az új lemezzel most újra turnézni kell menni, és azok után a koncertek után olyan lesz, mintha egy punkzenekarral játszanék (nevet). De ez persze ugyanúgy lelkesedéssel tölt el, csak ez egy másfajta élmény lesz.

- A kétezres években többféle módszerrel is készítettél zenét, például a 2003-as Amazing Grace egyfajta improvizációs módon, nagyon gyorsan született. Visszatérsz még valaha ehhez a metódushoz?

- Nem akarok visszatérni semelyik korábbi módszeremhez sem. Nem annyira volt ez a fajta lemezrögzítési folyamat tudatos, egyszerűen csak így alakult akkor. De a legfontosabb, hogy nem akarok visszatérni egyik metódushoz sem, és még kevésbé szeretnék visszatérni azokhoz a hangulatokhoz, amelyeket egyes lemezek megszületésekor átéltem. A célom az, hogy mindig új területeket fedezzek fel, és mint említettem ma már nagyon nehéz bármiben is újat kitalálni. A zenében a legfontosabb, hogy rock and roll legyen, ezért szeretem annyira. Az elképesztően gyönyörű és a borzasztó zene között nagyon vékony a határmezsgye. Nem úgy van, hogy az összes jó zene van az egyik oldalon és az összes rossz a másik végén, hanem rengeteg jobb és rosszabb tart egymás felé a skálán. Az MC5 és egy istentelelenül rossz heavy metal zenekar között egészen aprók a különbségek. Minden, amit teszek, az az, hogy megpróbálom a helyes oldalon tartani a zenémet, hogy megmaradjon rock and rollnak, hogy hű maradjon hozzám. Bizonyos értelemben hagyom, hogy a lemezek elkészítsék magukat. Hiába vagdosom, viszem el absztraktabb, vagy letisztultabb irányba, próbálom afelé terelgetni, amerre nem akarnak menni, a dalok végül ott nyugszanak meg, ahová tartoznak.

- A legutóbbi albumod, a 2008-as Songs In A&E talán a leghatározottabban tért el a korábbiaktól. Számos helyről ért inspiráció hozzá (kórházi élmények, filmzene egy Harmony Korine-filmhez). Hallgattál esetleg több dalszerző-előadót is ekkoriban?

- A legfontosabb az volt, hogy Amerikában vettem egy nagyon régi akusztikus gitárt, egy harmincas évekbeli fekete hangszert, és a dalok megírták magukat azon a gitáron. Minden egyes alkalommal, amikor felkaptam, megszületett a lemez egyik dala. Korábban soha nem komponáltam akusztikus gitáron, azon a lemezen ez volt a döntő, ezért is lett kicsit tradicionálisabb a Songs In A&E-világa. Ugyanakkor annál a lemeznél, és főleg a megjelenés előtt álló új albumnál azt éreztem, hogy egyszerűen csak egy gyönyörű lemezt szeretnék megalkotni. Nem a csillagokat elérni, vagy a megérinteni a mennyet módon gyönyörű lemezt, hanem olyan dalokat egymás mellé rakni, amelyek nagyon jól működnek együtt. A rockzenében nagyon erős a visszatekintés, mindenki Phil Spectorról, a Primal Screamről, a Beatlesről ír, a poptörténet nagy pillanatairól, miközben elképesztően sok, elképesztően jó lemezről nem esik egy szó sem, mert nem kanonizált klasszikusok. Bármikor meghallgatok egy ilyen albumot, azt gondolom, hogy ez ugyanolyan csodálatos, mint bármelyik klasszikus: Captain Beefhearttól a Clear Spot (1972), Iggy Pop és James Williamson Kill Cityje (1977), Link Wray hetvenes évekbeli lemezei, vagy a Cantól a Monster Movie (1969). Ezek nem agyonünnepelt lemezek, mégis csodálatosak. Na, pontosan ezt szerettem volna az előző és mostani albumommal is elérni. Passzoljanak a koromhoz, ahol most tartok, és ne kétségbeesett próbálkozások legyenek. Kezdem azt gondolni, hogy minél jobban szétcincált, absztrakt, széttorzított zenét csinálsz és próbálsz ezek mögé a technikák mögé bújni, a végeredmény annál inkább a császár új ruhája. Gondolhatod, hogy a közönséged szerint ez nem menő, vagy, hogy ők nem készek az egyenes megközelítésekre, de minél tisztábbak a megoldásaid, annál kevesebb dolog mögé kell elbújnod.

- Az új lemezt valóban jellemzi egy ilyen fajta tisztaság. Azt nyilatkoztad, hogy részben a Ladies And Gentlemen…-turné inspirálta az albumot, részben az Acoustic Mainlines-koncertek, ahol a hangod jobban előtérben van, illetve, hogy némileg egyenesebb vonalú, poposabb megközelítésű anyagot szerettél volna készíteni. Elérted ezeket a célokat?


- Nehéz az új lemezről beszélnem, mert még csak nemrég fejeztük be. Orvosi kezeléseknek kellett alávetnem magam a lemezfelvétel ideje alatt, több gyógyszer volt bennem ez alatt az idő alatt, mint bármikor korábban, úgyhogy most még egyáltalán nem tudom ezt megítélni. Az biztos, hogy a magam módján feltétlenül egy popos, jól hallgatható albumot szerettem volna készíteni, olyat, amit elindíthatsz vezetés közben, felteheted bármikor, nem kell rá külön felkészítened magad. A dalok meg ehhez hűen írták meg magukat.

- Hogyan készült a lemez? A zenekar tagjai mennyire folytak bele a felvételekbe?

- Nagyjából minden lemezem ugyanúgy készül, bemegyek a stúdióba, a zenészek feljátsszák a részeiket, aztán visszavonulok a felvételekkel és sokáig rendezgetem őket. A stúdióban mindig megnézzük, hogy az adott napon melyik dal, melyik része megy a legjobban, mihez van hangulatunk, és akkor azon dolgozunk. Kicsit olyan, mintha háttérsávokat rögzítenénk, amire aztán ráénekelhetek, de közben a meglévő felvételeket hallgatva további ötleteken kezdek el dolgozni, és így alakulnak a dalok. Legtöbbet otthon, a házistúdiómban dolgozok, mindig szeretek időt adni a szerzeményeknek, hogy teljesen kibomolhassanak. Az idő rengeteg pénzbe kerül egy lemezstúdióban, én meg sok időt szeretek adni a szerzeményeknek, így az otthoni stúdió a legjobb megoldás.

- Egész karriered alatt rengeteg utalást tettél Istenre, Jézusra, a mennyországra, a hitre – fontos kérdésnek tűnik a dalszövegeidből ítélve. Az előző albumnál azt nyilatkoztad, hogy az ördög műve, a mostani lemezen pedig ismét előjön a „nem juthatok be a mennybe” fordulat, ugyanakkor számos dalban kérsz segítséget az Úrtól. Hogyan álltok most egymással? Megtaláltad a békét vele, vagy folyamatosan vitatkoztok?

- Azt hiszem, békében vagyunk (nevet). A lényeg számomra ezekben a kérdésekben, az, hogy milyen embernek lenni, milyen emberinek lenni. Törékenynek. Megkérdőjelezni, hogy mi az értelme mindennek? Nem vagyok vallásos, nem hiszek Istenben. Ezeknek a szövegeknek egy része, azt hiszem, a doo-wop lemezek nyelvezetéből ered. Nagyon szeretem a gospelt is, nyilván onnan is merítek metaforákat. Néhány hónapja döbbentem rá, hogy mennyi doo-wopot hallgatok. Fiatalabb koromban Lou Reed és a Velvet Underground szólt a legtöbbet, és arra jöttem rá, hogy ez a két zenei világ nincs is olyan sok lépésre egymástól. „A mennyország küldött egy angyalt”, „kérdem az Urat odafönt” – a doo-wop ilyenekkel van tele, ez folyamatosan hatással van rám. A Life Is A Problem című dal például egy régi spirituálé hatására is született, ezért a szövegezése is hasonló, de ezek nem feltétlenül jelentőségteljes sorok benne, inkább van egyfajta vicces olvasta is: „Jézus, legyél a repülőgépem, repíts a mennybe!

- Ki az a kislány, aki együtt énekel veled a lemez zárószámában a So Long You Pretty Thingben?

- Az a kislányom, Poppy. Ő írta a dal bevezető szakaszát.

- Komolyan? Nagyon jó rész!

- El fogom neki mondani, hogy dicsérted! Nagyon büszke vagyok rá ebben a pillanatban. Még nem sokan hallották a lemezt, de az ilyen dicséretektől büszkébb vagyok rá, mint a saját munkámra!

- És vajon Poppy követni fogja majd a karrieredet? Énekesnő lesz belőle?

- (nagyon nevet) Nem. Jobb dolga is lesz majd az életben.

- Nagy zenerajongó hírében állsz, aki mindenféle stílusú zenét hallgat. Kik mostanában a kedvenceid?

- Ugyanazok, amiket mindig is hallgattam, viszonylag kevés friss zenét veszek. Talán Panda Beartől a Person Pitch (2007) volt az utolsó kedvenc új albumom. Az elmúlt egy évet a saját lemezemmel töltöttem, ilyenkor nem nagyon tudok más zenéket élvezni, ha hallgatok is különböző albumokat, azokat technikai szempontok szerint teszem: milyen a produkciós váz, hova tették a pergőket, milyen szűrőket használnak? Ez nagyjából tönkre is teszi a zenehallgatás örömét ebben az időszakban. Most viszont végeztem a lemezzel, és úgy érzem, hogy újra tudok zenéket felfedezni és élvezni. A Panda Bear-lemez mellett még a Wooden Shjips tetszett mostanában, de mondom, majd most fogok csak újra belemerülni a zenehallgatásba. Nagyjából mást nem is tehetsz, amikor egy turnébuszban élsz (nevet).

- Meg tudsz nevezni három-négy kedvenc albumot?

(sokáig gondolkozik)

- Nem egyszerű kérdés, tudom.

- Nem. Mindenképp mondani szeretném Link Wray egyik lemezét. A hetvenes évek elején három nagyon jó lemezt készített, a Be What You Want To (1973) a kedvencem. Ezek az albumok anélkül születtek, hogy Wray gondolt volna az eladásokra, vagy arra, hogy ki fogja ezeket meghallgatni, egyszerűen muszáj volt elkészítenie, még akkor is felvette volna őket, ha soha nem jelennek meg. Bármikor le tudom játszani azokat a lemezeket. Olyanok, mint a nagyon régi barátok, bármikor jöhetnek. Kora reggel, késő éjszaka, délben, mindig megfelelő az idő arra, hogy hallgassam ezeket. Aztán nagy kedvencem még a Royal Truxtól az Accelerator (1998). Néha érted, hogy egy-egy lemez miért nem fut be, de ez esetben én nem tudom a választ. Neil Hagerty (az egykori Royal Trux duó férfi tagja a szerk.) abszolút géniusz. Átmegyek a másik szobába, és nézegetem a lemezeimet, hogy mi még a legfontosabb (átmegy). Iggy. Az első lemez, amit vettem, a Raw Power (1973) volt a Stoogestól. Mai napig nagyon szerencsésnek vallom magam emiatt, hiszen bármelyik másik lemezt választhattam volna a lemezboltban, nem szándékosan ezt akartam megvenni. Megváltoztatta a világomat.

- El tudod képzelni azt, hogyha nem a Raw Powert választod azon a napon, akkor mennyire lenne más most a zene, amit létrehozol?

- A zene világa nagyon erős, nem így van? Valószínűleg találtam volna egy-két másik nagyon jó zenét és akkor azok hatottak volna rám ilyen erővel, és alighanem hasonlóan. Bár biztos kicsit más lenne a végeredmény. Szerencsésnek érzem magam, de azt is érzem, hogy bármelyik pillanatban megragadhatja valaki a vállam, és felrázhat. Azt érzem, hogy egy szélhámos vagyok, nincs erős hangom, nincs igazi tehetségem, nem vagyok nagyszerű gitáros. De annyira szeretek zenélni, hogy nem akarok mást csinálni, úgyhogy csak várom türelmesen, hogy egy nap felrázzon valaki, hogy na ebből elég volt, kiestél, ideje abbahagyni.

- Nagyjából ide kapcsolható az utolsó kérdésem is. A kilencvenes évek elején nyilatkoztad, hogy „nem hiszem, hogy rossz dolog lenne a zenét menekülésre használni”. Aztán egy egészen friss interjúban pedig azt mondtad, hogy „valóban a leggyönyörűbb dolog elveszni a zenében”. Mi mást tudnál csinálni, ha nem menekülhetnél és veszhetnél el a zenében?

- (hosszan gondolkozik). Nem tudom. Zenélni olyan, mint drogozni, azt érzed közben, hogy ez a világ legnagyszerűbb dolga. Nem tudom. A zenélés egyszerűen a legeslegfontosabb dolog a számomra.


interjú
: Dömötör Endre


http://www.spiritualized.com


részet egy 2012. márciusi Spiritualized-fellépésből:

Címkék: spiritualized
https://recorder.blog.hu/2012/04/12/barmelyik_pillanatban_megragadhatja_valaki_a_vallam_es_felrazhat_jason_pierce_spiritualized
„Bármelyik pillanatban megragadhatja valaki a vállam, és felrázhat” – Jason Pierce (Spiritualized)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr344381820

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.