Drog, pop, sztori – „Drogozom, hogy olyan zenét csináljak, amire drogozhattok” (2. rész)

2012.02.16. 16:45, rerecorder

A drogok és a popzene kapcsolatát tárgyaló cikksorozatunknak – mely a múlt hét közepén jelent meg a nyomtatott Recorder magazin negyedik számában – szomorú aktualitást ad a drogfüggőségével éveken át viaskodó Whitney Houston alkohol és nyugtatók kombinációjától bekövetkezett halála. Tetszik, nem tetszik, ciki vagy menő, a kábítószerek és a popzene kezdetektől fogva összetartoznak. A drogozás a bohém művész és a rock-rebellis imázs kötelező eleme, a rock and roll mitológia alapvető része. Egy rocksztártól egyszerűen elvárják az emberek, hogy nyomjon valamit. Persze, sokszor praktikus oka is van a szerezésnek. A zenészek nem úgy élnek, mint egy átlagember, mikor más alszik, ők színpadon vannak, turnék miatt hónapokig nem látják a családjukat (ha van egyáltalán), rajtuk van a nyomás a közönség, a lemezcég és a menedzserek részéről. Használják a speedet és a kokaint, hogy bírjanak dolgozni, a füvet idegnyugtatónak, a heroint meg fájdalomcsillapítónak. „A drogok és az alkohol valahol teljesen megbízható dolgok – mert azt kapod tőlük, amit vársz. Szúrsz egy löket heroint, a következőnek ugyanaz lesz a hatása. Kicsit perverz módon stabilitást adnak egy olyan instabil világban, ahol sosem tudhatod, az új lemezt megveszik-e az emberek, eljön-e valaki a következő koncertre” – magyarázta Carol Topolski angol pszichológus és író. És a szerek nyilván a kreativitást is serkentik, bár ha valakinek nincs elég tehetsége, bevehet egy egész gyógyszertárat, akkor sem fogja megírni a Pet Soundsot…  Drog, pop, sztori című cikkünket most három részben közöljük – az első fejezet a kezdetektől a hetvenes évek végéig tárgyalta a történetet, a mostani második részben a nyolcvanas-kilencvenes évtized került terítékre (a pénteken következő harmadik rész a kétezres évekről és a hazai vonatkozásokról szól majd).


Új időknek új drogjai
(nyolcvanas évek)

A nyolcvanas években az új pszichedelikus zenekarok (a Teardrop Explodes és társai) miatt megint hallani lehetett az LSD-ről. A Jesus And Mary Chain és a Guns N’ Roses azt a tételt bizonyították, hogy a rock’n’roll heroinnal vegyítve tényleg veszélyes elegy. A kokain – a medenceszex és a Jack Daniels whisky mellett – meg a Mötley Crüe és a hajmetál zenekarok partijainak volt állandó szereplője. A Fleetwood Mac-énekesnő Stevie Nicks pedig majdnem „csinált egy Keith Moont”: az énekesnő a kokainfüggősége kezelésére felírt nyugtatókra szokott rá. Szerencsére ebből nem lett halál, de nyolc évig tartott, amíg megszabadult tőlük. Az évtized közepén Amerikában megjelent a crack, ami aztán a kilencvenes években futott be nagy karriert. Igazán forradalmi változást azonban egy új drog, az ecstasy hozott.

Az először 1912-ben előállított MDMA (metiléndioxi-metamfetamin) a hetvenes évek Amerikájában bukkant fel újra, ahol szabadabb szellemű orvosok, pszichológusok és egyetemi oktatók népszerűsítették, hogy aztán egy évtizeddel később, jellemzően tabletta vagy kapszula formájában, a Denver környéki meleg szórakozóhelyek és éjszakai klubok után, a rave kultúra hajnalán berobbanjon a köztudatba.

A diszkó hanyatlása egy egészen új mozgalomnak nyitott utat a tömegek felé; egy mozgalomnak, ami egyesítette magában az éjszaka császárainak határtalan hedonizmusát és a kulturális fősodortól tisztes távolságot tartó underground esztétikát. A jelenség tengerentúli erősödésével egyidőben az Egyesült Királyságban és Nyugat-Európában (főként Berlinben) is egyre több szabadtéri, vagy éppen óriási gyártelepeken, elhagyott hangárokban tartott, jellemzően illegális bulit szerveztek, ahol az „új hippikorszak” műanyagot izzadó fiataljai már nem elsősorban valami naivan fennkölt cél, hanem a zene és a közösségi élmény jegyében gyűltek össze hétről-hétre. Az Angliában először 1977-ben, az USA-ban 1985-ben betiltott ecstasy a rave mozgalomhoz hasonlóan a kilencvenes évek elejére érte el zenitjét – és a kokainhoz hasonlóan igazából soha nem ment ki a divatból –, de már a nyolcvanas években sem kizárólag az elektronikus tánczene képviselői és rajongói használták. Madonna például akkor is be volt ekizve, amikor megkapta élete első lemezszerződését: „Michael (Rosenblatt, a Sire kiadó ügynöke – szerk.) elkérte a demómat, aztán bevettünk egy tabit és táncoltunk egész éjjel”. Még az olyan hajmetál zenekarok, mint a Mötley Crüe sem maradhattak ki a jóból – igaz, a tagok valószínűleg a világ összes létező cuccát kipróbálták akkorra – ahogy azt Tommy Lee később meg is írta önéletrajzában.

Ha lehet, Nagy-Britanniában még durvább volt a helyzet: ahogy a Joy Division romjain alakult New Order is hamar elhagyta a rideg hangzású poszt-punkot a táncolhatóbb italo-diszkós és elektro-pop hatások kedvéért, úgy a legendás impresszárió, Tony Wilson is hamar ráérzett, mire van szüksége az új generációnak – híres-hírhedt klubja, a Haçienda egy időre a világ közepévé tette Manchestert, ezáltal pedig nemzetközileg ismertté az ún. Madchester vonulat képviselőit, olyan zenekarokat, mint a Stone Roses, a Happy Mondays, az Inspiral Carpets, a Charlatans vagy a James. És persze mindenhol ott volt az ecstasy: „az ecstasy teljesen átalakította a partikultúrát, egy éjszaka a Haçiendában megváltoztatta az életed” – mondta a DJ-ből íróvá lett Dave Haslam.

Az E megjelent a zenében, a koncerteken és a dalszövegekben is: a nyitóképünkön is látható Shaun Ryder együttesének, a Happy Mondaysnak az esetében a Squirrel And G-Man Twenty Four Hour Party People Plastic Face Carnt Smile (White Out) és Pills ’n’ Thrills And Bellyaches lemezcímek is elég egyértelműek, és a Step On klipjében sem véletlenül mászik fel Shaun a HOTEL felirat E betűjére – de miért lenne ez meglepő egy olyan zenekartól, ami lemezfelvétel címén a Factory Records összes pénzét drogokra szórta el Barbados szigetén? A nagy ecstasy-himnuszok közé tartozik a Stone Roses lüktető Fool’s Goldja is, de a legnagyobb durranás a Primal Scream-féle Loaded és az azt tartalmazó, 1991-es Screamadelica volt, amit a frontember Bobby Gillespie „az ecstasyhoz való megtérés hatására született” albumként jellemzett évekkel később. Volt persze, akit annyira nem bűvölt el a dolog: Jarvis Cocker Sorted For E’s & Wizz címmel írt ironikus anti-himnuszt a több tízezres rave-ekről („Mondjátok meg, mikor száll le az űrhajó / mert lassan történhetne már valami”), de ez a Paulp-dal csak 1995-ben, a britpop idején jelent meg. És mi lett a vége? 1995-ben egy középosztálybeli angol tinilány, Leah Betts meghalt a szertől, mire óriási botrány tört ki, országos felhördülés, kemény rendőri intézkedések, ilyesmi.

A kilencvenes évekre a tengerentúlon a grunge és a jó öreg heroin (ismét) befelé kukucskált az ablakon, a szigetországban pedig a szigorúbb szabályozások miatt az ecstasy kicsit visszaszorult a népszerűségi listán, ráadásul ébredezett a britpop és a kokain revival is. Tagadhatatlan viszont, hogy kevés drog van, ami ennyire időtállónak bizonyult volna, mint az ecstasy: Fatboy Slim állítása szerint ennek köszönhetően gyógyult ki a depressziójából, de Snoop Doggtól Eminemen keresztül Fergie-ig a mai napig számtalan sztár vallja be egy-egy fontosabb sajtótájékoztatón vagy interjún, hogy „régebben élt vele”. A kilencvenes évek első fele azonban – főleg Amerikában – másról szólt.


Visszahúz a mocsár
(kilencvenes évek)

Van abban valami egészen morbid ciklikusság, ahogy a sztárok, elődeik példájából mit sem tanulva, időről-időre visszatérnek minden drogok legveszélyesebbikéhez, a heroinhoz. A nyolcvanas évek második felében felében induló, fénykorát a következő évtized első felében élő grunge fellegvára az esős Seattle városa volt, képviselői pedig a hajmetál és pop bohém külsőségeivel szembeni mélységes megvetésük egyik jeleként – mintha nem tudták volna, hogy nem sokkal azelőtt éppen az Aerosmith két tagja, Steven Tyler és Joe Perry csinálták ugyanezt – az intravénás drogok mellett tették le a voksukat. De annyira határozottan, hogy a kilencvenes évek elejének seattle-i grunge zenekaraiban előforduló heroinfüggők gyakorisága szinte példátlan az egyetemes zenetörténetben. Mary Truscott, az egyik seattle-i zenei szaküzlet reklámügynöke annak idején egy interjúban a következőt mondta: „a kokain ideje itt lejárt. A nyolcvanas években mindenki fel volt pörögve, de ez már egy másik világ, egy másik zene. A heroin a vesztesek drogja, sokkal jobban illik a grunge szellemiségéhez.” A legjobban dokumentált eset természetesen a Nirvana tragikus sorsú frontemberének, a 27 évesen öngyilkosságba menekülő Kurt Cobainnek a története, aki egész életét végigkísérő, rejtélyes gyomorfájdalmai miatt szokott rá a szerre, hogy aztán soha ne szabaduljon tőle (bár legkomolyabb túladagolását – halála előtt pár héttel – éppen az elvonási tünetekre bevett Rohypnol és pezsgő kombinációja okozta).

Cobain szomorú története mellett azonban számtalan közvetlenül a heroinhoz köthető haláleset és majdnem haláleset is történt azokban az években; szinte mindenki csinálta, főleg, aki gazdag volt. „A heroin az a drog, amit akkor használsz, ha egy ötcsillagos szállodában fekszel, bármilyen szart felhozathatsz a szobapincérrel, semmi más dolgod nincs, mert tudod, hogy egymillió dollárod van a bankban” – mondta Cobain felesége, Courtney Love, a Hole énekesnője, és tapasztalatból beszélt. A Pearl Jam elődzenekarának, a befutás előtt álló Mother Love Bone-nak a frontembere, Andrew Wood 1990-ben még első nagylemeze megjelenését sem élhette meg, a 7 Year Bitch alapító gitárosa, Stefanie Sargent túladagolta magát és belefulladt a saját hányásába, de hosszabb-rövidebb ideig komoly függő volt Mark Arm (Mudhoney) és a Pixies-basszistanő Kim Deal ikertestvére, a Breeders-gitáros Kelley Deal is. Scott Weiland, a Stone Temple Pilots problémás frontembere a rendőrséggel és a turnézással is hadilábon állt, letartóztatásai és elvonói miatt koncerteket kellett lemondani, ráadásul rövid ideig még börtönben is ült, mert heroint találtak nála.

Az Alice In Chains majd’ minden száma kapcsolódott valamilyen formában az anyaghoz, a frontember Layne Staley pedig talán a legszomorúbb eset mind közül: egészen fiatalon vált függővé, hogy aztán szép lassan teljesen leépüljön. Az AIC 1996-ban lépett színpadra utoljára, onnantól kezdve – pár elszórt közreműködésen kívül – Staley visszavonult seattle-i otthonába és várta a halált. Utolsó interjúja a lehető legplaszikusabban mutatja meg, mi lesz, ha valaki a tűzzel játszik: „Nem azért lövöm magam, hogy beálljak. Az emberek persze ezt gondolják, de már rég nem így van. Nagyon nehéz elmagyarázni. Tudom, hogy óriási hibát követtem el, amikor rászoktam erre a szarra. A májam alig működik, folyton hányok és összefosom magam. Elmondhatatlan fájdalmat érzek, a világ legelviselhetetlenebb fájdalmát. A drogok régen segítettek nekem, de mostanra ellenem fordultak. Ez maga a Pokol. Tudom, hogy nemsokára meghalok, de már nincs visszaút. Soha nem akartam így végezni.” Végül 2002-ben halt meg, miután belőtt magának egy utolsó adag speedballt (heroin és kokain keveréke). Utoljára zenekarának egykori basszusgitárosa, Mike Starr látta élve – aki tavaly tavasszal gyógyszertúladagolás miatt vesztette életét.

Persze nemcsak a grunge szakadt mostohagyerekei küzdöttek a szerrel: a Red Hot Chili Peppers alapító gitárosával, Hillel Slovakkal 1988-ban végzett az aranylövés; a helyére érkező John Frusciante 1992-ben kilépett a zenekarból, hogy az évtized közepére ugyanolyan csontsoványra aszott, heroinfüggő roncs legyen – egyszer még a narkós rocksztárok kedvenc időtöltését, saját házának felgyújtását is kipróbálta, sikerrel (később szerencsésen leszokott és visszatért a zenekarba.) A Frusciante helyére érkező Dave Navarrónak is megvoltak a maga herkás sztorijai még a Jane’s Addiction idejéből, ahogy a RHCP-frontember Anthony Kiedis sem maradt ki a buliból. A hazájában mindig kevésbé elismert, ám a tengerentúlon és a kontinentális Európában régóta szupersztárnak számító Depeche Mode frontembere, a munkásosztálybeli családból származó Dave Gahan a kilencvenes évek közepének Los Angelesében, luxusszállodák, dílerek és maffiózók között találta meg, amit keresett – az eredmény egy szívroham, egy öngyilkossági kísérlet és egy túladagolás, utóbbi következtében két percig halott volt. Még a popdívák sem maradtak érintetlenek: a jó kislány szerepét sokáig hitelesen játszó Whitney Houston az ezredfordulóra – részben férje, az R&B énekes Bobby Brown hatására – remegő hangú piszkafa lett. A tehetősebb drogfüggők nagy részéhez hasonlóan a heroin mellett ő is a crack rabjává vált.

A fekete ösztönlény hiphop arcok és a sápadt, sokat aggódó indie kölykök között sok közös vonást nem találni, ám a crack élvezete mégis közös platformra hozza őket. Nyomta a témát Ol’ Dirty Bastard ugyanúgy, ahogy Brett Anderson (Suede) vagy később Pete Doherty is. A crack az olcsóbb drogok közé tartozik, nem csoda, hogy egy magára valamit adó díva nem vallja be, hogy él vele. „A crack olcsó. Túl sokat keresek, hogy cracket szívjak” – nyilatkozta Houston egy amerikai újságnak. De nem biztos, hogy igazat mondott.

Nagy-Britanniában is súlyos gondokat okozott a heroin (gondoljunk csak a Trainspotting világára), de a zenészek körében valahogy soha nem volt annyira népszerű, amennyire Amerikában annak tűnt. A rave kultúra perifériára szorulása után a legújabb britpop sztárok a nyolcvanas évek hedonizmusának egy cinikusabb változatát képviselték, élükön a kiállhatatlan Gallagher testvérek vezette Oasisszel. Harmadik lemezük, a szinte hallgathatatlanul grandiózus, paródiába forduló zajrengeteggel támadó 1997-es Be Here Now visszatekintve a szigetországi popzene egyik legérthetetlenebb produktuma, egyben a Nagy Kokainos Lemezek egyike. „Az album keverése közben kokainon éltünk, ezért szól így. Egy tonna széteffektezett gitár, semmi több. Nem voltam képes jobbat csinálni, egyszerűen rávágtam, hogy jó lesz így és kész” – mondta később Noel Gallagher .Nem véletlen, hogy a Lemonheads össz-amerikai mosolyú, szintén drogproblémákkal küzdő gitáros-énekese, Evan Dando pont a két manchesteri proligyerekkel szeretett a legjobban haverkodni Angliában (bár 1992-es My Drug Buddy című dala még a speedről szól).

(a cikk 3. része péntektől olvasható itt a Recorderen) 


Fábián Titusz-Szabó Benedek

a Recorder összeállítása a cikkben említett drogos, drogvonatkozású dalokból:

https://recorder.blog.hu/2012/02/16/drog_pop_sztori_drogozom_hogy_olyan_zenet_csinaljak_amire_drogozhattok_2_resz
Drog, pop, sztori – „Drogozom, hogy olyan zenét csináljak, amire drogozhattok” (2. rész)
süti beállítások módosítása