Most, hogy elárultuk, mi lesz a nyomtatott Recorder magazin negyedik lapszámának címlapján, szenteljük a nap hátralévő részét Lana Del Rey-nek! Ennél jobban nem is időzíthettünk volna: a héten műsora harmincadik évfordulóját ünneplő David Letterman tegnap éjszakai (magyar idő szerint ma hajnali) élő adásának vendégeként a 25 éves dalszerző-énekesnő gyönyörű puritán-elegáns hangszerelésben és óriási sikerrel adta elő Video Games című slágerét, amivel ki is köszörülte a két héttel ezelőtti Saturday Night Live fellépés okozta csorbát, és szabad utat kapott Amerika meghódítására a napokban megjelent Born To Die albummal, mely már tizenvalahány országban lett No.1 a hétközi eladások listáján. Mielőtt közreadnánk lemezkritikánkat, foglaljuk össze az eddigi karrierjét annak az előadónak, aki elmúlt fél évben a legtöbbet szerepelt itt a Recorderen (lásd Lana Del Rey-túladagolás című sorozatunk első, második és harmadik részét, vagy a Born To Die és Off To The Races című dalok körüli összeállításainkat!). Cikkünk végén a pár órával ezelőtti Letterman-fellépés mellett frissen előkerült 2006-os koncertfelvételeket is mutatunk az – akkor még gitárt is pengető – énekesnőtől.
„Ha valaki nem a Hold túlsó oldalán töltötte az elmúlt fél évet, akkor…” – nos, talán túlzó lenne ezt a fordulatot használni, de az is biztos, hogy nem kell A-osztályú zenebuzinak lenni ahhoz, hogy lássuk, Lana Del Rey e pillanatban A Nagy Dolog. Kis túlzással (vagy túlzás nélkül) nem telik el nap, hogy az ember Facebook-üzenőfalán ne landoljon Lana Del Rey-poszt, mindenki írt már róla a Pitchforktól a külön poplap-minőségű zenerovattal rendelkező politikai napilap Guardianig – tényleg, mindenki, aki él, mozog, ír, posztol és megoszt. Nem is meglepő, hogy vibrál körülötte a levegő: Lana Del Rey úgy lett popsztár, hogy még meg sem jelent az első igazi nagylemeze. És mennyire nem meglepő, hogy nagylemez nélkül is popsztár lett: titokzatos, nehezen dobozolható, az amerikai álmot kínálja, de mandinerből, sok mindenre utal és sok mindenből merít, stílusokat keresztez és ível át. A „gengszter Nancy Sinatra” utalást értjük, de egyből mellérakhatjuk a Carpenterst, vagy – akármilyen bizarrnak is tűnik – egy kicsit Marilyn Monroe-t is, ugyanakkor Lady Gaga sem távoli rokon, ám leginkább egy David Lynch-mozi hősnőjeként lehetne őt elképzelni, miközben néha úgy néz ki, mint egy külvárosi kiscsaj vagy egy fehér hiphop bige. Dalszerző-énekesnő előképeiről, Fiona Apple-ről, Cat Powerről és Hope Sandovalról (és az ő Mazzy Starjáról) meg ne is beszéljünk. Ha elfordítjuk a fejünket „egy pillanatra”, mire visszanézünk, még nagy amerikai népfrontos popdíva is lehet belőle. És simán lehet, hogy lesz is.
Pedig tulajdonképpen szó sem volt róla, hogy ez lesz a vége. Az 1986-os születésű Elizabeth Grant a New York állam északi részén fekvő Lake Placid kisvárosban nőtt fel, 15 évesen egy connecticuti bentlakásos iskola növendéke lett, és 19 évesen került fel New Yorkba: egy szál gitáros folk-dzsessz-lányként indult a New York-i Greenwich Village-ben, sok száz hasonló, törekvő, önmegvalósító társával együtt (hogy még egyet pakoljunk a Lady Gaga-párhuzamra, ilyesmi közegből, a manhattani Lower East Side-ról startolt az elmúlt évek legnépszerűbb amerikai popdívája is, akkor még mint Stefani Germanotta). A több projektnév alatt (Lizzy Grant And The Phenomena, Sparkle Jump Rope Queen) is próbálkozó dalszerző-énekesnőt már első rendes demója nyomán felfedezte a 5 Points Records lemezcég és a veterán sztárproducer David Kahne (aki a Strokes és Regina Spektor korabeli lemezei után épp egy régi kliensével, egy bizonyos Paul McCartney-val stúdiózott), ám a 13 számos első Lizzy Grant-album két és fél éven át várt kiadásra (félidőtájt, 2008 októberében három dal csak kicsúszott a Kill Kill EP-n), és mikor a 2010 januárjában – borítóján a Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant felirattal – végre megjelent az iTunes, az amazon.com és pár további webáruház kínálatában, két és fél hónap után végleg el is tűnt onnan (ez az énekesnő döntése volt), fizikai példány meg csak annyi került ki belőle a világba, amennyit koncerteken eladtak.
Aztán vágás. 2011 nyarán már egy – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – átfazonírozott dalszerző-énekesnő tért vissza, és robbantott egy korábbiaknál is erősebb dal, a Video Games általa készített és megosztott klipjével, mélyebbre vett hanggal. Az új produkció és a korábban már emlegetett összetett-kidolgozott imidzs megtette hatását, és az Interscope lemezkiadó is szerződtette Lana Del Rey-t. A villámgyors siker után persze jött a hipszterek gyűlöletkórusa. Hiteles előadó-e, aki egy sikertelen lemez után új perszónával próbálkozik újra, és már egy nagykiadó is mögé áll? Feltöltette-e az ajkait, vagy sem? – szóltak a kérdések. Mintha legalábbis a poptörténelem nem ismerne izgalmas perszónaváltó popsztárokat, felvett művészneveket, ínycsiklandozó művészi félfordulatokat, vagy teljes irányváltásokat. Persze, miközben a kutya ugatott, a karaván haladt. Már a brit Top 10-be is bejutó első kislemezének dalai, a Video Games és a Blue Jeans sztárstátuszba repítették Európában és főleg az interneten, közben a zenei szakma is körbeudvarolta – Video Gamesből a Bombay Bicycle Clubtól a Kasabianig, a White Liestól Jamie Woonig rengetegen készítettek feldolgozást, remixet, átiratot, a Blue Jeanst még a vicces nevű amerikai együttes, az Internet is remixelte, a Q Awards gálán pedig Lana – nem meglepetés – a Következő Nagy Dolog díját nyerte. 2011 decemberében aztán megérkezett a legújabb kislemezdal, a közelgő album címadó száma, a Born To Die és a hozzá tartozó videó, egy széttetovált rosszfiúval és két tigrissel, francia kastéllyal, sportkocsival és éjszakai országúttal, égő spanglival és egyéb tüzes dolgokkal – és persze a szuperelegáns Lanával és túlzó gesztusaival. A klipet a francia Yoann „Woodkid” Lemoine rendezte, és ez volt a dalszerző-énekesnő első „rendes” profi klipje (a korábbi videóit maga vagdosta össze mindenféle talált képanyagból).
Nos, lassan itt a történet előtti hosszú történet vége. Miután tavaly decemberben, kicsivel a Born To Die után kijött egy negyedik szám is, az iTunes-kislemezdalként közzétett Off To The Races (és annak ismét talált anyagokból összeeszkábált klipje), majd az is kiderült, hogy Lana Del Rey lesz Bobby Womack – Damon Albarn produceri irányítása alatt készülő – visszatérő lemezének sztárvendége. 2012 januárban leszerződtette a NEXT modellügynökség, és tizennégy év után ő lett az első előadó, aki lemeztelenül lépett fel az emblematikus amerikai esti show-ban, a Saturday Night Live-ban, ahol a balul elsült előadást követően még hangosabb lett a gyűlölködők kórusa (bár az ősz folyamán Európában tucatnyi remekül sikerült tévéfellépéssel már meghódította a közönséget, és ezeket a felvételeket bárki megnézhette a neten, nagyon sokan ekkor hallhatták először élőben énekelni). A műsor hetében az USÁ-ban is széles közönség ismerte meg, és az eladásai is felszöktek: a négy hivatalosan kiadott Lana Del Rey-dalból összeállított címnélküli iTunes-EP bejutott az amerikai albumlistán a Top 20-ba – csupán a digitális eladásoknak köszönhetően.
Mindezek után most itt az igazság pillanata. Igen, a bemutatkozó nagylemez. Mennyire hülyén hangzik, de mennyire igaz, hogy minden, amit eddig tudtunk, minden imidzs-gesztus, az összes régebbről előásott és minden lemezelőzetes dal, az egész Lana Del Rey-jelenség itt állhat össze egésszé, nyerhet értelmet, vagy kaphat kínos mellékízt. Nos, lássuk a medvét! Azaz a tigriseket!
Németh Róbert
a lemezkritika itt olvasható
www.lanadelrey.com
FRISSÍTÉS:
(X) A február 11-ei Recorder 004 Party minden 25. belépőjegyéhez ajándékba adjuk Lana Del Rey új CD-jét, a Born To Die albumot!
http://www.facebook.com/events/313426545359965
Lizzy Grant a 2006-os Williamsburg Live Singer/Songwriter Competition döntősei között:
egy dal és néhány fotó a versenyről:
még ugyanabban az évben, 2006-ban, a verseny egyik gáláján a Yayo című dallal:
ugrás 2012-be: a Video Games élőben a Late Show with David Letterman adásában, február 2-án:
