„A sorok közötti üzenetek titokzatos világa” – Bródy János (1. rész: az Illés-évek)

2012.02.29. 13:15, rerecorder

Bródy János 2011 őszén jelentette meg Az Illés szekerén című hatodik stúdiólemezét, melynek nagy decemberi bemutató koncertje után a dalszerző-előadó ma, február 29-én egy akusztikus gitár társaságában ad intim hangulatú klubkoncertet az Európa Pontban. A Recorder pedig Az Illés szekerén című album összegző tematikájának megfelelően kétrészes, életmű-áttekintő interjút készített, melynek első részében az Illés zenekarral töltött éveket vettük át, az első Szörényi Leventével közös szerzemények megszületésétől, az 1969-ben fiókba tett diplomán át a zenekar feloszlásáig. (A Bródy-interjú második, a Fonográf tagjaként és szólózenészként töltött éveket tárgyaló része itt olvasható.)
 


- Önironikusan már többször is „rezignált nyugger”-nek nevezte magát. Hogyan telnek egy „rezignált nyugger” mindennapjai?

- Ahhoz képest, hogy rezignált nyugger vagyok, elég szorgalmasan (mosolyog). Sokféle munkám van még mindig, de ezek jelentősebb része szerzői munka. Aztán túl vagyunk a nagy decemberi koncerten, ahol bemutattuk Az Illés szekerén című albumot, úgy, ahogy mindig is elképzeltem egy igazi lemezbemutató koncertet, ahol nem csak felmutatják a CD-t, de el is játsszák a teljes lemezanyagot. Annyira igazi volt, hogy a lemez első számával kezdtünk és végigjátszottuk a teljes albumot, mind a 14 dalt. Én azt gondolom erről az lemezről, hogy ez még egy régi típusú, mondhatjuk, hogy még az Illés hagyományainak is megfelelő konceptalbum, eltervezett album, aminél nem mindegy a számok sorrendje. A dalok külön-külön is megállják a helyüket, de egyben mégiscsak többet jelentenek. Az az érzésem, hogy az új technikák, zenehallgatási szokások következtében ez a megközelítés, amivel én a nagylemezek készítéséhez – mint afféle zenei novelláskötetekhez, összetartozó dalok gyűjteményéhez – évtizedeken keresztül közel álltam, lassan már kimegy a divatból. Ma már a dalok külön-külön élnek, nem annyira fontos, hogy milyen csomagban vannak összepakolva és hányasával. Én alapvetően annak a formának váltam az alkotójává, amit a mikrobarázdás nagylemezek megjelenése tett lehetővé. A szórakoztatóipar az én időm előtt alapvetően a két-háromperces dalokról szólt. Ám a nagylemezek megjelenésével megnyílt a lehetőség hogy nagyobb ívű gondolatokat, zenei műveket hozzunk létre, egyébként még a szórakoztatóiparon belül, és ezek a majdnem 20 perces lemezoldalak már egy más minőség lehetőségét hordozták. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a technikai innováció majd a szórakoztatóiparból is ki fogja emelni az új zenei formákat, áthatol majd minden előítéleten és felemelkedik az igazi klasszikus művészetek sorába, de aztán ez nem egészen így történt. Az viszont kétségtelen, hogy a híres lemezek sorában van néhány, ami akár kordokumentumnak is tekinthető, és azt gondolom, hogy talán az Illés zenekar Illések és pofonok… című albuma is egy ilyen lemez. Egy ehhez hasonlóval szerettem volna a lemezeim sorát, immáron rezignált nyugdíjasként befejezni. Egy konceptuálisan megalkotott, végül is összegző albumot, ami áttekinti az én majdnem félévszázados zenei pályafutásomat.

- Ma lesz egy fellépése az Európai Unió közösségi terében, a Millenáris Parkban található Európa Pontban, ami egy klubszerű, kevés nézőt befogadó hely. Hány fellépést vállal mostanában?

- Sok alkalommal hívnak különböző fellépésekre, de őszintén szólva válogatok egy kicsit közülük. Úgy tűnik, hogy az ebben a műfajban alkotó művészek közül kevesen vállalják a világnézetüket és mivel én nem nagyon titkolom, ezért a meghívások egy része is ehhez kapcsolódik. Jobban szeretem, ha a dalok iránt érdeklődik a közönség, mint a személyes nézeteim iránt, már csak azért is, mert úgy gondolom, hogy a dalok sokkal lényegesebbek, jobb megfogalmazásai annak, amit én a világról mondani tudok, mint az aktuálisan elhangzó kérdésekre adott válaszaim. Így inkább azokat a fellépéseket vállalom el, ahol érezhetően a zenei megközelítés a lényeges.

- Mivel, ahogy említette is, az új lemez egyfajta összegzés, áttekintés is, menjünk mi is vissza az időben és tekintsük át egy kicsit ezt a pályát. Menjünk vissza mindjárt 1965 nyarára, egy tetőre, ahol Szörényi Leventével megírták az első közös szerzeményüket. Emlékszik a konkrét napra?

- (mosolyog) Nem egyetlen nap volt, és talán az első dal sem egyetlen nap alatt született. A nógrádverőcei ifjúsági táborban, mint afféle zenét szolgáltató vendéglátó csapatot szerződtettek minket, és három hónapon keresztül minden este játszottunk, kivéve az esős napokat. Úgyhogy mivel ott laktunk és egész nap együtt voltunk, volt idő összebarátkozni, és megismerni egymás elképzeléseit. Kiderült, hogy Levente is, és én is szeretnénk saját magunk által írt dalokkal szerepelni a repertoárban. Illés Lajos viszont még sokáig azon a véleményen volt, hogy magyar dalokkal csak megbukni lehet, mert a zenekarnak az a dolga, hogy kielégítse az angolszász zene iránt érdeklődő közönséget. Mi azért mégiscsak megírogattuk az első dalainkat azon a legendás háztetőn. Többet is írtunk akkor, mint ami később megjelent belőlük, de nem igazán emlékszem már az elveszett dalokra. Az új lemezen megpróbáltam felidézni az egyik ilyen elveszettnek gondolt szerzeményt. Ez a Ne légy hozzám jó című dal, amely kifejezetten abban a hangulatban és gondolatkörben fogalmazódott meg, ami ránk ’65 nyarán jellemző volt. De az biztos, hogy ott született az a négy dal, ami egy évvel később jelent meg egy négyszámos kislemezen: az Óh, mondd, a Légy jó kicsit hozzám, Az utcán és a Mindig veled című dalok. Egy ideig Lajos tartózkodása miatt a zenekar még nem játszotta a saját számokat, de aztán 1966 elején volt egy vetélkedő az úgynevezett öntevékeny ifjúsági zenekarok számára, ahol a döntőben már előírás volt, hogy magyar számokat kellett játszani, és akkor kapóra jöttek a megírt szerzemények. Miután ott úgymond arany diplomások lettünk, a jutalom azzal járt, hogy fel is vehettük ezeket a rádióban. Az akkor éppen újratervezés alatt álló Hanglemezgyár – amelyik megpróbált kiszakadni a Kábelgyár melléküzemágából, hiszen sokáig ott préselték az első magyar lemezeket – kapva-kapott az alkalmon, hogy ki is adja ezeket a felvételeket. Ugyanabban az évben, 1966-ban, amikor ez a kislemez megjelent, szerepeltünk az első Táncdalfesztiválon a Még fáj minden csókkal, és igen demonstratíve sikerült felmutatni egy új zenei megközelítési módot, ami aztán megosztotta a közönséget, attól függően, hogy valaki elfogadta-e, vagy sem Levente rendkívül átszellemült, a magyar kultúrától addig idegen „fáj, fáj, fáj…” extázisát. A magyar nyelvű dalokban aztán a többi zenekar is megpróbált követni minket, mert látták, hogy ezzel sikeres produkciókat lehet létrehozni, de kétségtelen, hogy a hazai rockzene első képviselője az Illés zenekar volt, és sokáig a mi számaink uralták az akkor induló slágerlistákat. A hatvanas évek vége felé már jelentős súlyú, jó zenekarok alakultak, és vannak, akik azt állítják, hogy akkor voltunk a legközelebb a világszínvonalhoz.

- A Lennon-McCartney szerzőpárosról utólag már lehet tudni, hogy ki melyik dalt írta, melyek születtek ténylegesen közösen. Az önök esetében ez hogyan történt?

- A példa jó. Ahogy valószínűleg a Lennon-McCartney szerzőpáros dolgozott, nálunk is úgy alakult a dalszerzés. Bár helyi adottságokkal fűszerezve, mindenesetre ők voltak a példaképek, mi is ilyen szerzőpáros benyomását szerettük volna kelteni. Az első dalokat eléggé egymásba fonódva hoztuk létre. Levente is írt szövegeket, és a zenék egy része tőlem származott, de ezek nagyon keveredtek. Volt persze néhány szám, ami inkább egyikünkhöz, vagy másikunkhoz kötődött. Az előbb említett Még fáj minden csóknak a szöveggondolatát is Levente hozta, és ő is kezdte írni a szöveget, azt hiszem én csak a refréntől vettem át. A Nézz rámra pedig úgy emlékszem, hogy az az én első igazi dalom, amit otthon megírtam, majd a zenekar vette kezelésbe és csinált belőle számot. De persze ez általában így van azokkal az együttesekkel, ahol a tagok közül kerülnek ki a szerzők. A szerzői-alkotói munka nem fejeződik be azzal, hogy a szerző létrehozza a dallamot és a szöveget, mert a hangszerelésben az egész együttes kreatívan részt vesz. A későbbiekben is így alakultak azok a dalok, amiket mondjuk úgy, hogy először én fogalmaztam meg otthon, az én szerzeményeimnek voltak tekinthetők, de később a zenekarban váltak teljessé. Szörényi Szabolcs segített a legtöbbet, ő volt a zenekar fő hangszerelője, úgyhogy ezek az ő neve alatt jelentek meg, ami azért is volt kézenfekvő, mert lévén ő is Szörényi, ezek is Szörényi-Bródy dalok lettek. Az egyébként már a kezdeti időkben kiderült, hogy a szerzői jogdíjak nagyobbak, mint a fellépésen elérhető gázsik, ezért törekedtünk arra, hogy mindenkinek legyen saját szerzeménye is. Volt olyan együttes, ahol ezt úgy oldották meg, hogy mindent a zenekar neve alatt jelentettek be, amit a valódi szerzők később nagyon bántak. Az Omega-tagok között is akad például olyan, aki emiatt úgy érzi, hogy nem tekintik őt kellően komoly szerzőnek. Mi ezt úgy kompenzáltuk, hogy a fő szerzők, Levente és én vállaltuk a zenekar közös technikai berendezésének a biztosítását, a PA systemet. Emellett pedig mindenkinek adtuk lehetőséget, hogy szerzői minőségben is feltűnjön a lemezeken, még Pásztory Zolinak, a dobosunknak is. Ilyen körülmények között lassan kiderült, hogy zenei hangzások kialakításában majdnem mindenki képes valamire, aki egy zenekarban játszik, de a szövegírás az nem feltétlenül kötődik közvetlen zenekari tagsághoz. Nálunk szerencsés volt, hogy én egyben tag is voltam, de a többi kortárs zenekar többnyire külső szövegíróval dolgozott. Nem mondanám, hogy az Adamis Ancsa (Adamis Anna, aki eleinte főleg az Omega dalszövegírója volt, de később dolgozott több más előadókkal is – a szerk.) szövegvilága nem volt ugyanannyira jellemző az akkori Omegára, mint az enyémek az Illésre, de talán az, hogy én a zenekaron belül léteztem, jelentősen erősítette azt a benyomást, hogy itt egy művészeti csapat saját maga önkifejezését, életérzéseit képes sok ember számára hitelesen megjeleníteni.

- Az 1967-es Ezek a fiatalok filmzenelemez, egyben lényegében az első Illés-lemeznek is tekinthető…

- Helyes a megközelítés, mert én is így fogom fel (a filmzenelemezen közreműködik az Omega és Metro is, de a rajta hallható dalok közül csak kettő nem Szörényi-Bródy szerzemény – a szerk.).

- Az album A-oldalán csoportosulnak a közéleti, társadalmi témájú kérdéseket boncolgató szövegek, a B-oldalon pedig a másik popzenei dalszöveg-archetípus, a szerelem. Leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy az Ön szövegeit azóta is ez a két világ határozza meg. Már ezen az első lemezen ilyen tudatosan alakult mindez?

- Igen, természetesen ez igaz, már, hogy ezek a meghatározó témáim, bár nem választanám el nagyon élesen ezt a két világot. (gondolkozik) Azt kell mondanom, hogy akkoriban még csak kerestem a szót, kerestem a hangot. Viszont még így visszagondolva sem érzem azt, hogy 1967-ben már letisztult életszemlélettel közeledtem volna a műfajhoz. Nyilvánvalóan nagyon izgalmasak voltak azok a kapcsolatok, amelyek a zenekar körül kialakultak, és amelyeknek következtében az Illés zenekar a többieknél jóval komolyabban belecsúszott a fennálló társadalompolitikai erőtérbe, és ott kezdett el működni. Nem a mi szándékaink voltak ezek, nem az én kimondott akaratom miatt alakult így, hanem mert a szövegek reagáltak, reflektáltak a körülöttünk lévő társadalmi, és politikainak is nevezhető konfliktusokra. A visszajelzések is azt mutatták, hogy itt a zenekarban, különösen a szövegek tekintetében valamilyen módon hozzászólás, belebeszélés történik abba, amit ifjúsági politikának tekintettek. Valójában ez az oda-vissza játék, a spontán megtalált szófordulatokra érkező reakciók tudatosították bennem, hogy azok a bizonyos jelzős szerkezetek mégiscsak fontos gondolatokat fejeznek ki az adott világ keretei között. Így kerültünk egyre inkább egy meghatározott életérzés és felfogás kifejezőivé.
Ez az én életemben 1968 után volt igen erősen tetten érhető. A prágai tavasz, a szocializmus megreformálásának kísérlete és annak kudarca, a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása Csehszlovákiába nem csak, hogy aktuálisan befolyásolta a zenekar életét, de már a színpadon elért sikerek közben történt. Nem is tudtunk volna intaktak maradni. Az ország legnépszerűbb zenekara voltunk, amikor ezek az események történtek, nem sokkal a bevonulás előtt nyertük el az 1968-as Táncdalfesztivál majdnem összes díját, és bennem elkerülhetetlenül megjelentek ezek az érzések… (hosszan gondolkozik). Nem akarok patetikus lenni, és a felelősségérzet talán ilyen szó, de az, hogy amikor valaki a színpadon áll és tudja, hogy nagyon sokan figyelnek, hallgatnak rá, és sokak érzelmeit befolyásolja, akkor elkerülhetetlenül kialakul az a belső késztetés, hogy beszéljen azokról a dolgokról, amik sok embert érintenek. Ezekről nem hallgathat. Így aztán az 1968 utáni szövegeimnek egy része egyre inkább tudatosan fogalmazott meg bizonyos dolgokat, de aztán persze kiderült, hogy nyíltan nem lehet ezeket kimondani, és akkor kezdődött el ez a furcsa jelbeszédes szerkezetű szövegírási forma. Néha az az érzésem, hogy valójában ez tett engem igazi alkotóvá. Ilyen hatások mellett tanultam meg, hogy mik a dalok rejtélyei, mi az, ami egy dalban megfogalmazható, anélkül, hogy a dalszöveg olvasásából ez közvetlenül kiderülne. Kezdtem rájönni, hogy a dal talán a legősibb kommunikációs eszköz. Az emberi lélek mélyén is nagyon gyakran olyan asszociációkat képes ébreszteni a zene és a szöveg egymásba fonódott, egymás erősítő egysége, ami minden más kifejezési formánál hatásosabb tud lenni bizonyos pillanatokban.

- 1969-ben diplomázott villamosmérnöki karon. Emlékszik arra a pillanatra, amikor a fiókba csúsztatta a diplomát, hogy „jó, erre nem lesz szükségem, mert a gitár a sarokban sokkal fontosabb”?

- Persze (mosolyog). Többé-kevésbé a szüleim megnyugtatására, de azért kihívásnak is tekintve, a zenekarból egyedüliként elvégeztem az egyetemet. Erre nagyon büszke is voltam, de amikor felmerült az, hogy a diploma után most kezdő mérnökként helyezkedjek el egy ipari létesítményben, akkor kiszámoltam, hogy milyen hatásfokkal tudok működni, mint kezdő mérnök, és átlagosan mennyit keresek, mint zenész, és amikor láttam, hogy zenészként már több a jövedelmem, nem beszélve arról, hogy ezt az életformát lényegesen kellemesebbnek tartottam, akkor örökre eldőlt a sorsom. Mindörökre pályaelhagyóvá váltam. Azt kérdezted, mi volt az a pillanat, és őszintén bevallom, hogy máig emlékszem rá, a kezdő mérnök fizetése 1450 Ft volt és ekkor már lényegesen többet kerestünk. Nem szólva arról, hogy bármilyen kiváló jegyekkel rendelkező diploma nem keltett olyan vonzásokat a környező női lelkekben, mint néhány akkord lepengetése, és ez akkor nagyon fontos szempont volt (nevet).

- Az Illés-albumok közül melyikre a legbüszkébb?

- Mint már volt is róla szó a beszélgetés elején, az Illések és pofonok...-ról gondolom azt, hogy az volt a csúcsteljesítményünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy abban az időben, amikor a nagylemezek megjelentek, a lemezjátszók általában még a könyvespolc mellett kaptak helyet, a könyvespolc része volt a lejátszó, nem úgy, mint később a kazettás magnó, ami általában már a televízió mellett állt. Arra gondolok, hogy a lemezkultúra megjelenésekor ez a fajta zene elsősorban a fiatal értelmiségiek érdeklődését keltette fel, azokét, akik valamiféle másfajta kulturális izgalomra vágytak, mint ami rendelkezésre állt. Nyilván a mellett, hogy a popularitás is elengedhetetlen része volt, de ez a műfaj a kezdetekben egészen bizonyosan sokáig őrzött magában alternatív, avantgárd jelleget, és ami ma már elképzelhetetlen, ez a kettő egyszerre volt benne jelen. Valami újat hozott, ami nagyon gyorsan népszerűvé is vált. Ilyen módon az új korosztályok legműveltebb, legkulturáltabb rétegei határozták meg a fogyasztást, és ilyen módon befolyásolták is az alkotókat, terelgették afelé őket, hogy minél komplexebb és progresszívebb produkciókat hozzanak létre. Így ez a fajta verseny, hogy ki tud jobb hangzásokat létrehozni, mondanivalóban, gondolkozásban, megszólalásban ki tud újat mondani egészen kiváló lemezeket szült.

- A Beatles nyilvánvaló példa volt az Illés számára, az 1971-es cím nélküli lemez a leginkább szembetűnő ebből a szempontból. De Lennonékon kívül milyen zenekarokat hallgattak ekkoriban, kik inspirálták az Illést?

- A vasfüggönyt nem egyszerre húzták fel és az áteresztőképessége is jobb volt annál, mint ahogy egy mai fiatal esetleg sematikusan azt elképzeli. Kezdetben főképp a rádióadások voltak fontosak az iránymutatásban, de aztán nem sokára megjelentek a nagylemezek is. Klubok is alakultak, ahol csereberélték a lemezeket. A külföldi utazásoknak pedig kötelező állomása volt a lemezbolt, ahol az ember annyi zenét szerzett be, amennyit csak tudott. Már nem ez a korszak, de emlékszem, hogy a Dire Straits első nagylemezét talán én hoztam be először az országba. Valahol külföldön voltunk, meghallottam a lemezboltban, akkor volt friss a lemez és egyből megtetszett, itthon aztán odaadtam a rádiósoknak, nem emlékszem már, talán B. Tóth Lászlónak. Az Illés idején a Beatles mellett a Rolling Stones is meghatározó volt, bár Levente azt állítja, hogy azért csak én rajongtam. Amikor elkezdtünk dalokat írni, a Kinks volt még nagy hatással ránk. A (énekelni kezd) „ki mondta, hogy rám várj…” ez egészen biztosan Kinks-hatás. Bizonyosan elmondhatjuk, hogy a kelet-európai zenekarok egyfajta műfordítói szerepet is betöltöttek, miután a nyugati bandák nem voltak errefelé szívesen látott vendégek. A fiatalok, akik a rádióból, meg aztán lemezekről is hallották ezt a fajta zenét, a saját zenekaraiktól is ezt várták. Az összes együttes úgy kezdte, hogy mások dalait játszotta és aztán abból alakult ki a zenei képzelete, játéktechnikája. Nyilvánvalóan követőek voltunk, és ebből nagyon lassan nőttek ki az eredeti produkciók, bár az eredetiségről ebben a műfajban mindig nagy viták voltak.

- Szerintem az 1972-es Add a kezed album az Illés legjobb produktuma: azon vannak a legerősebb rockdalok, a legváltozatosabb hangszerelésű lassú számok, reflektál az időközben megjelent új stílusokra, még funk-rock dal is szerepel rajta…

- Nem volt sok lemezünk. A Nehéz az út tulajdonképpen kislemezekből összerakott kollekció, két-három új számmal, az Illések és pofonok… után meg szintén egy furcsa, amolyan félig lemezünk jött 1971-ben, a Human Rights. Annak az a története, hogy benne lettünk volna Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című filmjében, úgy volt, hogy mi írjuk a zenéjét, de aztán közbejött az angliai konfliktus, ami a BBC adásában elmondott nyilatkozat miatt tört ki (a kultúrhatalom vezetői szerint Bródyék túlzottan szabadszájúan beszéltek az országról, ezzel ellenséges propagandára adtak okot – a szerk.), ami miatt letiltották a zenekart különféle tevékenységekről, így a filmből is. Az egyik oldalon a filmhez írt dalok szerepelnek, a másikon pedig az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának apropóján készült el ez a furcsa megközelítés, ami igazából egy válaszreakció volt a minket ért büntetésre. Ezt nem is nagyon titkoltuk, de ahhoz, hogy megjelenhessen, Erdős Péter ragaszkodott hozzá, hogy Angela Davisnek ajánljuk (amerikai újbaloldali aktivista, aki 1970-ben belekeveredett egy fegyveres börtönszöktetésbe, később ártatlannak találták, és ezután a szocialista országokban is afféle hősként tekintettek rá – a szerk.), elterelve az őrzők figyelmét. Egyébként az ENSZ közgyűlése 1948-ban fogadta el ezt a nyilatkozatot és ezt Magyarország is aláírta, csak nem nagyon reklámozták sehol, tehát olyan dologra hívtuk fel a figyelmet, ami egyáltalán nem volt illegális. Az Add a kezed jött utána és lehet, hogy igazad van, mert ez volt az utolsó nagy dobásunk, utána már eredeti albumot nem csináltunk többet, csak a Ne sírjatok lányok! című önfeldolgozás-lemezünk jelent meg. Furcsa belegondolni, hogy csak ennyiből áll az Illés zenekar életműve. Még furcsább, hogy mozgókép-anyag még kevesebb maradt fenn rólunk, miközben a zenekar hatása és legendája erősen él a mai napig is.

- 1973-ban egy miskolci fesztiválon adott koncert után, ahol már nem Illés néven, hanem KITT Egyletként léptek fel, a rendőrség munkáját dicsérte, házi őrizetbe került izgatás vádjával. Felmerült ekkor Önben, hogy ez egészen komolyra is fordulhat, volt ilyen félelme?

- Afféle házi őrizet volt igen, lakhelyelhagyási tilalomnak nevezték. Igen, az volt a helyzet, hogy akár komolyra is fordulhatott volna. Ezen a popfesztiválon nem szándékosan mondtam, amit mondtam, hanem jóindulatból, megköszöntem a rendfenntartó erők működését. Úgy tűnt azonban, hogy ezt ürügyként felhasználva egy nagyon komoly, leszámolás jellegű vizsgálatot indítottak ellenem. Addigra valószínűleg kiderült azok számára, akik a zenekar felbomlásában voltak érdekeltek, hogy talán leginkább én vagyok a métely ebben a társaságban, és ha engem leválasztanak a többiekről, akkor ez a bomlasztás sikeres lehet. A tárgyalás alatt nyilvánvalóan nem vehettem részt a koncertezésben sem, tehát ez már csak az én egyéni balhém volt. A többieket figyelmeztették, hogy ne is próbáljanak velem szolidaritást vállalni, mert az nekem is csak árthat. Az volt a kardinális kérdés, hogy az én szavaim következtében tört-e ki az egyébként minden koncert után szokásos kis balhé a közönség és a rendőrség között. Ha ez sikerült volna bizonyítani, akkor szigorú lett volna az ítélet, az ügyész kezdetben hét év letöltendő fegyházbüntetést javasolt. A tárgyalássorozaton viszont világosan kiderült, hogy nem az én szavaim lázították fel a fiatalokat a rendőrség ellen. Többek közt a védelem tanúja volt Koncz Zsuzsa is, aki ekkor jogi egyetemre járván elég hatásosan tudta elmondani, hogy a valóságos tény az volt, hogy a KITT Egylet után még fellépett a Bergendy is, ők akkoriban a legnépszerűbb zenekarnak számítottak, és a balhé nem a mi, hanem az ő fellépésük után tört ki. Ami, mondom, majdnem minden rockkoncert végén volt, mert a fellelkesült tömegben mindig akadt egy-két fiatal, aki megpróbálta az előírt rendszabályokat „túllelkesedni”. Ugráltak, szaladgáltak, általában az volt az alap, hogy beszaladtak a küzdőtérre, itt is ez történt, mert ekkor még nem lehetett a pályára bemenni, csak a stadion nézőteréről figyelni a koncerteket. Szóval nem sikerült teljesen az én nyakamba varrni ezt a rendbontást, így csak pénzbüntetést kaptam. De az eltelt időben, abban a három hónapban, ameddig ez lezajlott és ameddig nem térhettem vissza a zenekar kötelékébe, addigra az Illés már eléggé szétesőben volt és látszott, hogy már csak elég nehezen lehet egyben tartani.

- Ekkor már nagyon közel volt a zenekar feloszlása.

- Lajos már nincs az élők sorában, így nem tudja elmondani az ő verzióját, de azért elég különös, hogy ezzel párhuzamosan biztatták őt arra, hogy próbáljon az akkor létező Illés zenekar helyett egy másikat alapítani. Lajosnak az Illés zenekar vezetői posztjából kifolyólag voltak olyan kötelezettségei, hogy időnként be kellett mennie a rendőrségre és a különféle balhékért mindig neki kellett felelnie. Ennek következtében neki volt egy közvetlenebb kapcsolata, de ez nem jelent ennél semmi többet. Amikor nekem a kihallgató tisztem a fejemre olvasta, hogy ekkor meg akkor miket mondtam, és csak vágtam a pofákat, hogy ezeket honnan tudja, azt monda: „nekünk mindenhol vannak embereink, még a maga zenekarában is.” Kattogott a fejem, hogy ki lehet. Ők úgy tekintették Illés Lajost, mint az ő emberüket, akit időnként behívtak, de a Lajos nyilvánvalóan csak kényszerűségből együttműködő ember volt, akit zenekarvezetői pozíciójából fakadóan faggattak. Már 1963-ban elkezdődött, amikor még nem is voltam a zenekar tagja és egy botrányos fellépés után le akarták tiltani őket. Na de vissza 1973-ba, amikor Lajosnak teleduruzsolhatták a fejét, hogy „nem a zenével van baj, maga tehetséges.” Volt körülöttünk egy újságíró is, akinek majdnem bizonyosan voltak belügyi kapcsolatai. Emlékszem, hogy mielőtt Lajos a Magyar Ifjúságban mindegyikünk számára teljesen váratlanul bejelentette volna, hogy feloszlatja a zenekart, ez az újságíró felhívott előtte pár nappal, hogy mégse legyen teljes meglepetés. Azt mondta, hogy valami történni fog, és higgyem el, hogy ez így jobb lesz mindenkinek, ne csináljunk ebből balhét, mert ami történni fog, azzal bizonyos feszültségek kioldódnak, és megoldást nyer egy csomó konfliktus, aminek én is szenvedő alanya vagyok. Nem feltétlenül a zenekaron belül az egyes személyekkel volt baja a BM ifjúságvédelemmel foglalkozó tagozatának, hanem inkább az volt benne a pakliban, hogy az Illés egy balhés zenekar, hogy mindig ott volt az Illéssel kapcsolatban a konfliktus lehetősége, és a legjobb, ha ebben a formájában megszűnik, és ezzel elhárul ez a probléma is. Az volt a cél, hogy bomoljon fel az Illés, és ha nem így működik tovább, akkor jó, akkor rendben van. Ez már csak abból is kiderült, hogy amikor bejutottam a Levéltárba, akkor ott olvastam az Illéssel kapcsolatos jelentések között olyanokat, amik a zenekar körül sürgölődő fiatalokról szóltak, akik kaptak olyan feladatokat, hogy az Illés szerzőpárosát szakítsák szét. Neveket inkább nem mondok.

- Akiknek érdekében állt felbomlasztani az Illést, abba nem gondoltak bele, hogy egy másik zenekarral majd ugyanezt a fajta gondolati-ideológiai zenei világot folytathatják tovább?

- Mit mondjak erre? Az a világ sem volt sematikus. Sokféle réteg, sokféle társadalmi érdekcsoport működött az akkori keretek között. Ahogy említettem, az Illéssel túl sok probléma volt. Úgy általában a rockzenét megpróbálták integrálni, főképp a Kommunista Ifjúsági Szövetség kapta a feladatot, hogy a fiatalokkal törődjenek, és azt a zenei formát, szórakozási módot, amit szeretnek, azt biztosítsák a számukra, de úgy, hogy ennek ne lehessen ellenséges vetülete. Az Illéssel pedig elmérgesedett a viszony, huligánok voltunk, rendbontók, az angliai eset után hazaárulók. Kialakult az, hogy ennek a csoportnak a működése, az káros. Nagyon úgy tűnik, hogy a BM-nek, ahol volt valamilyen osztály erre, ott kiadták azt operációs feladatnak, hogy az Illés zenekart bomlasszák fel, szorítsák ki a margóra. Nem betiltani, csak elérni, hogy szűnjön meg. Amikor ezt elérték, akkor a feladatot teljesítették. Jelentkezhettek a prémiumért. Szűnjön meg, megszűnt. Amikor ezt sikerült elérni, a Fonográf zenekarra nem vitték át automatikusan azokat a korlátozásokat, amivel az Illést büntették. Az Illésnek például nem volt útlevele, és ez nagyon megviselte a zenekart. Mentek külföldre a többiek, mi meg nem mehettünk. Mintha Lajosnak is megígérték volna, hogy csinálj egy másik zenekart és azzal mindent lehet. Mi megcsináltuk a Fonográfot, és mi is mehettünk. Talán két évvel a rendőrségi ügyem után, 1975-ben adódott először lehetőség külföldre menni a Fonográffal, és izgultam nagyon, hogy vajon én is megkapom-e az útlevet, és simán megkaptam, nem volt semmi. A Fonográf megalakulásával tényleg elmúltak ezek a feszültségek, részben, mert a zenekar is egészen más stílusú volt, inkább artisztikus, szépen hangzó, és a szövegeim sem voltak olyan nyíltak. Ehhez hozzátartozik, hogy a Koncz Zsuzsának is 1973-ban jelent meg a Jelbeszéd című lemeze, és azon kifejezetten a szövegeimmel volt nagy baj. Ezen jelent meg először a Ha én rózsa volnék című dal. Nem mondhatom, hogy betiltották, mert kiadták, csak utána kivonták a forgalomból. Mindenesetre a Hanglemezgyár is komoly megrovást kapott és ettől kezdve belső ügyrendi utasítás volt, hogy az én szövegeimet csak akkor szabad a stúdióban hangszalagra énekelni, ha azon az igazgató engedélye szerepel. Egy ideig nagyon vigyáztak arra, hogy semmi olyan felület ne jelenjen meg a dalszövegeimben, ami a hanglemezek forgalmazását hátrányos helyzetbe hozta volna. Így alakult ki a sorok közötti üzenetek titokzatos világa.

(Bródy Jánossal készített interjúnk második, a fonográfos és szólóévekkel foglalkozó része itt olvasható.)

interjú: Dömötör Endre

https://recorder.blog.hu/2012/02/29/a_sorok_kozotti_uzenetek_titokzatos_vilaga_brody_janos_interju_1_resz_az_illes_evek
„A sorok közötti üzenetek titokzatos világa” – Bródy János (1. rész: az Illés-évek)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr204224967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.