1998. november 6., Orpheum

Ahogy már a Nirvana 1989-es és Antony 2005-ös budapesti koncertjeinek kapcsán is megszólaltattunk nézőket, és ahogy Fan Page rovatunkban beszámolót közöltünk a Balaton Soundon tartott Portishead-koncertről egy rajongó szemszögéből (akinek még Beth Gibbons énekesnővel is sikerült beszélgetnie), úgy most ismét egy különleges koncertbeszámoló következik. Az R.E.M. feloszlásakor egy videóösszeállítással búcsúztunk az együttestől,  majd született egy hasonlóan rajongói szemszögből írt másik búcsúcikk is, mely az R.E.M. Fan Clubra és különféle lemezritkaságokra is kitért. Most pedig, hogy a Part Lies, Part Heart, Part Truth, Part Garbage slágerválogatáson publikált utolsó stúdiófelvételek (köztük a két klipet is kapó We All Go Back To Where We Belong kislemezdal) után a rajongói klubnak szánt legutolsó kislemez is postázásra került, egy zárt körű bécsi koncertre való visszaemlékezéssel köszönünk el végleg Michael Stipe-éktól – és ezt visszaemlékezést egy R.E.M. Fan Club-tag írta meg a Recorder felkérésére.

1998. október vége, telefoncsörgés, udvarias hölgy üdvözöl a Warner Music Hungary irodájából, és megkérdezi, tudom-e, miért hív? Mivel semmilyen hangszeren nem játszom, az énekhangomnál pedig már csak a megjelenésem rosszabb, kicsi az esélye, hogy lemezszerződést akar ajánlani, szóval csak az egyik hetilapban meghirdetett játékról lehet szó, amire beküldtem a megfejtést. Valóban ez a helyzet, nyertem 2 db buszjegyet! A busz november 6-án, pénteken kora délután indul Budapestről, megáll Bécsben egy Orpheum nevezetű helynél, majd néhány órával később elindul vissza a kiindulási ponthoz. A lényeg persze az, ami ebben a bizonyos néhány órában történik: egy R.E.M.-koncert!

A buszon kb. 30 utas, a már említett magyar lemezkiadó emberei, a zenekar rajongói klubjának tagjai, valamint a szerencsés nyertesek. Mindenki magában, lélekben, de kellő izgatottsággal készül a nagy eseményre, nincs nagy hangzavar Bécs felé. Az alkalom igazán rendkívüli, egy ilyen kaliberű sztárzenekart ritkán láthat az ember szinte klubkörülmények között, ráadásul Bill Berry kilépése miatt éppen újradefiniálják önmagukat, és nem is terveznek „nagy” turnét.

A helyszín egy kisebbfajta színházteremre emlékeztet székek nélkül, a közönség nagy része (összesen párszáz ember) nálunk hamarabb érkezett, úgyhogy Peter Buck oldalán nagyjából a 10. sorban foglaljuk el a pozíciónkat, innen is prímán látni-hallani mindent. A zenekar három kísérőzenésszel lép színpadra, bele is csapnak kezdésként a Losing My Religionbe, a hangulatra így az első pillanattól kezdve nem lehet panasz. A Lotus-New Test Leper-Fall On Me-Parakeet négyes után Michael Stipe már sztorizós kedvében van, és a következő dalt (Electrolite) felkonferálva elmondja, mekkora hülyeségnek tartja az egész ezredfordulós cirkuszt, az At My Most Beautiful előtt pedig a zoknijáról mesél. A zenészek bemutatása után a vadonatúj albumon kissé talán puhán szóló The Apologist a hangsúlyosabb gitárnak és dobnak köszönhetően bámulatosan kel életre, a So. Central Rain pedig a zenekar korai időszakát idézi fel. Ha mindez nem volna elég, az extra gitárszólóval megtoldott Country Feedback alatt még Michael is elérzékenyül, majd a Walk Unafraid pörgeti fel a bíztatásra már rég nem szoruló közönséget, hogy végül a Man On The Moon zárja a főprogramot – az éneklést és ugrálást a dal vége felé elhallgató hangfalak sem zavarják meg.

A szusszanásnyi szünet alatt még magunkhoz sem térünk igazából, amikor Stipe ismét megjelenik a színpadon egy akusztikus gitárral, és egy egyperces szólóprodukcióval (I’m Not Over You) nyitja a ráadást, a többiek visszatérése után pedig egy igazi ritka gyöngyszem, a Perfect Circle koronázza meg az estét – hisszük ekkor, mivel nem is sejtjük, mi vár még ránk. Az utolsó betervezett dal az aktuális kislemez (Daysleeper), de mivel a zenekarnak nincs kedve befejezni a koncertet (a közönségről nem is beszélve), a színpad közepén összegyűlve vitatják meg a továbbiakat. Ennek eredménye egy ’89 óta nem játszott ősrégi dal, a Pretty Persuasion, majd az újabb kupaktanács után klubkoncerthez méltóan két feldolgozás zárja az estét: a szintén ’89 óta először előkerülő Strange (eredetileg a Wire együttes dala, amit az R.E.M. is felvett az 1987-es Document albumra), majd szünet nélkül jön az Iggy Pop-féle Passenger, amit az ismét bedöglő hangosítás sem tud megállítani: az így is hallható dob segítségével tartjuk a ritmust, a la-la-la-la refrént a közönség énekli szakadatlanul, a zenekar tagjai pedig különböző csörgő-zörgő hangszerekkel foglalják el magukat. A magához térő hangrendszernek köszönhetően végül méltóképpen zárul a koncert, amit senki nem akart befejezni. A fellépés után a kiadó munkatársai találkoznak a zenekarral is, és aláíratják a rajongók jegyeit: van amelyiken szerepel mindhárom tag kézjegye, van amelyiken csak kettő vagy egy aláírás, de ez már aligha befolyásolta bárki estéjét is.


Szeili Balázs


az Iggy Pop-féle The Passanger valóban elképesztő élő előadása az 1998-as bécsi koncerten, amit az említett technikai baki sem tudott elrontani:

Címkék: bécs r e m fan page
https://recorder.blog.hu/2011/12/21/az_r_e_m_fan_club_az_1998_as_becsi_koncert
Az R.E.M. Fan Club és az 1998-as bécsi koncert

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr583479283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása