A drogok és a popzene kapcsolatát tárgyaló cikksorozatunknak – mely a múlt hét közepén jelent meg a nyomtatott Recorder magazin negyedik számában – szomorú aktualitást ad a drogfüggőségével éveken át viaskodó Whitney Houston alkohol és nyugtatók kombinációjától bekövetkezett halála. Tetszik, nem tetszik, ciki vagy menő, a kábítószerek és a popzene kezdetektől fogva összetartoznak. A drogozás a bohém művész és a rock-rebellis imázs kötelező eleme, a rock and roll mitológia alapvető része. Egy rocksztártól egyszerűen elvárják az emberek, hogy nyomjon valamit. Persze, sokszor praktikus oka is van a szerezésnek. A zenészek nem úgy élnek, mint egy átlagember, mikor más alszik, ők színpadon vannak, turnék miatt hónapokig nem látják a családjukat (ha van egyáltalán), rajtuk van a nyomás a közönség, a lemezcég és a menedzserek részéről. Használják a speedet és a kokaint, hogy bírjanak dolgozni, a füvet idegnyugtatónak, a heroint meg fájdalomcsillapítónak. „A drogok és az alkohol valahol teljesen megbízható dolgok – mert azt kapod tőlük, amit vársz. Szúrsz egy löket heroint, a következőnek ugyanaz lesz a hatása. Kicsit perverz módon stabilitást adnak egy olyan instabil világban, ahol sosem tudhatod, az új lemezt megveszik-e az emberek, eljön-e valaki a következő koncertre” – magyarázta Carol Topolski angol pszichológus és író. És a szerek nyilván a kreativitást is serkentik, bár ha valakinek nincs elég tehetsége, bevehet egy egész gyógyszertárat, akkor sem fogja megírni a Pet Soundsot…  Drog, pop, sztori című cikkünket most három részben közöljük – az első fejezet a kezdetektől a hetvenes évek végéig tárgyalja a történetet (a második rész a nyolcvanas-kilencvenes évtizedről, a harmadik rész a kétezres évekről és a hazai vonatkozásokról szól.)
 

Mindenki nyomja
Minden jelentősebb irányzatnak megvolt a maga drogja, legyen az pszichedélia és LSD, punk és speed, diszkó és kokain, reggae és fű, acid house és ecstasy, hiphop és crack... Ha nincsenek drogok, valószínűleg nem születik meg a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (The Beatles), a Screamadelica (Primal Scream) és a Station To Station (David Bowie) – igaz, legalább a Metal Machine Music (Lou Reed) és a Be Here Now (Oasis) sem. Elvis Presley, Sid Vicious vagy Kurt Cobain talán még mindig élne, Whitney Houstonnak meg lenne karrierje (és élete – a szerk.). Voltak, akik belehaltak a kábítószerekbe, voltak, akik belenyomorodtak (Syd Barrettből, Rocky Eriksonból például kihozták a drogok művészi énjüket – hogy aztán használhatatlan zombi váljék belőlük) és voltak, akik tisztán, bár nem minden megtörtség nélkül vissza tudtak térni, mint Brian Wilson, Dave Gahan vagy a Fleetwood Mac-alapító Peter Green gitáros.

Rengeteg dal dicsőíti a drogokat (Dillinger: Cokane In My Brain, Shamen: Ebeneezer Goode, Cypress Hill: Hits From The Bong stb.), de legalább annyit össze lehet szedni, amik arról szólnak, milyen rosszak (The Verve: The Drugs Don’t Work, Grandmaster Melle Mel: White Lines (Don’t Do It), Neil Young: The Needle And Damage Done stb.). Írtak már ódákat a dealerről (The Velvet Underground: I'm Waiting For The Man), de arról a szenvedésről is, amivel az elvonás jár (John Lennon: Cold Turkey). Van, aki nyíltan beszél róluk (JJ Cale: Cocaine, The Velvet Undergound: Heroin), van, aki ügyes szóvirágok mögé rejti, szerelmes dalnak (The La’s: There She Goes) vagy motorműködési útmutatónak álcázza (Sub Bass Monster: 4 ütem), és van, aki az ördögi körét is bemutatja egy lemezcímmel (Spacemen 3: Taking Drugs To Make Music To Take Drugs To). És amennyi pénzt hozhat a konyhára egy jól eltalált kábítószerhimnusz, ugyanannyit elvihet a kezelés a luxus rehabon… Nos igen, ha a drogok és a rockzene teljes történetét szeretnénk bemutatni, ahhoz könyvet kellene írni. Többet. Cikkeinkben csak nagyjából próbáljuk meg áttekinteni a sztorit. Kezdjünk hát bele!
 

Ismerkedés a szerekkel
(hatvanas évek)

Bár nagyjából a „már az ókori görögök is” közhellyel egyenértékű a „már a legendás dzsessz és blues géniuszok is” mondat, tény, hogy rajta volt a heroinon többek közt Charlie Bird” Parker, Billie Holiday és John Coltrane is. Mehetünk még messzebb az időben: Bob Marley még meg sem született, amikor már dalt írtak a marihuánáról (Cab Calloway: The Man From Harlem – 1932, Stuff Smith: Here Comes The Man With Jive – 1936). Az első igazi rock and roll drog a speed volt. Az eleinte józan életet élő Elvis egy idő után már nem bírta azt a feszített tempót, hogy este koncertezik, nappal stúdióban van, vagy filmet forgat, megállás nélkül – az amfetaminokat hívta segítségül. Jerry Lee Lewis sem vetette meg őket, és a kora hatvanas évek beat robbanása mögött is a pirulák álltak. A Beatles még hamburgi inasévei alatt kapott rá a cuccra. „Nyolc órákat kellett játszani egyhuzamban, csak bogyókkal lehetett túlélni. A pincérektől kaptuk a tablettákat” – emlékezett vissza John Lennon. A speedet a második világháborús brit katonák is használták, pont azt az önbizalmat, energiát és agressziót adta, amire az ifjú beat, mod, freakbeat titánoknak is szüksége volt. „Mégis, hogy csinált a Who két albumot és négy kislemezt egy éven belül úgy, hogy minden este két koncertjük volt?” – teszi fel a nem túl költői kérdést Tony Fletcher brit újságíró, a Keith Moon-biográfia szerzője. 1967 ugyan már a hippi drogok éve volt, de az igazi mod csapat, a Small Faces még akkor is a pirula-dealerről énekelt a Here Comes The Nice-ban: „Tudja, mit akarok, tudja, mi kell / mindig jön, ha egy kis speed kell”.

Ám a trendek gyorsan változtak a hatvanas években. A bogyózgató Beatlest Bob Dylan térítette át a fűre, a srácok – a legenda szerint – még a Buckingham Palota vécéjében is szívtak, mielőtt átvették volna kitüntetéseiket. Hirtelen már nem az volt az elsődleges szempont, hogy az ember órákon át pörögjön, hanem hogy kinyíljon a harmadik szem és a bölcsesség templomának kapuja. A fű visszaköszön a Doors munkásságában, a Revolver (The Beatles – 1966), a Blonde On Blonde (Bob Dylan – 1966) és az Are You Experienced (Jimi Hendrix – 1967) lemezeken is, és akkor tényleg csak példálóztunk. Persze egy idő után ez sem volt elég, 1965 körül divatos lett az LSD (a szer amúgy 1966 végéig legális volt az Államokban), és mindenki mert még nagyobbat (és színesebbet) álmodni. Az hagyján, hogy mindenki Buddhával vagy Istennel beszélgetett, de egyesek már azt hitték, az egész világot fogja megváltoztatni a cucc, az „új öntudat” és a „forradalom” lettek a kulcsszavak. Megnőttek a hajak, kinőttek a bajszok, színesek lettek az ingek és eltűntek a zenekarnevek a dobokról. Néha kicsit zavaros konceptalbumok születtek, meg olyan dalcímek, mint Interstellar Overdrive vagy Astronomy Domine (mindkettő Pink Floyd). Az LSD-vel ismerkedett az egész Beatles, amikor a színes, optimista, elvarázsolt, vibrálós Sgt. Pepper's... lemez készült – de talán elárul valamit, hogy Lennon már a heroinon volt egy évvel később, a kicsit feszült, komor, szétszórt Fehér Album idején („Kell egy löket, mert tönkremegyek” – énekli a Happiness Is A Warm Gun című dalban).

Azért nem minden hippit vont bűvkörébe az acid. Még a lázadók közt is lázadó volt Janis Joplin, aki a heroinra és a whiskey-re esküdött, vagy a Grateful Dead-es Ron Pigpen, aki csak egyszer tripezett, inkább a fűvel és a piával ápolt szorosabb kapcsolatot. Joplin heroin túladagolásban halt meg, Pigpen halálra itta magát – sajnos a vége felé már mindkettő csak karikatúrája volt önmagának. Hendrix viszont egy igazán toleráns figura volt, aki elítélte a kirekesztés minden formáját: LSD-t, heroint, füvet, kokaint és gyógyszereket is nyomott. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején járt először Londonban Zalatnay Cini, az Illés és az Omega is. Sejthető, hogy a helyi specialitások közül nem csak a tejes teát kóstolták meg. Szörényi Leventében valószínűleg mély nyomott hagyott a kirándulás, legalábbis erre következtet az ember 1974-ben megjelent Utazás című első szólólemezének eredeti, betiltott borítója láttán.

Az évtized végére már annyira ment a drogpropaganda, hogy az establishment is akcióba lépett. Ekkor kezdődtek az első letartóztatások és büntetőperek. Donovan, Jagger és Richards, Neil Young, Eric Clapton, majd Lennon is megbukott, persze pénzbüntetéssel megúszta mindenki (egy évtizeddel később a Stranglers-frontember Hugh Cornellt például már lesittelték heroin miatt). Az össznépi virágkarneválnak igazából akkor lett vége, amikor a szerek már áldozatokat is követeltek. Meghalt Brian Jones, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrisson és a Baatles-menedzser Brian Epstein is.
 

Térdig a drogokban
(hetvenes évek)

Aztán vége lett a naiv, álmodozó hatvanas éveknek, a rockzene végleg felnőtt, és a sztárok is szintet léptek – jött a heroin. Megint. Eric Clapton állítólag heti ezer fontot költött a cuccra, volt olyan időszaka, amikor – miután az autóit már eladta – arra kérte a roadját, passzolja el a gitárjait is, mert sürgősen kell a pénz. Persze nem ő volt az egyetlen, élt vele Ray Charles, Johnny Thunders és Sid Vicious is (aki még arra is hajlandó volt, hogy belövés közben fotóztassa magát). Azóta is sokan lövik magukat – míg magába a szerbe sokan belehaltak, a heroin valahogy elpusztíthatatlannak tűnik: drogtrendek jöhetnek-mehetnek, mindig visszalopakodik a rock’n’roll-köztudatba. Helyet követelt magának a punk, a rave, a grunge és a britpop színtéren, a Pulp Fiction és Trainspotting című filmek is csak az ázsióját növelték. És még az is kiderült, nem kell hozzá rossz fiúnak sem lenni, mert például háziasszonyok kedvence, a patyolat tiszta imázsú Wet Wet Wet-énekes, Marty Pellow is rabja volt.

Akik meg úgy érezték, nekik igazán bejött az élet, azok a státusszimbólumnak sem utolsó kokainra váltottak. Az egykori The Mamas & The Papas-vezér John Phillips, Jimmy Page, Gregg Allman és az Eagles is szipákolt lelkesen, David Bowie-ról nem is beszélve. „Amikor átrepülök az Alpok felett mindig eszembe jut az a rengeteg hó, amit felszippantottam a hetvenes években” – idézte fel a bohó évtizedet Elton John egy interjúban. Freddie Mercury partijain meg állítólag törpék jártak körbe, kokainnal teli ezüsttálcákkal a fejükön.

Ebben az évtizedben nőtt ki az undegroundból a diszkó. Mire a műfaj igazán nagy lett, valójában már csak három dologról szólt: sok pénzről, sok szexről és még több kokainról. És persze a túlzásokról, meg a dekadens, hedonista klubokról. A Studio 54-ben gyakorlatilag kötelező volt drogozni. Egyszer Bianca Jagger lóháton érkezett, amit egy bajszos, meztelen férfi vezetett, és a közönség nagy üdvrivalgással fogadta – hát, nyilván ott sem volt már senki … izé… szomjas. A New York-i Casablanca Records pedig már művészi szintre emelte a diszkó-nagyítást. A Kiss, a Village People és Donna Summer kiadója leginkább pénzmosásból és soha vissza nem fizetett kölcsönökből üzemelt, és ott aztán tényleg minden nap parti volt. Délután háromkor egy fiatal lány járta körbe az irodákat és összeírta, másnap kinek mennyi kokain kell. Míg Sylvester Stallonétól Diana Rosson át Andy Warholig az elit a Studióban rázta a rongyot (már aki elég híres volt ahhoz, hogy beengedjék), addig a hithű arcok a Paradise Garage klubban szórakoztak, amely sokkal inkább a zenéről szólt, mint a vendégekről. Ez a hely viszont egy erős heroinos belső klikket vonzott. A klub legendás DJ-je, Larry Levan, amikor már nagyon mélyen volt, a lemezeit adta el, hogy heroint vehessen – barátainak, rajongóinak úgy kellett visszavásárolni az albumokat a piacon, hogy este le tudja játszani őket.

A hetvenes években (1973-ban) történt az is, hogy Lennon meglépett Onótól a kicsit elhúzódó, 18 hónapig tartó „hosszú hétvégére” az ivócimboráival. Olyan nagyszerű alakokkal korhelykedett, mint Keith Moon, Harry Nilsson vagy Elton John, aki így idézte fel az egyik éjszakai kokainszeánszukat: „Emlékszem, ott ültünk a hotelben, totál szétcsapva hajnal háromkor. A koksztól nagyon paranoiás is lehetsz. Egyszer csak kopogtak az ajtón, kinéztem a kukucskálón és mondtam, hogy, te ez Andy Warhol. Mire Lennon mániákusan lengeti a kezét, hogy baszd meg, be ne engedd!”. De legalább egy jó dal kisült ebből az időszakból: az Eltonnal rögzített Whatever Gets You Thru The Night dörzsölt kokain-funkja elég jól visszaadja a korszak hangulatát.

A hetvenes években lett világhírű Bob Marley és vele a reggae, ami egyben a marihuána reneszánszát is jelentette. Peter Tosh 1976-os lemezének Legalize It a címe, a borítón egy nagy ültetvény közepén pipázgat – na, nem mintha amúgy nem lett volna egyértelmű, miről szólnak a dalok, meg a műfaj, úgy általában. A marihuána (mondjuk a heroinhoz képest) meglehetősen ártalmatlan szer, azért volt, akinek sikerült ebbe is belekattanni – a dub zene atyja, Lee ”Scratch” Perry 1979-ben már annyira szét volt esve, hogy paranoiájában saját stúdióját is felgyújtotta.

Persze a mainstreamen kívül is volt élet, az elvont, furcsa, kísérletezőbb zenékhez már akkor is szokatlanabb drogok illettek, a Gong, a Can, a Faust és egyéb krautrock zenekarok már a varázsgombából merítettek ihletet.

A punkoknál a „vissza a rock and roll-gyökerekhez!” szlogen egyben azt is jelentette, hogy „vissza a speedhez!Johnny Rotten nem csak szedte, egy időben árusította is a szert, egyik vásárlója a Motörhead-vezér Lemmy volt. („Ezt ki mondta, Lemmy? Ó, szegény Lemmy, ő még emlékszik bármire is? Neki mondjuk mindig olcsóbban adtam, mert haver volt” – sztorizgatott John Lydon egy brit újságírónak). És nyilván a Clash-nek is ez segített, hogy a legtöbbet kihozzák a hétvége 48 órájából (48 Hours). Az ebben az időben készült mod revival film, a Quadrophenia meg a hatvanas évek bogyó-bedobálós korszakát idézte fel. Mire a Who-rockopera alapján készült film a mozikba került, a Who-dobos Keith Moon, az egykori mod vagány már nem élt. A létező összes szernek rabja volt, mikor barátai javaslatára orvosi segítséget kért, a doki kérdésére így vázolta fel egy napját: „Hatkor felkelek, kis kolbászt, tojást reggelizek. Aztán megiszok egy palack Dom Pérignont. És egy fél üveg brandyt. Meg bedobok pár tablettát. Aztán tíztől ötig szundítok egy kicsit. Utána felkelek, behajítok pár tablettát, iszok egy kis brandyt, némi pezsgőt, aztán irány a város, mert már érzem a bugit. Nyomjuk vagy négyig, aztán elalszom. Reggel hatkor kelek, és kezdődik az egész” – és ebben az a „legszebb”, hogy mint a legtöbb szenvedélybeteg, ő sem vallott be mindent az orvosnak. Végül az alkoholizmusa leküzdésére felírt gyógyszerekkel adagolta túl magát 1978-ban, 31 évesen.

(a cikk 2. része csütörtöktől, a 3. rész péntektől olvasható itt a Recorderen)
 

Fábián Titusz-Szabó Benedek


a Recorder összeállítása a cikkben említett drogos, drogvonatkozású dalokból:

https://recorder.blog.hu/2012/02/15/drog_pop_sztori_drogozom_hogy_olyan_zenet_csinaljak_amire_drogozhattok
Drog, pop, sztori – „Drogozom, hogy olyan zenét csináljak, amire drogozhattok” (1. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr964104134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása