A Recorder szerzőinek meghatározó gyerekkori zenéi

2011.12.28. 15:55, rerecorder

A Recorder magazin harmadik számának címlapanyagát adó óriás összeállításunkban a gyerekek és a popzene sokszoros kapcsolódási pontjait járjuk végig: a gyereksztárokról szóló nyitócikkünk, illetve a gyerekként sztárrá lett Stevie Wonder és Michael Jackson korai karrierjének áttekintése után először a külföldi, aztán a magyar gyereklemezeket vettük sorra (a frissebbek közül három album születésének körülményeit részletesebben is megvizsgáltuk). Továbbhaladva a hazai vonalon, bemutattunk néhány példát arra, hogy miket hallgattak a popzenészek gyerekkorukban és miket hallgatnak a popzenészek gyerekei otthon, majd pedig leteszteltük, mi tetszik a kicsiknek az oviban. Most itt az idő, hogy a Recorder szerzői is színt valljanak: eláruljuk, melyek voltak meghatározó zenéink gyermekkorukban, milyen dalokat hallva szavaztunk a popzenére.

Mi volt az első zenei élményed? Van, akinek könnyű válaszolni erre a kérdésre, van, akinek hipnózisra lenne szüksége, hogy előhozza az emléket. Akárhogy is, a gyerekkorban ért első zenei hatások jelentősek, egyesek ezek nyomán választanak hivatást maguknak, másokra viszont annyira nincs befolyással, hogy soha nem vesznek egyetlen lemezt, vagy töltenek le egyetlen dalt sem. Ahogy bemutattuk kedvenc nyári dalainkat, úgy most egy-egy meghatározó gyerekkori szám tükrében megmutatjuk honnan jöttünk.

 

Bokor Péter
Soltész Rezső: Szóljon hangosan az ének (1982)

Zenei öntudatra ébredésem hat-hétéves koromra tehető. Nagymamám tekintélyes nótalemez kollekciójába két popzenei vinyl keveredett, a Hungaria Hotel Mentholja volt a jobb, de az első kedvenc slágert a másik lemezen találtam: Soltész Rezső Szóljon hangosan az ének című dalára teljes kifulladásig bírtam ugrálni a hálószobai ágyon.

 

Csada Gergely
Ritchie Valens: Come On, Let’s Go! (1958)

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez volt a kedvenc gyerekkori dalom (sőt abban sem vagyok biztos, hogy volt ilyenem), de azt tudom, hogy a Ritchie Valens életéről készült filmet nagyon sokszor néztük VHS-en, és ugyan a címadó La Bamba meg a Donna is tetszett, de ez volt a legdögösebb, és még mindig az. (Igaz, a szóban forgó 1987-es La Bamba című filmben mindezeket a Los Lobos adta elő.)

 

Deimanik László
Hungária: A verklis (1968)

1985-ben jelent meg a Hungária Rég volt, így volt című válogatáslemeze, azon hallható ez a szám. Minden lemezt meghallgattam, amit a szüleim megvettek, így ezt is. És ötévesen valamiért nagyon szomorúnak és nyomasztónak találtam ezt a dalt, elképzeltem, ahogy szegény verklis ott hever holtan a macskakövön. A lemez borítójától pedig, ki tudja miért, kimondottan féltem.

 

Déri Zsolt
Kate Bush: Wuthering Heights (1978)

Egy Svédországból hazalátogató ismerőstől kaptunk ajándékba pár műsoros kazettát, köztük egy New Wave című válogatást is, amin vegyesen voltak mindenféle viszonylag aktuális slágerek, élen ezzel az egész varázslatos női hangon tekergőző dallal, amit csak Kutyulivmi címmel emlegettem a „how could you leave me?” sor miatt, amit persze nem értettem, ahogy akkor még azt sem tudtam, hogy egy kísértet énekli egy Emily Brontë-regényből (Üvöltő szelek, ugyebár). Később a gimnáziumi újságba is épp erről a dalról írtam az egyik első zenei cikkemet.

 

Dömötör Endre
Alphaville: Forever Young (a teljes lemez, 1984)

Több, egymással nagyjából egy időben, öt-hatéves korom körül lezajlott, zenével való meghatározó találkozás emlékképe él bennem: Neoton-lemezt venni apuval anyunak a paksi könyvesboltban, szalagos magnóval magyar dalokat rögzíteni a Kívánságműsor kettőtől ötig című rádióműsorból, első sorban ülve megnézni a helyi művelődési házban Kovács Katit. A mi azonban végképp elkötelezett a zene mellé, az az a pillanat volt, amikor úgy két évvel később levettem a tűt a Forever Young című nagylemezről.

 

Elekes Roland
Paul Simon: You Can Call Me Al (1986)

Óvodásként – a kábeltévé gyors elterjedésének köszönhetően – számtalan olyan dalt ismerhettem meg, melyet picit sem tudtam értelmezni, bőven elég volt, hogy lekössön a videója, megfogjon a dallama, és tudjak rá bután táncikálni (hozzáteszem, ez ma sincs másképp). Ami elsőre beugrik ebből a korból az a-ha Take On Me-je mellett, az mindenképp Paul Simon még ma is csodálatra méltó dala, a You Can Call Me Al. Amúgy hosszú évekig meg voltam győződve arról, hogy a klipben szereplő Chevy Chase a Simon & Garfunkel első fele, és a feltűnően unatkozó, hangszereket ide-oda cipelő alacsony pacák pedig csak a Garfunkel.

 

Fábián Titusz
This Jesus Must Die (Jesus Christ Superstar filmzene, 1973)

Apukám nagy lemezgyűjtő volt, mindent hallgatott, hétvégenként reggeltől-estig szólt a zene nálunk. A Jézus Krisztus Szupersztár album is gyakran lement, a darabból ez a szám fogott meg leginkább. A filmet nem láttam, fogalmam sem volt a sztoriról, egy szót sem tudtam angolul, még a címet sem értettem, meg persze nem is érdekelt. De a fenyegető tónusokból, meg abból a zavaróan mély bassz-bariton hangból éreztem, hogy itt valami rossz dolog történik. Azt hiszem épp gombfocizás közben kapott el az érzés. De az is lehet, hogy egy Mozaik képregényt lapozgattam.

 

Forrai Krisztián
Boney M.: Rasputin (1978)

Az első zenei emlékem, ami egy konkrét dalhoz kötődik és a mai napig élesen él bennem, ovis koromból van. Négy-ötéves vagyok, egy téli estén, még a régi házunk nappalijában produkálom magam a család előtt: az Akai szalagos magnóról bömböl a Boney M. Rasputinja, én meg a kék műszálas szőnyegünkön nyomom rá a tévéből ellesett kozáktáncot, miközben lelkesen kiabálom, hogy rá-rá-rászputyin!

 

Jakab Zoltán
Duran Duran: A View To A Kill (1985)

Most mondhatnám, hogy Cro-Mags, de nem mondom, mert az 1993-ban ért el hozzám. A Duran Duran-dal egyrészt James Bond-filmnek (A View To A Kill) volt a betétje, másrészt bátyám állandóan azt hallgatta, meg Pet Shop Boyst. A filmet bírtam, bár akkor nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy Grace Jones fiú-e vagy lány. Ebben a mai napig nem vagyok biztos, minta hogy abban sem, hogy az új Bond-filmek egyáltalán jók-e (amúgy nem), de a Duran Duran Best Of még manapság is előfordul az iPod-omon!

 

Judák Bence
Daft Punk: One More Time (2001)

Nálunk nem volt sem lemezgyűjtemény, sem MTV, mégis gyakran sikerült elcsípnem a korabeli animált Daft Punk-klipdalokat, melyek közül a One More Time-mal találkoztam először. Szívesen emlékszek vissza az összefüggő videókra, a belőlük készült Interstella 5555 nagyfilm és a Discovery album pedig ma is a kedvenceim közé tartoznak.

 

Klág Dávid
Transvision Vamp: Baby I Don’t Care (1989)

Amikor én gyerek voltam, a zenehallgatás az MTV-t jelentette, és azt, hogy nem tudtam megkülönböztetni, hogy mi a kedvenc klipem és mi a kedvenc dalom. Ha meghallom ma a Baby I Don’t Care-t, kicsit szégyellem magam, de amikor meglátom a videóját, egyből tudom, hogy miért voltam ezért annyira oda: mert az akkor 23 éves Wendy James pont az a csaj, akibe egy ötéves panelkölyök bele tud szeretni.

 

Lakatos Sándor
Pokolgép: Ítélet helyett (1987)

A szüleim inkább a könyveket gyűjtötték, a lemezeik között nem találtam semmi jelentősebbet, így a Pokolgépet is egy barátomon keresztül ismertem meg. Ez a szám egyből beütött, rövid úton a környék legnagyobb zülledékeivé váltunk miután fellebbent a függöny, hogy a zene lehet valami egészen érdekes dolog is. Innentől faltunk mindent, ami zúzott a Public Enemytől a Napalm Death-ig.

 

Nagy István
David Bowie: Let’s Dance (1983)

Kilencéves voltam, amikor megláttam ennek a számnak a klipjét az osztrák tévében. Annyi idősen kicsit nyomasztónak találtam, de a dal már akkor is tetszett, szóval ennyi idősen már bejött David Bowie, még ha nem is a Ziggy Stardustról vagy a Low-ról volt szó.

 

Németh Róbert
The Beatles-kazetta

Nincs mese: egy másolt Polimer-kazetta indította el „zenei karrieremet”, úgy öt-hat éves korom körül. A legendás kazettamárkán Beatles volt – mi más? –, talán az A Hard Day’s Night lemez anyaga, vagy valami válogatás, amelynek gerincét az A Hard Day’s Night dalai adták. Nos, ezt a kazettát a családi legendárium szerint minden nap le kellett játszani, úgyhogy a szalag rövidesen tönkrement – én viszont megtanultam a számokat halandzsázva, a hosszú távú következményekről meg ne is beszéljünk.

 

Pawlowszky Tamás
Tom Dissevelt & Kid Baltan: Song Of The Second Moon (1957)

Azt csak sejtem, hogy hosszúra nyúlt gyerekkorom lezárásához – a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországát zenefogyasztás szempontjából is jellemző szűkösséggel való idétlen bajlódás időszaka után – az első CD-mnek, a Londont megcélzó első autóstoptúrám calais-i állomásán megvett Morrissey-féle friss Viva Hate-nek is köze lehetett, abban viszont biztos vagyok, hogy az azt megelőző bő évtizedből mi égett be legmélyebbre (és nemcsak nekem): egy valódi generációs soundtrack, a Delta című tévéműsor főcímzenéje.

 

Soós Csaba
The Beatles: Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band (a teljes lemez, 1967)

Bezzeg én már ötévesen a Beatles pszichedelikus korszakát hallgattam!” – hangozzék ez bármilyen fellengzősen, de tényleg így történt. Mert első zenei élményeim biztosan édesapám Beatles-lemezeihez köthetők, és legjobban bizony a Bors őrmester tetszett, zenéstől, kihajtható borítóstól, amit naphosszat bámultam megbabonázva.

 

Sugó Lilla
Bobby McFerrin: Don’t Worry Be Happy (1988)

A Don’t Worry, Be Happy 1988-ban jelent meg, amikor én kétéves voltam, de biztos csak később láttam a klipet. Bobby McFerrin, vagyis ahogy én hívtam, a „Nagylábujjas” egyszerre volt ijesztő és vicces, és ciki vagy sem, most sem tudom utálni az egyébként kínosnak kikiáltott számot.

 

Szabó Benedek
Metro: Valami újat szeretnék (1968)

Mi, akkor 1992-93-ban azt tudtuk, hogy Apa nagy és szakállas, plusz újságíró, ami azért jó, mert lehet rohangálni a szerkesztőségben. Aztán azt is tudtuk még, hogy Apa összejár a többiekkel, nevetnek és borozgatnak, „önkormányzatról” és „választásokról” beszélgetnek, meg hogy kéne valami új. És ez lett akkor a bajai Új Régió Egyesület kampánydala. Sokat szólt a helyi rádióban, úgyhogy ha hallottam, kicsit mindig büszke voltam, mert tudtam, hogy ez valahol az én apám is.

 

összeállította:
Dömötör Endre

a Recorder szerzőinek meghatározó gyerekkori zenéi egy mixtape-ben:

Címkék: gyerekpop
https://recorder.blog.hu/2011/12/28/a_recorder_szerzoinek_kedvenc_gyerekkori_szamai
A Recorder szerzőinek meghatározó gyerekkori zenéi

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr243501561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.