A drogok és a popzene kapcsolatát tárgyaló cikksorozatunknak – mely a múlt hét közepén jelent meg a nyomtatott Recorder magazin negyedik számában – szomorú aktualitást ad a drogfüggőségével éveken át viaskodó Whitney Houston alkohol és nyugtatók kombinációjától bekövetkezett halála. Tetszik, nem tetszik, ciki vagy menő, a kábítószerek és a popzene kezdetektől fogva összetartoznak. A drogozás a bohém művész és a rock-rebellis imázs kötelező eleme, a rock and roll mitológia alapvető része. Egy rocksztártól egyszerűen elvárják az emberek, hogy nyomjon valamit. Persze, sokszor praktikus oka is van a szerezésnek. A zenészek nem úgy élnek, mint egy átlagember, mikor más alszik, ők színpadon vannak, turnék miatt hónapokig nem látják a családjukat (ha van egyáltalán), rajtuk van a nyomás a közönség, a lemezcég és a menedzserek részéről. Használják a speedet és a kokaint, hogy bírjanak dolgozni, a füvet idegnyugtatónak, a heroint meg fájdalomcsillapítónak. „A drogok és az alkohol valahol teljesen megbízható dolgok – mert azt kapod tőlük, amit vársz. Szúrsz egy löket heroint, a következőnek ugyanaz lesz a hatása. Kicsit perverz módon stabilitást adnak egy olyan instabil világban, ahol sosem tudhatod, az új lemezt megveszik-e az emberek, eljön-e valaki a következő koncertre” – magyarázta Carol Topolski angol pszichológus és író. És a szerek nyilván a kreativitást is serkentik, bár ha valakinek nincs elég tehetsége, bevehet egy egész gyógyszertárat, akkor sem fogja megírni a Pet Soundsot…  Drog, pop, sztori című cikkünket most három részben közöljük – az első fejezet a kezdetektől a hetvenes évek végéig tárgyalta a történetet, a második részben a nyolcvanas-kilencvenes évtized került terítékre, a záró harmadik pedig a kétezres évekről és a hazai vonatkozásokról szól.



Minden összefolyik
(kétezres évek)

A kilencvenes évek végén és az ezredforduló környékén a big beat és a mainstream elektronika, a Chemical Brothers, a Crystal Method, vagy Fatboy Slim kicsit visszahozták a hallucinogéneket, a gombát és az LSD-t is, a Prodigy áttörésével, a jungle és a drum’n’bass mainstream berobbanásával együtt pedig a mindig népszerű amfetaminok, a speed és az ecstasy is jól fogytak – nagyjából pontosan ezek illettek a nu-metál morcos hangulatához is, de ott a hiphopos vonal miatt ugyanolyan erősen jelen volt a fű is (na nem mintha nem lett volna mindenhol jelen). A kétezres évektől már nem is beszélhetünk igazán jellemző drogokról, ahogy a zene is egyre szélesebb hatásokból merít, illetve egyre többet kapunk belőle nap mint nap, úgy a szerek is jól megférnek egymás mellett. Az ebből-abból összekotyvasztott dizájnerdrogok általában inkább a kispénzű közönséget célozzák meg, miközben az előadók általában a régi kedvencekhez, a szintetikusokhoz és a kokainhoz, valamint a marihuánához ragaszkodnak. A dühös garázs-rockot játszó Jay Reatard például az elfogyasztott kokain és alkohol szerencsétlen együttes hatása miatt vesztette életét 2010-ben.

Kísérletező kivételek azért akadnak: a tizenévesek által létrehozott notórius Los Angeles-i hiphop-kollektíva, az Odd Future tagjai például köhögés elleni szirupból és más gyógyszerekből összekutyult italt (ún. „smoothie”-t) fogyasztottak, de a gyógyszerfüggőség egyébként is egyre jellemzőbb indie körökben. A receptre kapható erős fájdalomcsillapítók és nyugtatók a legveszélyesebb, halálos drogok közé tartoznak, csak ezt sokan hajlamosak elfelejteni az illegális szerek elleni harc közben. A San Franciscó-i Girls énekese, a gyermekkorát egy szektában töltő, érzékeny lelkű Christopher Owens nyilvánosan is elismerte gyógyszerfüggőségét, ahogy barátja, a hektikus élő fellépéseiről hírhedt Ariel Pink is fogyasztott ilyesmit, bár ő szinte minden mást is. Pete Doherty és Amy Winehouse rettegett párosa is szedett gyógyszereket a crack és az ital mellé, az utóbbi viszont pont a piába halt bele 2011-ben.

És miközben új sztárok törnek be új időknek új dalaival és régi-új drogjaival, a régiek - eljutván bizonyos érettségi szintre – már nem igazán vállalják ifjúkori drogos múltjukat. Paul Simon az újságírók kedvéért sem idézi fel miket nyomott a hatvanas-hetvenes években: „Ha nem lennének gyerekeim, talán beszélhetnénk erről. De ők is olvasni fogják.” Eric Clapton 1997-ben így nyilatkozott a Stern magazinnak: „Szomorú, ahogy a fiatalok rongálják magukat drogokkal. Nem is bírom hallgatni azokat a számaimat, amit részegen vagy belőve csináltam” – és közben még arra is ráébredt, hogy Cocaine című 1977-es slágere valójában egy anti-drog dal (a számot egyébként JJ Cale írta egy évvel korábban). Van, akinek abból van elege, hogy a brit újságírók állandóan drogos sztorikat akarnak hallani. Három évvel ezelőtt a Depeche Mode-os Andy Fletcher így vágott vissza a zenekart ezredszerre is a témáról faggató Q magazin újságírójának egy interjúban: „Ezt szeretitek, mi? A drogok. Csak erre vagytok kíváncsiak, ugye? Végigjárhatjuk egész Európát és ott bezzeg senki nem tesz fel egy kérdést sem a drogokról...” Az egykor a rock’n’roll határait feszegető, heroinról és nepperekről éneklő Lou Reed ma már a thai chi-ben találja meg a spiritualitást és koncertjein nem lehet inni sem. Pajor Tamás vagy Lory B meg a hitben lelte meg, amit fiatalkorában a drogokban keresett.

Persze, ellentétes példák is mindig akadnak. A Rolling Stones legszolidabb tagja, Charlie Watts különös kapuzárási pánikon esett át a nyolcvanas években. Míg társai sztárklinikákon próbáltak megszabadulni szenvedélyeiktől, a kedélyes nagypapa külsejű, korábban csak füvezgető dobos ekkor szokott rá a heroinra. John Entwistle, a Who basszusgitárosa, 2002-es visszatérő turnéjuk előestéjén halt meg kokainnal elősegített szívrohamban. És talán az sem a méltósággal megöregedés legbiztosabb jele, hogy a country-ikon Willie Nelsont még 73 évesen is fülön csípték a zsaruk 700 gramm fűvel és 91 gramm varázsgombával.
 

Drog a hazai színtéren

Ha a hazai zenészek és a drogok közös történetét szeretnénk összefoglalni, nincs túl nehéz dolgunk. A szocializmusban egészen a nyolcvanas évekig szinte lehetetlen volt a nyugaton népszerűnek számító illegális szerekhez hozzájutni, a „hanyatló Nyugat ópiuma” helyett elsősorban az alkohol dominált; jellemző, hogy amikor pár éve egy interjúban arról kérdezték a Piramis énekesét, Révész Sándort, ugyan milyen tudatmódosítókat fogyasztottak sikereik csúcsán, ő csupán annyit felelt: „Kőbányait”. Jobb híján receptre kapható, innen-onnan beszerzett gyógyszerekkel, kísérleteztek a lázadóbb elemek – ilyen volt a Parkan (eredetileg a Parkinson-kór tüneteinek enyhítésére szolgáló készítmény) és az Andaxin (népszerű nyugtató), de ezeket is rendszerint alkohollal kísérték. A nyolcvanas évek magyar újhulláma aztán egybeesett a marihuána és a különböző ópiumszármazékok elterjedésével, lehetett már heroint is szerezni, így innentől beszélhetünk a magyarországi drogprobléma politikai elfogadottságáról.

A zenészek körében is ekkor bukkantak fel az első, egyértelműen drogfüggő előadók; legismertebb közülük a Neurotic frontembere, minden idők egyik legzseniálisabb magyar szövegírója, Pajor Tamás, aki az ópiátokba csúszott bele, de Xantus János Rocktérítő című filmjének forgatása közben, a zenekar második lemezének megjelenése előtt megtért a Hit Gyülekezetéhez és megtagadta minden addigi alkotását. A punk színtéren – a szubkultúra szerves részét képező csóróság okán – az ivás mellett főleg a szipuzás volt divat, a ragasztók és különböző oldószerek, sőt, a benzingőz belélegzése sem volt elképzelhetetlen. A kilencvenes évek nagy szabadsága aztán megnyitotta a kapukat a klasszikus drogok előtt, a fűből hamar a legnépszerűbb illegális drog lett, a jamaikai gyökerű zenék, a hazai ska- és reggae színtér erősödése is sokat segített ebben; az elektronikus zenei szcénához kapcsolódó partikultúra értelemszerűen hozta magával az amfetaminokat, a speedet és az ecstasyt is. Ha másban nem is, kábítószer-fogyasztásban nagyon gyorsan utolértük tehát a nyugatot, ám furcsamód igen kevés kirívó esetről tudunk a zenei életben. Az egyik a múltbéli problémáiról gyakran nyilatkozó Kiss Tibor, a Quimby gitáros-énekese, akit hosszú éveken keresztül kísértettek a drogok és a gyógyszerek, intézményről intézményre járt, mígnem a komlói elvonón töltött időszak után végre megszabadult a démonaitól. Egy másik kiemelkedő dalszerző-szövegíró, Bérczesi Róbert is nyilatkozott már drogproblémáiról, zenekara, a hiperkarma 2007-ben fel is oszlott, hogy a frontember állapotának javulásakor, 2011 nyarán újra koncertezni kezdjen. Nem tűnik tehát annyira kardinálisnak a probléma, ám a zenén túli állapotokat figyelembe véve erősen valószínűsíthető, hogy ennek oka mindössze ez: a legtöbb kényes kérdéshez hasonlóan erről sem szokás itthon nyilvánosan beszélni.
 

Fábián Titusz-Szabó Benedek
 

az Odd Future-kötelékbe tartozó Earl Sweatshirt EARL című felvételének szemléletes videója:


 

Pete Doherty a Babyshamblesszel a kiszállításra vár a Delivery című dalban:


a Girls és a Hellhole Ratrace:

a Rocktérítő filmben Pajor Tamás egy Neurotic-koncerten a Vén véna című dalt énekli:

https://recorder.blog.hu/2012/02/17/drog_pop_sztori_drogozom_hogy_olyan_zenet_csinaljak_amire_drogozhattok_3_resz
Drog, pop, sztori – „Drogozom, hogy olyan zenét csináljak, amire drogozhattok” (3. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr594123436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása