„Megmaradtam a rock and rollnak” – Kraft Tamás

2011.12.27. 12:12, rerecorder

A KFT egy éve, 2010 decemberében tartotta 29. születésnapi koncertjét, amikor valójában már harminc éve működött a zenekar, mint az kétrészes nagyinterjúnkból is kiderül. A KFT azonban az 1981-es első fellépéstől számítja létezését, így az Ufóshow címet kapó jubileumi 30. születésnapi koncertre most, 2011. december 28-án kerül sor a Papp László Budapest Sportarénában. A zenekart Kraft Tamás fogja hangosítani, a magyar roadok, technikusok talán legismertebbike, akiről 1986-ban egy könyv is megjelent Boros Lajos tollából. A Stage Pass című kiadvány meglehetősen nagy vihart kavart, ugyanis Kraft – aki a KFT mellett az Apostol, a Karthago, az Omega és megannyi más zenekar roadja/technikusa is volt – igencsak nyíltan beszélt benne a hazai rockélet belügyeiről. A könyv úgy végződik, hogy Kraft Tamás mesél majd később is. Soha nem lett folytatás. Ennek 25 éve. A Recorder kérésére a legendás road most azért egy kicsit újra mesél, magáról, arról, hogy mi történt a magyar zenei életben az elmúlt negyedszázadban – csak be kell kapcsolni a diktafont. Kraft Tamás két mankóval érkezik az interjúra. Karambolozott, miközben egy zenekart szállított, de az már az első mondatnál kiderült, hogy spiritusza nem szenvedett semmilyen csorbát.

 

- Szia, hogy vagy?

- Mit mondjak? Szidjak valakit?

- Legyél szíves.

- De kit? És minek? Nem akarok bántani senkit, de egyszerűen nincsenek zenekarok. Fiatalkoromban volt nyolc budapesti klub, mindegyikben telt házzal mentek hétvégenként a bulik. Na, most mondjál egyet! És akkor még nem beszéltünk az Ifiparkról, ahol rang volt fellépni, ahova mindenki külön készült. Ahol gépek vannak, ott már nem jó. A muzsika az, amit emberek játszanak, izzadnak, tévednek. Nem járok már sehová. Nem is hívnak a fiatal bandák, nem ismernek, én sem tudom, hogy kell szólnia ezeknek a csihuhuknak, meg ilyen baromságoknak. Ma már ilyen laptop DJ-k is vannak, azokkal én mit csináljak?! Meg ilyen playbackes esztrád zenekarok, X-Faktor, meg minden. Azokról inkább ne is beszéljünk.

- Jó, akkor azt mondd el, mi történt veled az elmúlt 25 évben. 1986-ban jelent meg a könyv, milyen volt a fogadtatás?

- Nem tudom, hányan olvasták, de sokan megsértődtek. Aki benne volt, azért, aki nem az, az meg azért. Pedig a Boros kínosan vigyázott, hogy ahol név van, ott ne legyen sztori, ahol sztori van, ne legyen név. Azt tudni kell, hogy a könyvet Vitányi Iván elvtárs lektorálta. És eredetileg háromszor ilyen vastag volt, csak a többi nem jelenhetett meg. Talán Borosnak megvan még a teljes szöveg. Kaptam hivatalos leveleket, mit képzelek, hogy a Szovjetuniót sárba tiprom. Közben én csak azt mondtam el, hogy amikor kint turnéztunk a Koncz Zsuzsa rühös lett, Brunner, Balázs Fecó meg én tetvesek. Jó lecke volt, minden szempontból. Aztán kijött ez a másik road-könyv, a Rock napszámosai. Én cipeltem az Ómolnárt (Ómolnár Miklós, a könyv szerzője a szerk.) mindenhová, én mutattam meg neki mindent, én vittem be a Deep Purple öltözőjébe – egy bazdmeget nem mondott utána. Akkor még nem tudtam, most már igen, hogy az emberek mennyire irigyek. És mindenre, bazdmeg, ha púpod van, még azt is irigylik! Azért vannak, akik ma is felismernek a könyv miatt és odajönnek buli után autogramot kérni. És akkor leveszem a kesztyűt – mert épp a kábeldobot tekerem – és aláírom a papírt.

- A könyv úgy fejeződik be, hogy a Rockszínháznál dolgozol, az már bejelentett állás. Közben külföldre készülsz...

- Igen, a Rockszínház… A Béni hívott oda, aki alsó hangon húsz évvel okosabb nálam. Felvázolta a lehetőségeket. Na, minden, ami a magyar zenekaroknál probléma volt, az ott nem volt. Mert az a KISZ KB-nak volt a színháza, és ott lehetett először Magyarországon monitort keverni. Nagyon komoly iskola volt. Kurva széles színpadon 24 éles mikrofon. De ott is volt valaki, akit nagyon nem szerettem. Meg ő sem engem. Egy piros nejlon zoknis kommunista nekem ne mondja meg, mit csináljak. Mindegy, hogy ki volt, most már a másik oldalon nagy ember. Az ilyenekkel vigyázni kell. Aztán kimentem Amerikába. Nem is akartam hazajönni, de mégis hazajöttem, a nagymamám miatt, mert beteg volt.

- Hogy kerültél ki oda?

- Akkor az Omegánál dolgoztam. Jött egy amerikai country banda Európába, megnézték a kiajánlásokat, mert cuccot áthozni ide nem egyszerű. Bírták az Omega-motyót, én is bejöttem nekik, beszéltem a nyelvet, turnémenedzser lettem. Mentünk Győrbe, akkor még nem volt autópálya. Egyszer csak a hat ember egyszerre felüvölt, hogy azonnal állj meg! És tolass! Mi van?! Hát vadkendert láttak az országút mellett. Fejest ugrottak a mezőbe, fotózkodtak, meg minden. Mondták, hogy ilyen ország nincs, ide fognak költözni. Véget ért a turné, könnyes szemmel búcsúzkodtunk. „Thomas, találkozunk még, hívunk!” Én meg csak röhögtem, hogy büdös redneck, holnap leszállsz majd a koszos városodban, azt is elfelejted, hogy itt jártál. Erre két hónap múlva jött a nagy barna boríték, sasos bélyeggel, meg a szerződéssel, papírokkal. Delta Sound Studio, Jackson, Mississippi. Mit mondjak? Persze először szó nem volt arról, hogy én gombokhoz hozzányúljak. Tedd fel ide a mikrofont, valaki elejtett valamit, söpörd össze, satöbbi. De ez mind hozzátartozott. Rengeteget tanultam. Aztán hazajöttem, és semmi hasznát nem vettem. Ugyanúgy tologattam a hangfalakat, ahogy most is tologatom. De nekem ez nem derogál. Mások ezt nem értik, de én tényleg szeretem. Mindegy, szóval az Omega GMK-nál folytattam. Mert közben már az Omega is GMK lett. Jött a Motörhead, meg mindenki. Mindenkivel dolgoztam. Aztán jött a rendszerváltás. Én meg azt vettem észre, hogy egyedül üldögélek az ORI–büfében. Mert már mindenki hangfalakat vett, meg teherautót és céget alapított. Nekem meg nem volt semmim soha. Pedig lehetett volna. Jöttek okos emberek, és sorolták az üzleti lehetőségeket. Én meg ültem az Éva Sörbárban és mondtam, hogy én Kraft Tamás vagyok, aki Elton Johnnal voltam és Tina Turnerrel leszek, menjetek már a picsába, kufár vagyok én? Engem a nagymamám nevelt, aki mindig azt mondta: „Tomika, nem szégyen, ha valamit nem tudsz. De ha valamit nem tudsz, akkor ne kezdjél bele!” És ez tényleg így van. Akárhogy nézek ki profilból, ez ne tévesszen meg. Én a mai napig nem tudom, hogy mi az az ÁFA. Na, szóval, ez az egész nekem kimaradt. De tényleg, milyen élet ez? Figyelj, én ma, így két mankóval elmegyek keverni a Barba Negrába, mert ott játszik az Iron Maidnem és még három zenekar. Odamegyek négyre és ott vagyok kettőig. És ezért egy fillért nem kapok. De a végén Töfivel, az Iron Maidnem gitárosával lepacsizok, mert jó volt a buli. És erről szól az egész. Ha nekem cuccom van, akkor én már nem úgy tolom azt a cuccot, hogy szerintem jól szóljon, mert féltem, és vigyázok rá. Érted? Én megmaradtam a rock and rollnak. Volt olyan turné, ahol hangmérnökként én kaptam a legtöbb pénzt. De eltapsoltam az egészet, és jól éreztem magam. Soha nem akartam semmit ebben a büdös életben, csak jól érezni magam, és azt csinálni, amit szeretek. Mások okoskodtak, ügyeskedtek, sefteltek, de nézd meg őket most, mind belebetegedett. Érted, ha már lopunk, lopjunk úgy, hogy soha többé ne kelljen dolgozni. De ezek a mindennapi ezer forintos csalások… hát ezek felőrlik az embert. Ezért minek?

- 1991-ben a Bikini Ki visz haza klipjében is felbukkantál.

- Nemes Laci, mindannyiunk nevelőapja szólt ’90 környékén, hogy ő megy Republicozni, csináljam meg az országos Bikini-turnét. Na, figyelj, a Németh Lojzi a legjobb zenész az országban, ne törődj vele, hogy most mit csinál. Amit a Miniben muzsikált össze, az csoda! Na, szóval Bikini-turné. A dobos Berecz Bandival piálgatunk Komlón egy szombat este. Neki ilyen festett haja volt, mert a Bikiniben az volt a divat, az enyém meg kontyban. Aztán azt vettük észre, hogy a többiek elmentek, a bányászok meg szép lassan körbevesznek minket. És kicsit már be is voltunk baszva. „Te, Bandi”, mondom, „ebből baj lesz. Baszod, vágjál valami pofát, én meg hanyatt dobom magam a székkel, akkor lesz respekt.” Pofát vágott, én meg elrúgtam magam. Utána még három napig azokkal az emberekkel ittunk és jókat nevetgéltünk.

- 1992-ben az LGT búcsút is te keverted…

- Monitoroztam, igen. Az LGT… hát, a zenekar az nekem az LGT. Azt az egyenletesen jó teljesítményt, amit ők csináltak, azt soha senki nem tudta hozni. Na, mindegy, térjünk vissza: szóval, azt vettem észre, hogy megváltozott a világ. Kezdenek eltűnni a nagy zenekarok és a nagy bulik. A roadok régebben elmentek egymás koncertjeire, meg moziba, kajálni, sörözni, aztán ez szép lassan elkopott. Jöttek a különböző érdekszövetségek. A zenészek is elkezdték utálni egymást, lenyúlni egymás bulijait, a roadoknak is beszóltak, hogy te mi a faszt mászkálsz azokkal a simlisekkel. Elüzletiesedett az egész. Céges vacsorákat hangosítottunk az Omega-cuccal. Érted, ott van az a milliárdokat érő motyó, nekik kell belőle négy kis hangfal. És viszel két konténer kábelt hozzá, meg a tetőn csúszol-mászol, mert oda kell rögzíteni mindent, nehogy már megbotoljanak a vendégek. Bemegyek, a megszokott stílusban mondom, hogy akkor az asztalt toljátok félre gyerekek, erre jön egy körömcipős kurva a hat és fél elemijével, és kioszt mindenkit, hogy ezt nem ide, azt nem oda, azt felejtsétek el, stb. Hát el tudod képzelni. És van tíz ilyen, és tízszer jön oda a Frenreisz őrjöngve, hogy „Tomóka, vagy megtanulsz viselkedni, vagy éhen halunk” Felhígult a szakma is, jöttek új emberek. Én még úgy nőttem fel, ha vége van a bulinak, bepakolunk, utána meg megyünk egy kocsmába vagy haza, családi állapottól függően. És akkor azt látom, hogy koncert után még ki sincsenek kapcsolva a végfokok, a nyolc dolgozóból négy már a büfében ül, tillárom haj! És még én vagyok lebaszva, hogy miért vagyok ideges, mit játszom meg magam. És akkor eljöttem. Évekig nem is volt semmi, pár kisebb-nagyobb koncertet csináltam. Aztán az Omegában feltámadt a jóérzés, hívtak, hangosítsam az 1997-es Népstadion koncertjüket. Aztán keresett a KFT is. Azóta ez van. Illetve, még valami. Időközben azért rájöttem, több lábon kéne állni. Imádom az amerikai autókat, nekem mindig ilyenek vannak. Az autókereskedő haveromnál láttam egy lepukkant Chrysler Voyager kisbuszt, gyakorlatilag egy DVD-ért cseréltem, annyira nem kellett senkinek. Nagyon jó kis gép, a karambolnál megmentette a lábamat, meg valamennyire az életemet is. Szállító lett belőlem, zenekarokat viszek koncertezni. Mondjuk a KFT-sek ’97 óta nem emeltek benzinköltséget, de mindegy, nem erről szól. Ha buli után marad pluszban 30.000 Ft, azt szétdobjuk és kész. Hát nem mindegy? Jól érezted magad? Jól érezted magad. Ez számít. Hogy együtt mész velük, jókat beszélgetünk, meg szétröhögjük az agyunkat. Az megfizethetetlen. Tudod, hogy ezek mennyire hülyék? Képzeld már el a kutas fejét, amikor megállunk hajnali fél 2-kor a nyírbátori benzinkútnál, ezek négyen bemennek és külön-külön elkezdik mondani, hogy „Jó estét kívánok. Tudna nekem segíteni? Egy olyan szendvicset szeretnék, amiben nincsen E19, E68 és E43. És hús sem.”

- 1993 körül hagytad abba, pont ebben az évben indult a Sziget fesztivál. Oda nem hívtak?

- Nézd, nekem az annyira nem tetszik. Gyerekkoromban sem voltam nagy sátorozós fajta, tudod, én szeretem szarás után kimosni a seggemet. Nem hívtak, ott nagyon komoly erők vannak már kezdetektől fogva. Ha nekem felajánlanak egy gázsit, én szeretem az egészet megkapni, nem adok le belőle azért, hogy legközelebb is legyen meló. Ők is tudják, hogy ilyen vagyok. Egyszer szóltak, lesz egy nagy buli valahol Budapesten, „Tomikám, írd már össze mi mennyibe kerülne!” Elmentem a Spulnihoz, hogy te, ez mennyi, az mennyi, fölhívtam a legjobb barátomat, a Vona Karcsit, csináltam egy halál precíz, fityingre kiszámolt 10 oldalas listát. Odamentem, hogy gyerekek, ez ennyi. „A jó Isten megáldjon, hogy te mennyivel olcsóbb vagy, mint ezek a szemetek. Hát itt le van írva minden. Csókoljuk a seggedet, hívunk.” Nem hívtak. Eltelt egy hónap, megkerestem őket: „Gyerekek, mi van, hogy készüljek?” Találkozzunk. Találkoztunk, elővette a telefonját. Én azt sem tudtam, hogy telefonnal lehet hangot felvenni, én a számológépet is csak bekapcsolni tudom, nem az én világom. Na, szóval az arc a telefonján felvette, hogy felhívta őt valaki, akit én nagyon jól ismerek. És aláment az áraimnak. Annyira nem csodálkoztam. Mondta, hogy „várj, nincs vége!” És mutatja, hogy utána felhívta még valaki, aki annak is aláment. Az már rezsiért elvállalta. Na, könyörgöm, ha te egy másfél milliós bulit megcsinálsz 400.000 forintért, soha nem fogsz kapni másfél milliót. Van Magyarországon pár cég, akiknek már réges-rég le kellett volna ülniük egymással és megbeszélni, mi az alja és aztán győzzön a jobbik. De nem tudják megbeszélni. Ez annyira gusztustalan és az ember ebben nem akar részt venni. Valahol megcsinálsz valamit, viszel magaddal valakit, és az legközelebb már alád megy. A Szigeten azért az utóbbi pár évben nyomtam a Jazz sátorban, aztán beszóltam valakinek és kitiltottak.

- Mit szóltál, amikor kiderült, kik voltak ügynökök?

- Sok mindent lehetett sejteni. A nyolcvanas évek elején a P. Mobilnál helyettesítettem, és kezdtem a szokásosat, hogy kurva anyját a sok mocskos kommunistának, stb. A Schuster Lóri meg rám néz és azt mondja: „nem vagyunk egyedül”. Körülnéztem és csak a P. Mobil zenekar ült a buszban. Pár diszkósról, folk-beat énekesről is tudtuk, kicsodák. Persze volt olyan, akiről csak később derült ki. Hát, elég fájó, de megtanulsz együtt élni ezzel is. Amúgy meg az egésznek nem sok értelme volt. Most könyörgöm, a Lóriról mit lehetett jelenteni? Azt, hogy utálja a kommunistákat? Hát azt mindenki tudta. De ha már itt tartunk, az olyan szép, hogy most mennyi lázadó van. Ezek akkor lapítottak, mint szar a fűben. A Feró volt az egyetlen, aki nem kussolt. Néha, amikor belefutok ilyen dolgokba, elcsodálkozom: „ja, hogy te is ellenálló voltál? Akkor rosszul emlékszem, hogy az egész KISZ KB-nek nyaltad a seggét?” Meg most mindegyik ugat, hogy így az Erdős, úgy az Erdős, közben meg fényesre nyalták a valagát, kivétel nélkül. Miért kell szégyellni, hogy élniük kellett valamiből? Hallom, volt nekünk ellenzéki énekesnőnk is. Hát fuldokoltam a nevetéstől.

- Hallgatsz új zenéket?

- A maiak közül egyedül a Quimbyt szeretem. De azt nagyon. Csináltam már velük bulit, nagyon tetszik, ahogy használják a hangszereiket. A Faszi dobol benne. Az apja nagyon jó cimborám. A Fermben énekelt, most az Operaházban van. Nekem a Gerdesits Faszi nagyanyja csinált tojásos nokedlit. Meg a zongorista, a Szilárd, az nagyon tud. Szerintem zseni a pasas. Hangosítani is jó őket, mert fegyelmezett emberek vannak a színpadon. Mi van még? Tetszik a Csík Zenekar, Ferenczi Gyuri, Szirtes Edina Mókus. A Free Style Chambers Orchestra is jó, nagyon remek zenészek. Vannak fiatal zenekarok, akikkel a Wigwamban találkozok, Iron Maidnem, Disco Express – gyerekek, az ájulás, hogy milyen jók. A Cry Free sem egy rossz zenekar, nagyon becsületesen nyomják ezeket a Deep Purple-ös dolgokat. A Rómeó Vérziknek is van hangulata.

- Tankcsapda, Kispál és a Borz?

- Tankcsapda az elején nagyon tetszett. A legjobb méreg lemezig. Rettenetesen jó szövegeket ír az a gyerek. Emlékszem, mikor Budapestre felkerült egy darabig mindig ugyanazoknál a lányoknál futottunk össze. Rendes ember, semmi baj nincs vele. A Kispál? Hát ott az énekes fiúval volt egy kis konfliktusom. Beállás közben akadt egy kis probléma, nem tehettem a dologról. Ő meg sztársága teljes tudatában, színpadról, mikrofonba szólt be nekem, nagyon csúnyán. Vannak fenntartásim vele szemben. A gitárost nagyon bírtam, mindig lógott a szájában a spangli, nem szólt semmit, de jól el lehetett vele röfögni. A dobos az meg mindig más volt. Amúgy nem rossz zenekar, egyáltalán. Van pár jó banda, de lehetne jobb is ez az egész. Olyan embereket engednek fel a színpadra, hogy eszméletlen. Eljátsszák a két jó nótájukat utolsónak, előtte meg azt sem tudod, mit hallgatsz, meg a közönség sem. Meg érted, ezek a nyomorultak eljutnak egy fesztiválra, ott van több ezer ember, ennyien sosem látták még őket, közben meg úgy be vannak állva, hogy azt se tudják, nappal van vagy este. Floridában olyat látsz, hogy kiáll egy ilyen Elvis Presley tribute zenekar, egy a huszonötezerből, és olyan szinten jól szól, hogy megőrülsz. És nem érted, mi van. Mert ilyen cuccal dolgozol te is húsz éve itthon, mégse szól így. És hátramegyek, megnézem a végfokokat, biztos ott lesz a titok. Semmi titok nincs, ugyanolyan, mint a Frenreisz Karcsinál. Na, akkor a keverőnél lesz a megfejtés. És ott sincs megfejtés. A zenekar ott fenn játszik úgy, hogy neked nem kell megfejteni semmit. És hangulata van és végig mosolyognak. A magyar zenésznek konkrétan fáj, hogy játszania kell. Felmegy a színpadra és tök szomorú. Nem látod azt, amit kint. Most néztem meg amúgy a Scorsese-féle Rolling Stones-filmet. Hát a zenekar az olyan rossz, mint az állat. Egy igaz hangot nem hallasz, a Charlie nem is üti meg a dobot, csak beijeszt. A Darryl Jones viszont egy élmény, nem véletlenül van kitolva, hogy őt lehessen hallani. Ő, meg a zongorista és a szaxofonos viszi el a bulit. De mégis, az egésznek milyen hangulata van! Jaggerék százévesen is szívből zenélnek. Ez a különbség.

- Frank Zappát meg a Steely Dant szereted még?

- Hát jó hogy! Meg a Led Zeppelint, Grand Funk Railroadot, Janis Joplint, Tina Turnert. A Rush-t is nagyon bírom, megvan tőlük minden, ami létezik. Mutatnak persze a haverok új zenéket, de érted, nem tudod legyőzni például a Deep Purple Made In Japan lemezét, mert azon nőttél fel. Nagyon rákattantam a blues muzsikára, Stevie Ray Vaughan mindennek a teteje. A Whitesnake pár évvel ezelőtti DVD-je is nagy hanyatt esés volt. Kip Winger is jó. Savatage első három-négy albuma nagyon tetszett, aztán lemaradtam. Ez a Dream Theater bejött valamennyire, az első két lemez rendben van, aztán jött ez a matekos metál, ezt már nem bírom követni. Rádiót sem hallgatok, egyik autómban sincs, nekem ne mondják meg se a tampont, se a hajsampont. Kevés új zene jut el hozzám.

- Nirvanához, grunge-hoz mit szóltál?

- Semmit. Te, ez a „lehajtott fejjel, kinyúlt pulóverben, összeszigszalagozott mikrofonba szenvedek” műsor …. ez nekem olyan szomorú. Sosem értettem azokat a fiatalokat, akik folyamatosan öngyilkosok akarnak lenni. Persze ettől még lehet az nagyon jó, abban is munka van, de miért kéne, hogy nekem tetsszen? Próbálkoztam velük, meghallgattam a lemezüket, de nem jött be. Meg van az a másik, az se. Mondjad már, pár éve ilyen nagy sztárok voltak, gitáros banda.

- Oasis?

- Majdnem.

- Muse? Coldplay?

- Coldplay?

- Kings Of Leon?

- Na, azt például szeretem. A Janika mutatta, ott azért muzsikálnak ám keményen. Az nagyon rendben van. Mindegy, nem jut eszembe, melyikre gondoltam. Szóval, próbálkozok új zenékkel, egy-két jó nóta tetszik is. De egyszerűen egyik sem olyan, mint mondjuk Stevie Ray Vaughan, hogy leülsz, és az első perctől az utolsóig élvezed. És utána visszateszed még egyszer, hogy akkor itt, meg ott mit is csináltak?

- Láttad annak idején élőben az Iron Maident Paul Di’Annóval és a Sex Pistolst abban felállásban, amelyikben Sid Vicious is benne volt. Egyiktől sem voltál elájulva.

- Paul Di’Anno nem tetszett, be volt tépve, azt se tudta hol van. Ezért is dobták ki. Steve Harrisék meg tényleg fölszántották a színpadot. És annyira szar volt látni, hogy van egy, aki szarik az egészre. A Sex Pistols meg... hát én azt egyszerűen nem értettem. Minek annak basszusgitár, aki nem tud rajta játszani? De ott a Steve Jones mondjuk egy nagyon jó gitáros. Nem is a zenekarral volt bajom, az egész körítés nem tetszett, a zene nekem nem erről szól. Meg érted, előtte a Fleetwood Macet meg a Dr. Hook & The Medicine Show-t láttam, azért így az embernek már kicsit mások az igényei. Azok után egy Sex Pistols fáj.

- Bornai Tibor Lőj az Ördögre című könyvében is felbukkansz, amikor az egyik főszereplő zenekara épp a SOTE-klubban játszik.

- És azt tudod, hogy a Lefejellek, köcsög című dalukat rólam írták? Meg a Nyugi, Tomit is, ami előtte van. Amiben lebüdösbunkóz engem a zenekar. De ez nem gáz, erre büszke vagyok. Tudod, ez egy ilyen tornából felmentett társaság. Én meg pont az ellentétjük vagyok, és valami baromi jól meg tudjuk érteni egymást. Ha valami gond van, hátranéznek, hogy „Izé, Tomó… gyere már!” Volt egy sajnálatos eset az egyik fesztiválon. Épp állt be a zenekar, amikor feljött egy ilyen nagyon berúgott fiatal tehetség a színpadra, szénné varrva, tésztaszűrő füllel. És ott szívóskodott, mondta, hogy most ők jönnek, Laár pedig húzzon a picsába. Szóltam, hogy „figyelj, ne csináld a műsort, menj le, be kell állnunk, minden perc számít” Erre jött a kurvaanyád. Azért az ilyesmi kihozza az emberből a nyolc általánost. Hibázott, mert nem lépett le azonnal. Szétütöttem. Utána meg mondta a Bornai a buszban, hogy (Bornait utánozva megfontolt, lassú beszédre vált) „Nahát, Tomi, ez olyan szörnyű volt, ahogy így mondtad, hogy lefejellek, köcsög és utána spriccelt a vér, és az a szegény fiú ott feküdt…” Mondjuk olyan is volt, hogy egy szombathelyi buli után írták a törzsrajongók Bornainak, hogy az a kopasz állat az milyen rettenetes. Hogy az sosem beszélget velük, nem barátkozik, nem köszön, szarik mindenre. Hogy az egy büdös paraszt. És tudod, mit írt vissza Bornai? Hogy valóban, tudjuk, hogy a Tomó egy kicsit szögletes. De ha ő nem lenne ilyen, az évi 30 bulinkból 20 elmaradna.

- Mi lett a régi haverokkal? A könyvben még az van, hogy Szikora Robi is hozzátok jár nagymamád levesét enni.

- Vannak, akik megmaradtak, vannak, akik eltűntek. Robikával, ha találkozunk, nagyon örülünk egymásnak, de dolgozni már nem dolgozunk együtt. Nincsen sok új ember az életemben. Nem vagyok ilyen elmászkálós, összejárós típus. És hát ugye abban a korban vagyok, hogy inkább temetésekre hívnak, nem esküvőkre. De mindig akkora öröm látni egy-egy régi arcot, Török Ádámot, Pinyót, Németh Karcsit, Charlie-t, Muck Ferit, Végvári Ádit. Frenreisz Karcsinak örök hálám azokért a bulikért, amikbe bevett, azokért a pénzekért, amiket adott. Meg az Omegának is. Hogy körbeutazhattam velük a fél világot. Én az Omegának köszönhetem, hogy visszakaptam az útlevelemet. Mert elvették. Nem csempésztem, nem erőszakoltam meg nőket, csak egyszerűen úgy beszéltem, ahogy nem kellett volna. És ez volt a bünti. Aztán Benkő elintézte, hogy visszaadják. Mert a Benkő az ilyen. A Benkő az kiállt a Pokolgép együttesért, hogy elvigyük őket turnézni. Pedig azt mondták, ilyen névvel nem lehet zenekar. A Hobo akkor tudta bejelenteni Deák Bill Gyulát rendes tagnak, amikor a Benkő közölte, hogy márpedig ők a HBB-t viszik turnéra. De hát mára már elsikkadtak ezek a dolgok. És érted, vannak fiatalok, akik megismernek és mondják, hogy „Omega, jaj, azt a sok fakezűt te kevered?”, meg minden. Én meg visszakérdezek, hogy „Figyelj, öcsi, meg tudod tölteni a Népstadiont? Tíz év alatt négyszer? Csináld meg és utána mindent aláírok.” Ugatni mindenki nagyon tud. Írjuk ki a Népstadionba, hogy Kraft Tamás hangosít, hányan mennek be? A szűk család. Hát erről van szó.


interjú
: Fábián Titusz

fotó
k: Dömötör Endre


a Kraft Tamásról írt KFT-dal, a Lefejellek köcsög:

Címkék: kft kraft tamás
https://recorder.blog.hu/2011/12/27/megmaradtam_a_rock_and_rollnak_kraft_tamas
„Megmaradtam a rock and rollnak” – Kraft Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr243497902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása