A Police és az 1983-as Synchronicity album

2012.01.05. 12:05, rerecorder

Nagyon sok legjobb bemutatkozó albumvan a poptörténelemben, hiszen jó debütlemezt nem annyira nehéz csinálni: viszi a zenekart a friss lendület, a „majd én megmutatom!” ambíciója, az első megjelenés varázsa. Jó lemezzel elbúcsúzni viszont már nem olyan egyszerű mutatvány: a történetek vége gyakran szomorú, eltűnik az energia, kifogynak az ötletek, a tagok nem is szólnak egymáshoz. Csak keveseknek sikerül méltó albummal elbúcsúzniuk, és róluk szól Kijárat című sorozatunk: az ABBA búcsúlemezének, az 1981-es The Visitorsnak a bemutatása után most Sting egykori sikerzenekarának, a Police-nak az utolsó stúdióalbumát, az elhidegülésről, izolációról, be nem tartott ígéretekről szóló 1983-as Synchronicityt helyezzük mikroszkóp alá (a cikk alatt pedig meghallgathatóvá tettük a teljes lemezt, ritka bónuszdalokal együtt).

Az 1977-ben Londonban alakult The Police a punk hullám hátán tört fel, de tagjai igazából sohasem voltak punkok. Nem csak túl öregek voltak a műfajhoz (a gitáros Andy Summers már 35 volt a Never Mind The Bollocks évében), zenei IQ-juk is jóval magasabb volt. A tudáshoz pedig végtelen önbizalom és ambíció is társult. Az 1978-as Outlandos d'Amourtól kezdve évente adtak ki új nagylemezt, mindegyik egy fokkal sikeresebb lett, mint az előző: az 1979-es Regatta de Blanc már No.1 volt hazai földön (ahogy aztán minden későbbi albumuk), az 1980-as Zenyatta Mondatta már az amerikai Top 10-be is bejutott, az 1981 októberében megjelent Ghost In The Machine pedig a második helyig mászott fel a Billboard-listán. A következő évben nem volt lemez, de a trió tagjai ekkor sem tétlenkedtek. A zenekar világkörüli turnéra indult, Sting filmszerepeket vállalt (Hazug Angyal, Dűne), Andy Summers Robert Fripp-pel adott ki közös albumot (I Advance Masked), Stewart Copeland pedig segélylemezen dolgozott és Hollywood felé kezdett kacsintgatni, mint filmzeneszerző (Rablóhal).

A kezdeti időktől jellemző feszített tempó azonban hamarosan áldozatokat követelt. Summers 1981-ben vált el feleségétől, Sting 1982-ben, második gyermekük születése előtt hagyta ott színésznő feleségét, Frances Tomeltyt egy másik színésznő, Trudie Styler kedvéért. Ez utóbbi ráadásul elég csúnya búcsú volt. Az amerikai születésű, de Bejrútban felnőtt Copeland házassága ugyan rendben volt, ő viszont más miatt volt feszült. A libanoni válság 1982-ben érte el csúcspontját, az izraeli hadsereg lebombázta szeretett városát, a harcokban meghalt kedvelt nagynénje is. „Csak háborúról és gyűlöletről tudtam írni. Ölni akartam” – nyilatkozta.

Sting a szakítása után Jamaicába repült felejteni és dalokat írni. A James Bond-könyvek szerzőjének, Ian Flemingnek az egykori – óceánra néző – házában lakott, ott komponálta az új lemezanyag nagy részét. A felvételek 1982 decemberében kezdődtek a Montserrat nevű Karib-tengeri szigeten, a George Martin által építtetett jónevű AIR stúdióban (az előző Police-anyag producerével Hugh Padghammel). A környezet idilli volt, a hangulat korántsem. A három tag gyakorlatilag nem szólt egymáshoz – és még ez volt a jobbik eset, mert ha igen, akkor annak ordítozás, és verekedés lett a vége. Különösen a két legnagyobb ego, a munkáscsaládból származó, balos Sting és a privilegizált, konzervatív környezetben nevelkedett, jobbos Copeland között nőtt óriásira a feszültség. Nagyon különböző nézeteket vallottak politikailag és minden egyéb téren, leggyakrabban ők estek egymás torkának. A három tag ráadásul három különböző irányba akarta vinni a zenekart, Summers az art rock, Copeland a dzsessz, Sting pedig a mainstream pop/rock felé. Ám mivel Sting írta a dalok oroszlánrészét, értelemszerűen úgy gondolta, az ő akarata dominál majd. Állandóan csesztette társait, hagyják a technikai bravúrokat, sokkal direktebben játsszanak, mert az kell a közönségnek. „Az feltűnt már nektek, hogy ha egy diszkóban megszólal valamelyik dalunk, mindenki egyből leül?” – tette fel a költői kérdést.

Hugh Padgham azt találta ki, hogy minden hangszert más helyiségben vegyenek fel. „A stúdió nappalijában szóltak a legjobban a dobok, kiürítettük az egész szobát és oda költöztettük Stewartot” – persze nyilván nem csak akusztikai okok miatt volt szükség arra, hogy a három tagot elszeparálják. Sokat viszont ez sem segített. Az Every Breath You Take felvételénél már robbanásig feszült a helyzet. Sting minél egyszerűbb megszólalást akart, követelte, hogy társai minél kevesebbet játsszanak, a másik kettő viszont túl minimalistának tartotta a dalt. Voltak egyéb gondok is, a hőség és az izzadtság miatt Copelandnek állandóan kicsúszott a kezéből a dobverő (ezt végül úgy oldotta meg a hangmérnök, hogy az ütőket egyszerűen oda ragasztószalagozta a dobos kezéhez). Már tíz napja folytak a felvételek, de még mindig nem volt semmi, amit rögzíteni lehetett volna. Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy ne legyen semmi a lemezből. A dolgok odáig fajultak, hogy Padgham felhívta a menedzserét, hogy akkor ő inkább hazamenne. Végül nem ő ment el, hanem valaki más érkezett a szigetre. A Police menedzsere, Miles Copeland (a dobos bátyja) repült át Londonból, összeült a válságstáb és sikerült annyira elsimítani a problémákat, hogy legalább a felvételek lezajlottak. Még az Every Breath You Take-et is sikerült rögzíteni, Andy Summers előállt egy jó gitárriffel: „a Robert Fripp-es lemez idején Bartók-témákkal kísérleteztem, ebből jött ez is.” Január közepére végeztek a sávok rögzítésével Montserratban, aztán egy kanadai stúdióban fejezték be a keverést, de itt már végképp nem volt hajlandó senki sem egy levegőt szívni a másikkal. Míg Sting délelőtt síelt, Copeland dolgozott a stúdióban és fordítva. Egyszer az énekes arra jött vissza, hogy távollétében a dobos feljátszott pár komplex dobsávot. „Mi ez a faszság?!” felkiáltással azonnal töröltette is azokat a szalagokról.

A Synchronicity legalább annyira Sting-szólólemez lett, mint Police-album. Alighanem a zenekar legjobb anyaga (és vitán felül a nyolcvanas évek egyik meghatározó korongja), még ha néha nem is tudja az ember, hogy hogyan álljon hozzá. Hogy Sting ekkor már nagyon nem fért a bőrébe, az ordít a lemezről, a Synchronicity tulajdonképpen a feleségétől és zenésztársaitól való elszakadásának dokumentuma. Túlnőtt környezetén, egóját nem lehetett többé korlátok közé szorítani, készen állt arra, hogy végleg elhagyja bolygónkat. A lemez javarészt arról szól, hogy minden szétesik, megszűnik: a világ, az emberiség, Isten és az emberi kapcsolatok is. A régi Police-hangzásnak már szinte nyoma sincs, pop-reggae dolgok már csak elvétve lelhetők fel (pl. a még a hetvenes évekbeli vázlatokból született O My God című dalban), inkább a dzsesszes, világzenei motívumok és komplex szintihangzás dominál az albumon. A produkció nagyon tiszta és polírozott, a szövegek ugyanakkor sötétek, néha kifejezetten fenyegetőek.

Az egykori irodalomtanár énekes líráját eleve nehezen lehet hova tenni, csak úgy szórja az irodalmi utalásokat, mint aki bevett egy Szerb Antal-bélyeget. A lemez címét a Kösztler Artúrként Budapesten született Arthur Koestler A vak véletlen gyökerei című műve, illetve Carl Gustav Jung szikronicitás elmélete ihlette. (A borító egyik kis képén látható is, amint Sting épp a néhai svájci pszichológus-filozófus könyvét olvassa, nem mellesleg pszichoterápiára is járt ebben az időben.) A címadó dalpár (Synchronicity I és II) egyebek közt Yeats Második eljövetel című versére hivatkozik, a Wrapped Around Your Finger a görög mitológia Homérosz Odüsszeiájában is szereplő szörnyeit, Szküllát és Kharübdiszt, valamint Mefisztót emlegeti, a Tea In The Sahara sztorija Paul Bowles Oltalmazó ég című regényéből származik. A King Of Painben szereplő megvakított király pedig minden bizonnyal Oidipusz lesz. Kicsit túl sok a költői kép, a szövegek egy részéhez már tényleg értelmező kéziszótár kell. Mindez ugyanúgy tűnhet végtelenül intelligensnek, mint ahogy felvágósan sznobnak is, ám mindenképpen működik.

A hagyományoknak megfelelően – és a jogdíj-ügyi béke miatt – ezen a lemezen is van egy-egy Copeland- (Miss Gradenko) és Summers-szerzemény (Mother). A Miss Gradenko hidegháborús témája (szerelmi paranoia a Kremlben!) és szokatlan, de ügyes zenei megoldásai miatt érdekes, a Mothert is leginkább kicsit freudista szövege menti meg: anya és fia kapcsolatok hatása a későbbi szerelmi viszonyokra. Ebben a popzenei környezetben ezek persze nem igazán működőképes dalok, és akkor a Summers által elkiabált art-rockos szám esetében még udvariasan fogalmaztunk. Hogy a két zenészt már egyáltalán nem érdekelte az anyag, esetleg abból lett elegük, hogy Sting hellyel-közzel sessionzenészként kezeli őket, vagy simán csak az énekest akarták felbosszantani, az tulajdonképpen mindegy is.

Sting számai viszont nagyon jók, két társa pedig még ebben a fagyos légkörben is zseniálisan egészítette ki, tette police-ossá azokat. A lemez csúcsát jelentő Every Breath You Take, King Of Pain és Wrapped Around Your Finger daltriptichon tulajdonképpen házassága összeomlásának története, ezek a legjobban sikerült pillanatok a lemezen. A metaforákkal túlzsúfolt King Of Pain arról szól, hogy milyen érzés elidegenedettnek, magányosnak és depressziósnak lenni egy kapcsolatban. A Wrapped Around Your Finger a párkapcsolati játszmák időnként zsarnoki természetét, a felek pszichológiai hadviselését mutatja be. Az Every Breath You Take fő témája pedig a birtoklási vágy és a féltékenység. Sokan úgy vélik, ez egy szerelmes dal, még esküvőkön is gyakran elhangzik, azonban épp az ellenkezője: sötéten megszállott darab. Még csak nem is kell igazi stalkernek lenni hozzá, hogy bárki át tudja érezni, aki csak egyszer is nyomozott (mondjuk a neten) volt, vagy jelenlegi partnere után.

A lemez további témáit sem nevezhetjük vidámnak. Az afrikai motívumokat használó Walking In Your Footsteps a nukleáris hazardírozás kockázataira figyelmeztet. A cinikus O My God a hitét vesztett – amúgy római katolikus – énekes Istentől való elidegenülését boncolgatja. A letargikus és hátborzongatóan titokzatos Tea In The Sahara összetört álmokról, be nem tartott ígéretekről mesél. A szintis-marimbás Synchronicity I és a rockosabb Synchronicity II emlékeztet leginkább arra, hogy a Police mégis csak egy új hullámos zenekar volt. A Syncronicity I tulajdonképpen felvázolja Jung elméletét, amelyet a Synchronicity II aztán példában is kifejt (a szinkronicitás elméletnek a lényege a hasonló jelentésű, de egymással tér-, időbeli oksági kapcsolatban nem álló dolgok, elemek egyidejű, egymástól teljesen független, véletlenszerű felbukkanása). A Synchronicity II szereplője egy átlagos családapa, akit felőröl az otthoni és a munkahelyi stressz. A feleség frusztrált és boldogtalan, az elmebajos nagymama dühöng, reggelinél csak az ordítozás megy, de a melóban sem jobb a helyzet, a főnöke megalázza, a titkárnőket sosem kaphatja meg, a belső feszültség egyre csak nő benne. És eközben, valahol nagyon messze, egy sötét skót tó mélyén (ez Loch Ness lesz, nyilván), egy szörny feléled, és egyre jobban közelít a felszín felé. Az utolsó versszakban a családapa már hazafelé tart a munkából és miközben szenved a dugóban, csak bámul a semmibe és már nem bírja magában tartani, ami benne van. Valaminek el kell törnie. És közben az a bizonyos szörny már ki is jött a vízből, és az árnyéka rávetül egy tóparti kúria ajtajára… Itt valami nagyon szörnyű dolog fog történni, elkerülhetetlenül.

Mindebből a rengeteg feszültségből, minden előzetes esély ellenére egy közel tökéletes album született. Angliában megjelenése hetében első lett, Amerikában 17 hétig vezette a listát és nyolcmillió példányt adtak el belőle (világviszonylatban több mint tízmilliót). Az albumról négy kislemez jelent meg, az Every Breath You Take az év kereskedelmileg legsikeresebb dala lett, még Grammy-díjat is kapott. A Synchronicity turné 1983 nyarán indult és a következő év tavaszán ért véget. 1985-ben megjelent Sting első szólólemeze, a Dream Of The Blue Turtles és a többiek is saját projektjeikkel voltak elfoglalva. 1986 nyarán a Police is részt vett az Amnesty International-féle A Conspiracy Of Hope turnén (az utolsó fellépésen Stingék jelképes gesztusként a U2 tagjainak adták át hangszereiket), de utána is voltak még arra vonatkozó tervek, hogy összeül a zenekar a stúdióban, megpróbálkoznak egy új lemezzel, vagy legalábbis egy kis dzsemmeléssel, hátha abból kisül valami. Copeland azonban egy lovasbalesetben eltörte a kulcscsontját, nem tudott dobolni, a sessiont hamar lefújták – valószínűleg mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére. A Police utolsó stúdiólemeze a Synchronicity maradt (az 1986-os Every Breath You Take: The Singles válogatásalbumhoz felvett két önfeldolgozás és a két évtizeddel későbbi nosztalgiaturné élő produkciója sem rondított bele az életműbe), Stingék pedig elmondhatják: úgy sikerült letenni a lantot, hogy kommerciális és művészi szempontból is a csúcsról figyelhették a teljes rockzenei mezőnyt.


Fábián Titusz


a teljes Synchronicity a CD-kiadás bónuszdalával (Murder by Numbers) + a Don't Stand So Close To Me '86:

 

 

...és a legutolsó stúdiófelvétel, az egy évtizeden át dobozban maradt 1986-os De Do Do Do De Da Da Da önfeldolgozás:

 

https://recorder.blog.hu/2012/01/05/a_police_es_az_1983_as_synchronicity_album
A Police és az 1983-as Synchronicity album

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr853516873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása