„A sorok közötti üzenetek titokzatos világa” – Bródy János (2. rész: a Fonográffal és szólóban)

2012.03.03. 14:00, rerecorder

Bródy János 2011 őszén jelentette meg Az Illés szekerén című hatodik stúdiólemezét, melynek nagy decemberi bemutató koncertje után a dalszerző-előadó február 29-én egy akusztikus gitár társaságában adott intim hangulatú klubkoncertet az Európa Pontban. A Recorder Az Illés szekerén című album összegző tematikájának megfelelően kétrészes, életmű-áttekintő interjút készített, melynek első részében az Illés zenekarral töltött éveket vettük át, az első Szörényi Leventével közös szerzemények megszületésétől, az 1969-ben fiókba tett diplomán át a zenekar feloszlásáig. A második részben most a Fonográf tagjaként és szólózenészként töltött évek következnek.


- A Fonográf színre lépésével érezhetően volt egy erős váltás a Szörényi-Bródy szerzőpáros zenei világban, és ez nyilván nem csak az új tagok érkezése miatt történt. Milyen zenekarokat, előadókat kezdtek ekkoriban hallgatni?

- Jogos a kérdés. A Fonográfon azt lehet érezni, hogy ez az az időszak, amikor már Amerikából is megérkeztek a zenék Magyarországra. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hetvenes évek elején az egész társaság, Leventéstől, Lacistól (Tolcsvay László, a Tolcsvayék és a Trió egykori tagjaként érkezett a KITT Egyletbe, majd a Fonográfba – a szerk.) egy olyan zenei világnak lett az elragadtatott követője, ami alapvetően az amerikai folkzenéből, countryból eredeztethető – és ez a country-rock, a Doobie Brothers, az Eagles és társaik.

- Creedence Clearwater Revival?

- Az már a hatvanas évek végén megjelent, sodort, de nem volt varázslat.

- Crosby, Stills, Nash & Young?

- Hááát, az meg elképesztően! Igen, az nagy hatással volt ránk. A Teach Your Children Well sokáig a kedvencem volt. Akkor határoztam el, hogy beszerzek egy steel gitárt, és megtanulom azt a szólót. De ez érezhetően már egy másik zenei világ volt, mint az európai. Nem az addig uralkodó angol beatzene, hanem west coast, ami nekünk Kaliforniát jelentette az összes hozzáfűződő legendával és itt a Beach Boyst is feltétlenül meg kell említeni.

- Beach Boyst is ekkoriban hallgattak? Az Illés idején még nem?

- Már az Illés idején is csodáltuk, a Good Vibrations volt az első jelentős üzenet a túlsó partról. Aztán jöttek az olyan bandák, mint a Byrds, a Buffalo Springfield, a Band, mint Bob Dylan zenekara, később az Allman Brothers Band, a New Riders, meg a személyes favoritom, a Nitty Gritty Dirt Band. A hetvenes évek elején már ezek az amerikai bandák voltak a példaképeink, Stephen Stills Manassas albuma etalonnak számított. Persze eredetileg nem country-rock zenekarként gondoltunk magunkra, sőt még azokra a dalokra sem úgy, amikről hamarosan kiderült, hogy ezek bizony tisztán country-számok. Levente ugye 1973-ban megcsinálta az első szólólemezét, (Utazás címmel, rajta a teljes későbbi Fonográf-tagsággal – a szerk.), ami lényegében a Fonográf alaplemezévé vált, bár a felvételek alatt még nem volt szó új zenekarról. Egyébként ez is lehetett az egyik oka annak, hogy Illés Lajos végérvényesen megsértődött, mert ő ezen a lemezen nem szerepelt, és elég rossz viszonyban volt már Leventével. Eredendően a KITT Egyletet is azért szerveztem meg, hogy ezen a közösségen belül Koncz Zsuzsának is legyen kísérete, és Leventének is meglegyen az a zenésztársasága, ahol jól érzi magát. Konkrétan és elsősorban Tolcsvay Laciról beszélek, akivel akkoriban főbarátok voltak. Az ő közös gitározásaik eredménye jó néhány legendás Fonográf-dal, amiről a mai napig kérdéses, hogy melyikük írta. Nem feltétlen annak a nevén van, aki a témát hozta, de ez akkor nem volt érdekes. Egyébként a KITT Egylet koncertjein énekeltem először egyedül egy szál gitárral. A Ha én rózsa volnék című számot.

- Hogyan lett a Fonográf a country magyar alapzenekara?

- 1979-ben volt a cannes-i MIDEM-felvonulás, a Hanglemezgyár kivitte az egész akkori magyar élvonalat, Erdős Péter úgy gondolta, hogy talán lehetne valamit kezdeni a magyar zenével külföldön. Arra emlékszem, hogy borzasztó technikai káosz volt, sokféle zenekar, megannyi felszerelés. Úgyhogy mi úgy döntöttünk, hogy nem dugdosunk semmit, eljátsszuk azt a három dalt, amit akusztikusan el lehet és kész. Ez a három szám hegedűvel, steel gitárral egyszerűen hanyatt vágta a közönséget, és rögtön kitalálták, hogy itt van egy country zenekar Kelet-Európából. Megkaptuk a country & eastern besorolást és az ezzel együtt járó ígéreteket. A country zene akkoriban hódított Európában, az amerikai country zenészek seregestül jöttek nyugatról, és úgy tűnt, hogy izgalmat kelt egy kelet-európai country banda. Így lettünk country zenekar egy időre, és azóta van magyar country. Tényleg van, remek muzsikusok művelik, csak mostanában nem ez a mainstream. Aztán persze a nagy remények, mint már sokszor, nem váltak valóra. Volt angol nyelvű lemezünk (a Country & Eastern 1980-ban jelent meg – a szerk.), viszonylag rövid ideig úgy tűnt, mintha a Fonográfnak lehetséges lenne egy nyugati karrier. Keleten, főképp az NDK-ban és Lengyelországban már világhírűek voltunk (nevet). De ez a nagyon nevesített country dolog megfeküdte a Fonográf gyomrát.

- Ez már az 1978-as Útközben című album után volt, ami a korai Fonográf-lemezek countrys dalai után egy hangsúlyosabban rockos lemez volt, de aztán a MIDEM-et követően ismét a country felé haladtak.

- Őrlődtünk a kettő között. A country alapú daloknak jelentős sikere volt, de abban az időben már jöttek fel a kőkemény rockzenekarok, akik a progresszivitás évtizede után kezdtek visszatérni a gyökerekhez, és a Piramis volt a sláger. A Fonográf összetettebb, lágy és vokális hangzása nem volt elég erőteljes, de nem akartuk feladni azt sem, hogy mi azért alapvetően egy rockzenekar vagyunk, nem egy country együttes. Így hát a Fonográfban is voltak belső vívódások, és az 1981-es, eredetileg a KITT Egyletre alapozott A Koncert című esemény, ahol feltámadt az Illés, még fokozta is a bizonytalanságot. Az Illés legendája mellett a Fonográf jelentéktelennek tűnt, és onnantól kezdve már nem is tudott igazán magára találni. Mindeközben, talán éppen azért mert a Fonográfnak ez a nemzetközi country jellege már túl nagy távolságban volt az indulástól, attól a világtól, amit az Illésben Leventével képviseltünk, mind a ketten próbálkoztunk, talán nem jó kifejezés, de visszatalálni ahhoz a közönséghez, amit a magunkénak éreztünk. Ezért is született meg az a két szólólemez, ami a nemzetközi színtérről a magyar valósághoz való visszatérést jelentette. Oda, ahol értik is, meg fontosnak is tartják, hogy mit gondolunk. Levente lemezének ugye a nagyon jellemző Hazatérés lett a címe, az enyém pedig Hungarian Blues. Erősen emlékszem, hogy milyen keserű és rossz hangulatom volt a nyugat-európai turnén, ahol folyamatosan olyan embereknek játszottunk, akiknek semmit nem jelentett az, amiről a dalok szóltak. Egy számunkra elképesztő szabadságban ugyan, de teljesen érdektelen zenei szolgáltatást nyújtottunk, és engem persze az is bántott, hogy az angol szövegek másról szóltak, mint az eredetiek. És még az sem vigasztalt, hogy a koncertek után a helyi lányok sorban álltak a zenészekért (nevet).

- Ez a nyugati turné mikor zajlott?

- 1980-ban lehetett, amikor megjelent az angol nyelvű lemez. Játszottunk Dániában, Hollandiában, Svédországban, főképp a dániai fellépések voltak rám döbbenetes hatással. Szerintem akkoriban a dán fiatalok voltak a legnagyobb szabadságfokkal rendelkezők az egész világon. A szexuális felszabadultság a tetőfokán járt, mindent szabad volt. Emlékszem, hogy kisvárosi klubokban játszottunk, ahol a gyerekek bejöttek 6-kor, fél 7-re teljesen kiütötték magukat, és akik még nem ájultak ki teljesen, azok alig-alig leplezve a függöny mögött, meg mindenhol máshol szexuális életet éltek. Mi meg zenéltünk nekik a háttérben, ami a számukra nem sokat jelentett. Mi nyomtuk kifelé a zenét, ők nyomták befelé az anyagot, és közben üveges tekintettel néztek. Úgyhogy az egyik ilyen után egy dán kisváros jellegzetes szállodájában tartottunk egy zenekari konferenciát, és megállapodtunk abban, hogy ezt nem csináljuk tovább. Ennek nincs értelme, világsiker nem lesz belőle, annyival több pénzt sem keresünk, hogy megérje, meg hogy nekünk otthon van dolgunk, ott éljük az életünk, nem akárhol.

- Tehát akkor erre reakcióként született a két szólólemez 1980-ban?

- Így van, majd a következő évben az Illés feltámadása is nagyon megviselte a Fonográf zenekart. Ennek ellenére a Fonográf, mint művészi alkotóközösség, egész jól működött. A szólólemezeken is a zenekar tagjai játszottak, Koncz Zsuzsa- és Halász Judit-lemezek jöttek sorba, filmzenéket gyártottunk, és a Leventével írt színpadi művek zenei alapjait is a Fonográf vette fel, tehát volt dolga a zenészeknek, csak magának a zenekarnak a renoméja nem volt már fénylő.

- Egy nagylemez még megjelent 1984-ben, és a Jelenkor sokak szerint a zenekar egyik legjobb albuma lett. Búcsúlemeznek készült?

- Azzal az volt a baj, hogy az István, a király árnyékában született (a legsikeresebb magyar rockopera bemutatója 1983-ban volt – a szerk.). Nem tudtuk előre, hogy búcsúlemez lesz. Már a borítójával is baj volt, nem engedték az eredeti tervet megvalósulni, csak egy zöld szegélyes fehér tasakban jött ki, és az akkori körülmények között rosszul fogyott, nem volt sikeres. A mai füllel persze hülyén hangzik, de csak nyolcvanezret adtak el belőle (nevet). A Jelenkor számai az utána következő búcsúkoncerten tündököltek és az abból kiadott koncertlemezen. Az István, a király előre nem sejthető földindulása után Levente olyan lelkiállapotba került, hogy úgy érezte, a zenekarozásra már nem tud több energiát fordítani. Megjegyzem, hogy a rockopera zenei alapjait szintén a Fonográf vette fel. Így jöhetett létre az azóta is gyakran felemlegetett kínos helyzet: a Fonográfnak, mint jól hasznosítható együttesnek sikerült elérnie azt, hogy a zenekar minden tagja kapjon jogdíjat az általunk felvett lemezek után. Meg tudom mondani, mert pontosan emlékszem a megállapodásra, hogy a Fonográf a Hungarotontól 3 forintot kapott minden eladott lemez után. Hatan voltunk, úgyhogy 50 fillér járt mindenkinek. Ez előadói royalty volt, és ahogy minden lemezre, amin közreműködtünk, úgy érvényes volt az István, a királyra is. Amiből több mint egymillió példány fogyott, elképesztő szám volt, és ez után természetesen még a Fonográf dobosa, Németh Oszkár is megkapta az említett royaltyt. A szereplők viszont, akik felénekelték a dalokat, egyszeri előadói gázsit kaptak, és nem is jutott eszükbe, hogy majd egy valamikori sikerből kérjenek részesedést, mert annyira valószínűtlen volt, hogy ez egyszer az lesz. Könnyen elképzelhető, hogy mekkora feszültségek keletkeztek, amikor aztán kiderült, hogy a Fonográf dobosa nagyságrendekkel több pénzt keresett ezen a lemezen, mint a sztárokká vált főszereplők. Ezt csak azért mondtam, mert némi szemérmességgel a zenészek életének anyagi vonatkozásairól nem sokat szoktak beszélni, pedig az együttesek felbomlásának hátterében mindig van valami anyagi természetű konfliktus is.

- Visszatekintve, a Fonográf-lemezek közül melyiket érzi a legsikerültebbnek, legerősebbnek?

- (sokáig gondolkozik) Ez azért nehéz, mert a Fonográf sokszínű zenekar volt és rendkívül termékeny. Zenei ötletekből bőség volt mindig. Készültünk a lemezekre, mindenki írt zenéket, és rám hárult a feladat, hogy a demókból kialakítsak valami átgondolt sorrendet, amivel értelmessé tehetem a produkciót. Ki kellett találni, hogyan lesz a dalokból egy izgalmas, jó nagylemez. Ebből a szempontból mondanám azt, hogy az FG-4-et tartom a legsikerültebbnek (ez a sorban harmadik album volt, 1976-ban jelent meg a szerk.), ott egy elég jól átgondolt koncepciót tudtam végigvinni. De mondhatnám ezt az Edison Fonográf Albumra is (ez volt a következő, 1977-es korong a szerk.). Az Útközben is nagyon erős összeállítás volt. Talán azt sem kéne mondanom, hogy a Jelenkor nem volt sikeres, mert a Búcsún, ami szerintem életünk legjobb koncertje volt, hihetetlen jól szóltak a Jelenkor számai. Mindezeken túl mégiscsak úgy tűnik (nevet), hogy a Fonográfból az utókor az akusztikus jellegű country dalokra akar emlékezni, úgyhogy mindig elmondhatom azt a jópofaságot, hogy én voltam az első magyar steel gitáros, és legjobb is egészen addig, ameddig csak nekem volt ilyen hangszerem (nevet). Arról egyébként legendákat mesélnek, hogy hol van most az a hangszer és hányadik tulajdonos koptatja, mert persze én már rég nem játszom rajta.

- Amikor megjelent Szörényi Levente neve alatt az első szólólemez – a betiltott borító miatt némi csúszással – 1974 elején Utazás címmel, akkor még nem volt benne a pakliban, hogy legyen Bródy János-szólólemez is?

- Akkor még szóba sem került. Többféle oka is volt annak, hogy végül én is szólósztár lettem. Ha már Levente felemlegette ezt a kis konfliktust a dupla szólólemez idejéből, akkor mondom én is a magam szempontjából. Úgy kezdődött, hogy Laux Józsi (a klasszikus Omega és az LGT alapító dobosa, 1976-ig a szövegíró Adamis Anna  férje – a szerk.) disszidált Amerikába és Presser Gábor felszabadult sóhajjal kirúgta Adamis Ancsát, akivel nem volt igazán perfekt a viszonya. Az Ancsa munka nélkül maradván rávetette magát a Leventére, akivel egyébként közös szerelmünk volt Kovács Kati, neki zeneileg, nekem meg nőként is, viszont más szempontból meg inkább Koncz Zsuzsi, akiről azt éreztem, hogy hitelesebben képviseli a dalokat, mint Kati, aki sajnos mindent elénekelt, amit elé tettek. Voltak egy időben közös koncertjeink Katival és arra, hogy kéne neki írni egy lemezt, erre Ancsa ráerősített, és Leventével elérte, hogy végül el is készült. Erre én egy kicsit berágtam, mert ez valahol a végét jelentette annak, amit te itt a beszélgetés elején kérdeztél a mi szerzőpáros szövetségünkről. Akkor már elég sokat dolgoztunk külön, de a zenekaron kívül én más zenésszel nem írtam dalt, és azt gondoltam, hogy a Szörényi-Bródy az mindig összetartozik. Miután Adamis, aki eléggé máshonnan jött, megcsinálta a lemezt Leventével (ez a Kovács Kati-album lett az 1978-ban kiadott Életem lemeze – a szerk.), azt gondoltam, hogy jó, akkor nincs többé elkötelezettség és én is kalandozhatok, és bevállaltam, ugyan névvel akkor még nem, hogy megírom az Omegának a szövegeket, mert nekik meg szövegíróhiányuk volt.

- Pontosan melyik Omega-daloknak írta a szövegét?

- Az Égi vándorral szálltam be (ez a dal az 1978-as Csillagok útján lemezen szerepel – a szerk.), és a Gammapolist is én írtam végig (1979-es lemez, 650 ezer eladott példányával a legsikeresebb magyar zenekari album – a szerk.). Várszegi Gábor volt a közvetítő, az ő nevén jelentek meg a dalok. A mai napig ő kapja a jogdíjakat, nem kötött rossz üzletet. Kifizette előre a szövegeket, a szerzői jogok világában van ilyen, hogy az első bemutató előtt el lehet adni minden jogot. Vámos Miklós, aki írt egy könyvet arról, hogy mi lenne, ha Bródy volna, tudott erről és 2001-ben rábeszélt, hogy egy tévéműsorban lepjük meg a Presser Picit azzal, hogy én írtam a Lénát. Hát, mit mondjak, eléggé meglepődött, és azóta nem titok. A hetvenes évek végén egyébként mindenféle irányban tombolt bennem a kreativitás, a Várszínháztól kaptam felkérést, hogy csináljak önálló esteket, aztán az Egyetemi Színpadtól is, és elkezdtem saját magamnak is dalokat írni. Pontosabban addigra már megvolt néhány olyan szám, mint a Személyi igazolvány, vagy a Filléres emlékeim, az egyik egy kicsit inkább kabaréba illő, a másik sanzonos, és ezek nem fértek bele a zenekari repertoárba.

- Gyakorlatilag innen indult a szólókarrier.

- „Énekeld el magad, Tinikém!” – mondták. Fel is vettük őket, az egyiket a tévé szilveszteri adásához, a másikat a rádió sanzonműsorának és elég jól bejöttek. Legalábbis jelentettek olyan vonzást, hogy a közönség már eljött oda is, ahol egyedül voltam meghirdetve. Ezeken az esteken különben a zene mellett sok duma is volt, és mivel más idők voltak, a zárt terekben elhangzó mondatok áthallásai kellő izgalmat jelentettek. Ezzel elindult egy folyamat, és születtek olyan dalok, amelyekből összeállt az első nagylemez, a Hungarian Blues. Én úgy emlékszem, hogy Levente beszélt rá, hogy csináljuk egy-egy szólólemezt, amivel jelezzük a gyökereinket, és mondta, hogy lehetne két ilyen nagyon egyforma anyag, afféle ikerlemez. Ő úgy emlékszik, hogy az volt az eredeti terv, hogy dupla album legyen, egy borítóban. Szerinte Erdős Péter osztott meg minket, és végül külön jelent meg, ami aztán megint feszültséget okozott, mert talán éppen a váratlansága, újdonsága miatt az enyémből sokkal több ment el. Mindenesetre a szólólemez sikere önálló előadóként is elfogadottá tett, és onnantól kezdve egyre többet léptem fel egy szál gitárral. A Fonográf búcsúja után meg ez lett a főállásom, bár sok koncert volt a régi társak által alapított NOcoMMent zenekarral is.

- A sorban másodikként kiadott szólólemeze, az 1984-es Ne szólj szám tűnik a közéleti szövegeiben a korra leginkább reflektívnek.

- Nyilvánvaló, hogy a saját lemezeimnél elsősorban arra koncentráltam, amiben úgy éreztem, hogy elég jó színvonalon működöm, tehát szövegcentrikus, könnyen előadható dalokat írtam. Tudom, hogy nem vagyok egy operaénekes, és zenészként az egyszerű és természetes formákhoz vonzódom. Dalszerző vagyok, és úgy gondolok erre a műfajra, mint valamiféle zenei-irodalmi iparművészetre, ami nagy példányszámban sokszorosítható és felhasználható akusztikai tárgyakat hoz létre, melyek beépíthetők a mindennapi környezetünkbe. A rockzene az első globális művészeti forma, a technikai fejlődés következtében a múlt század második felében alakult ki és terjedt el egy olyan zenei nyelv, amit az egész világon mindenhol értenek és beszélnek. Azt gondolom, hogy az énekelt ritmusos szövegek a legősibb kommunikációs formák közé tartoznak. Ezek rögzülnek a legmélyebben az ember memóriájában és lelkében, ezért nagyon fontos üzenet és gondolatközvetítők. Modern teóriák – Richard Dawkinstól származik eredetileg – mémeknek nevezik az olyan kulturális alapelemeket, amelyek, mint a gének másolódnak és alakítják a gondolkodásunkat. Azt vettem észre, hogy a mémek rendkívül hajlamosak dalszövegekben terjedni. És a magyar nyelven megfogalmazott mémek között elég sok van az én dalszövegeimben, amelyek köznyelvi fordulatokká alakultak át. Ebben az értelemben bizonyos dalok akár fontos kordokumentumoknak is tekinthetők.

- Az 1989-es Hang nélkül közvetlenül a rendszerváltás előtt jelent: át is hatja a korszak reménykedő, szabadságban hívő hangulata.

- Volt néhány év lelkesedés. Ma már egy kicsit nevetségesnek tűnik, de akkoriban bátor trúváj volt, hogy a hátsó lemezborítón megjelenő parlament tetejéről már akkor eltüntettük a vörös csillagot, amikor az valójában még ott volt. Számomra azok voltak a legszebb évek, amikor még úgy tűnt, hogy készül valami változás, ami egy békés és szabad világot hoz el, és aminek a kialakításában némi részem lehet. Ez volt az átmeneti állapot a reménytelen szerelem és a beteljesült csalódás között.

- Öt évvel később Az utca másik oldalán viszont már feldolgozása azoknak az éveknek, amelyek a Hang nélkül albumon még a reménykedés korszakaként jelentek meg, és amelyek a valóságban már nem voltak annyira rózsásak. Ráadásul ekkora már okafogyottá váltak az ön nevéhez erősen kötődő jelbeszédes szövegek.

- Talán nem teljesen, de tényleg nehéz belenyugodni abba, hogy a dalok már nem olyan fontosak, mint régen. Mindig írogatok dalokat, de ahhoz, hogy megjelenjenek egy albumon, mindig kell valami speciális konstelláció, ami szinte tőlem függetlenül kihozza belőlem a rögzített formákat. Ebben az esetben talán éppen az, amire céloztál is, hogy újra kellett fogalmaznom a magam álláspontját. Ezért aztán nem is véletlenül lett Az utca másik oldalán a lemez címe, ami az első önálló estjeim jeligéje volt, de Az utcán című dalt már múlt időben énekeltem. És a legtöbb akkori szám is már az elvesztett illúziókról szólt. Sokáig nem is jelent meg újabb albumom. A Kockázatok és mellékhatások tíz évvel ezelőtt került forgalomba, és már akkor azt hittem, hogy az lesz az utolsó lemezem. Nagyon mély gödrökbe is beleestem, de mindig volt, aki segített kimászni. Közben meg szép lassan rezignált nyuggerré váltam.

- A színházi produkciók világában viszont ugyanúgy, sőt talán még tevékenyebben részt vett. A rockoperák és egyéb színpadi művek átvették a dalok szerepét?

- Magamat nem tekintem annyira fontos és elsőrangú előadónak, hogy ne a szerzői minőségre figyeljek. De ebben a műfajban a közönség számára az előadó azonos a dallal, és szerzőként ezt a kapcsolatot nem tudnám létrehozni. Tudom, hogy a köztudatban elsősorban előadóként létezem, de mégsem ez a legfontosabb. Ugyanúgy örülök, ha a másoknak írt dalokból lesz egy produkció, sőt boldog vagyok, ha valaki nálam jobban elénekli a dalaimat, tehát még ebből a szempontból sem vagyok tipikus előadó, mert egy igazi dalos pacsirta nem szereti, ha az ő műsorát más is nyomja. A színpadi munkák meg általában mindig izgalmas, egyedi kihívások. Ott nem csak egy zeneszerzővel, hanem egy nagyobb kreatív teammel kell együttműködni. Igazán erős művészi hatás akkor jön létre, ha sikerül egymáshoz illeszteni az összes alkotót, a darabot, a szereplőt, a díszletet, a jelmezt, és az előadás minden pillanatát. Jó bonyolult feladat, lehet rajta sokat dolgozni és a siker mindig kétséges. Van úgy, hogy rengeteg energiát áldozol rá, de aztán hamar kiderül, hogy mégsem működik. Jelentős tanulság volt, hogy a nagy mágussal, Andrew Lloyd Webberrel is együtt dolgozhattam. Nem csak úgy, mint egy darabjának a műfordítója, hanem effektív átírhattam egy művét, felhatalmazást adott, hogy dramaturgiailag is átalakítsuk, tehát afféle társszerzővé fogadott. Az Észak-Írországban játszódó műről úgy gondolta, hogy az áthelyezhető egy kelet-európai környezetbe (az eredetileg 2000-es The Beautiful Game-ről van szó, amelyet Magyarországon Volt egyszer egy csapat címmel mutattak be 2005-ben – a szerk.), és nagylelkűen szabad kezet adott. Amikor a magyar változatot írtuk, akkor többször is kellett találkozni: volt, hogy ő jött ide, és volt, hogy mi mentünk ki hozzá Londonba. Így legalábbis valami felületes rálátásom kialakult azzal kapcsolatban, hogy hogyan készülnek ezek a nagy színházi darabok. Az igazán sikeres világhírű Szerző, akiről azt gondolnád, hogy a színházi élet királyaként ellentmondást nem tűrően hozza létre a mindent elsöprő sikereit, tulajdonképpen egy nagyon gátlásos, visszahúzódó, bizonytalan ember, aki a hangszerelője nélkül egy lépést nem tesz, ettől függetlenül mégis rendelkezik egy olyan belső érzékkel, amivel nagyon hatásos formákat tud létrehozni. Azért is nagy élmény volt közelről megismerni, mert nem igazán titkolható, hogy az István, a király sok tekintetben a Jesus Christ Superstar példáját követve jött létre. Úgyhogy nagy meglepetés volt látni, hogy legalább olyan bizonytalan alkotó, mint én (nevet).

- A mai napig bizonytalanságban szüli az új és új szerzeményeket?

- Folyamatosan. (sokáig gondolkozik) Azt gondolom, hogy sose lehet biztos az ember abban, hogy az eddig elért eredményei, alkotásai, vagy sikerei garantálják, hogy a következő lemeze, megjelenése hasonló művészi, vagy kereskedelmi sikert arat.

- Mennyire elégedett a legutóbbi lemez, Az Illés szekerén fogadtatásával?

- Meglehetősen. Nem vártam nagyobb felhajtást, sőt tudtam, hogy az a szemlélet, ami ezen a lemezen uralkodó, most nem tartozik mindenki számára elfogadhatónak. Számítottam arra is, hogy bizonyos rádióadók nem játsszák majd, a média bizonyos területein nem lesz visszhangja. Viszont nagyon örülök, hogy egy olyan tehetséges emberrel dolgoztam együtt, mint Fodo, aki a lemez zenei rendezője és hangmérnöke.

- Túl azon, hogy összegző, visszatekintő a lemez tematikája, van egy nyíltan politikai vetülete is.

- Úgy érzem, hogy bizonyos szempontból már nagyon konzervatív ember vagyok, és változatlanul és elkötelezetten hiszek a liberális parlamenti demokráciák erejében, illetve abban, hogy az egyetemes emberi szabadságjogok tisztelete nem mellékes dolog, és még az ideiglenes felfüggesztésük is tragikus következményekkel járhat. Elfogadom, hogy a megszerezett szabadsággal, az 1989-ben kikiáltott új magyar köztársasággal nem mindenki járt jól, és sokan érezhetik azt, hogy számukra közvetlen, kézzel fogható előnyöket nem jelentett, és hogy a gazdasági átállás hihetetlenül sok kockázatot és mellékhatást hozott magával. De mégiscsak létrejött egy modern, európai Magyarország demokratikus intézményrendszere, a társadalom önigazgatása. Majdnem hihetetlennek tartom azt, hogy a jelenlegi kormányzat működése abba az irányba hat, hogy mindezeket a folyamatokat a hatalmi logikának rendelje alá, és egy lejárt szavatosságú recept szerint tegyen kötelezővé múlt századi normákat. Nagyon rossz érzésem van azzal kapcsolatban, hogy az a bizonytalanság, amivel már az államalapítás idején eldönthetetlen volt, hogy ez az ország inkább nyugathoz, vagy inkább kelethez tartozik, megint megjelent, és ezen a törésvonalon mindig hajlamos volt egymás ellen fordulni a nemzeti önrendelkezés vágya és az európai integráció eszméje. Tragikus, hogy a Haza és a Haladás soha nem tudott kéz a kézben járni, és hogy mindez az én életemben, most a XXI. század elején megint szétszakítja a nemzetet. Mindennél fontosabbnak tartom, hogy ezt a törésvonalat hogyan lehet majd egy békés emlékezésben feloldani, ahogy a költő szeretné. Azt érzékelem, hogy manapság nem az őszinte és tiszta gondolatok uralkodnak a magyarországi közéletben. És ennek én nem örülök és a dalokban mégis csak szeretném megüzenni mindenkinek, hogy egymás megismerése és megértése mennyire fontos. Talán a dalok segítenek ebben. Hogy egymásra és önmagunkra ismerjünk és megértsük, hogy miért van ennyi feszültség és gyűlölet.

- A lemez központi dalának ebből a szempontból a Lesz még egyszer című utolsó előtti szerzemény tűnik, ami népzenei alapokon szól a felvilágosodás eszméiről.

- A zene oldaláról közelítve ez egy köztársasághoz méltó hangzás, hiszen szerepel benne a magyar zenei színtér több jelentős összetevője, az autentikus népzenétől a heavy metalig, a cigánymuzsikától a katonazenéig megszólal benne sok minden. És hát a szövege is arra biztat, hogy lesz még magyar köztársaság. Többen figyelmeztettek, hogy az államforma most is köztársaság, hát akkor meg rendben van, remélem, az is marad annak ellenére, hogy többen idegenkednek ettől a meghatározástól.

- Szörényi Levente mondott valamit erre a dalra Önnek? Hallotta vajon?

- Biztosan hallotta, mert mindig megajándékozzuk egymást az új produktumainkkal, de nem tett rá semmilyen megjegyzést. Most egyébként megint együtt leszünk jelen a nyilvánosságban, abból kifolyólag, hogy a Veled, Uram című rockoperát felújítják, és a Tháliában kerül bemutatásra. Érdekes ez a darab, mert az István, a király folytatásának szántuk, és bár kissé bonyolult a szerkezete, de a jelenlegi helyzetben mintha ismét aktuálissá válna. Írtunk hozzá néhány új dalt is, ami ritka dolog, mert Levente sokáig nem volt hajlandó hozzányúlni a régi darabjaihoz, tehát tulajdonképpen újra együtt dolgoztunk. Bár többnyire e-mailen küldözgettük át a részeket, de ez mégiscsak jelent valami közeledést egymáshoz. A régi rajongók érzékelhetően nem szeretik, ha mi egymásnak feszülünk, és inkább azt szeretnék látni, hogy a Szörényi meg a Bródy az még mindig közel van, egy karnyújtásnyira egymástól. Egyik barátom mondta, valószínűleg igaza van, hogy „a legfontosabb, amit ma csinálhattok ebben a nagyon szétszakított szituációban, hogy fölmutatjátok, hogy ti azért tudtok még egymással szót érteni.” És most lehet, hogy ez van.

- Több interjúban is jelezte, hogy alighanem ez Az Illés szekerén című lemeze lesz az utolsó, ha ez így van, akkor nem lehet szó nélkül elmenni a mellett, hogy az ország egyik legjelentősebb szövegírójának lemezzáró dala nem saját szerzeménye, hanem egy híres Ady-vers megzenésítése. Mennyi ebben a szimbolikusság?

- Az én koromban már semmi sem annyira véletlen (mosolyog). Természetesen a címe miatt is választottam, de úgy érzem, hogy Ady most megint nagyon érvényes, hiszen arról szólt a legtöbbet, hogy ez a magyar ugar milyen nehezen fogadja be a modern európai gondolatokat. Maga ez a vers már az Illés-korszakban is szerepelt a koncerteket kísérő hangjátékokban. Amúgy a szerzői tevékenységem biztosan nem fejeződött be, Koncz Zsuzsi már jelentkezett, hogy szeretne új lemezt, és van egy tehetséges fiatal énekesnő is, akinek a nevét még nem árulom el. Ő szeretne a dalaimból egy feldolgozáslemezt megjelentetni, de a legboldogabb akkor lenne, ha legalább még egy új dalt írnék neki. Én inkább azt gondolom erről a lezárásról, befejezettségről, hogy egy kulturális korszak fejeződik be tőlem teljesen függetlenül, és ezek a nagylemezek már nem sokáig működnek abban az értelemben, hogy valaki vesz egy lemezt és elejétől-végig meghallgatja. A dalok önállóan, külön életet élnek, a zenehallgatás kultúrája teljesen más az internet világában. De aztán, ki tudja... Amikor megkérdezték Teller Edét, hogy optimista-e, vagy pesszimista a világ jövőjét illetően, akkor ezt mondta: (utánozza Tellert) „meg akarom magyarázni, hogy mit tekintek optimistának és pesszimistának. A pesszimista az, aki tudja, hogy mi lesz és emiatt rendkívül boldogtalan. Az optimista, aki úgy gondolkozik, hogy a jövő annyira bizonytalan, hogy még minden elképzelhető.” Na, ilyen értelemben vagyok optimista. A jövő tényleg bizonytalan, és a jelen helyzetből extrapolációval kiszámított futurológiai jóslatok biztosan tévednek, mert az élet egy nemlineáris folyamat. Csak az a kérdés, hogy fel lehet-e készülni azokra a váratlan fordulatokra, amikre senki se számít.


interjú
: Dömötör Endre

nyitó fotó: fileinfo
záró fotó:  Falvay Marci

http://brody.mediastorm.hu/

https://recorder.blog.hu/2012/03/03/a_sorok_kozotti_uzenetek_titokzatos_vilaga_brody_janos_2_resz_a_fonograffal_es_szoloban
„A sorok közötti üzenetek titokzatos világa” – Bródy János (2. rész: a Fonográffal és szólóban)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr654284698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.