Arcára fagyott a mosoly – Brian Wilson és a SMiLE

2011.11.04. 16:35, rerecorder

A feltételes mód lemeze. A mi lett volna, ha lemeze. A lemez, ami legyőzte volna a Sgt. Peppert. A lemez, ami megváltoztatta volna a poptörténelem folyását. A lemez, ami kifordította volna a világot a sarkából. A lemez, aminek hallatán Isten is sírva fakadt volna. A lemez, amiről 45 év alatt tucatnyi cikk, könyv, film készült. A lemez, ami soha nem jelent meg. Vagy mégis? A SMiLE sztori mindenekelőtt tragédia: a fiú tragédiája, aki túl közel repült a naphoz, és soha nem tért vissza. A fiúé, aki 24 évesen ambícióval, önbizalommal és nagy tervekkel vágott bele a kalandba, s egy évvel később pszichikai és mentális roncsként bukott el. Tragédia, aminek a végéről azért az esetlen happy end sem hiányzik. Brian Wilson és a Beach Boys és a SMiLE.

„I've been in this town so long (A oldal: Előtte)

1964 decembere. A Beach Boys második éve az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb popzenekara, egyike azon kevés amerikai együtteseknek, amelyek a brit invázió nyomán sem tűntek el a süllyesztőben. A '64-es év mérlege: négy Top 10-es kislemez, négy aranylemez, teltházas fellépések Amerikában és Európában, az első nagy-britanniai sikerek – egy elővárosi garázsból a világ csúcsára három év alatt: az All-American sikersztori. Úgy tűnt, a Beach Boyst semmi nem állíthatja meg. December 23-án aztán minden megváltozott.

Az együttes basszusgitáros-dalszerző-producer vezetője, a 22 éves Brian Wilson az év elején halálos fenyegetésként élte meg a Beatles amerikai áttörését, és a korábbinál is nagyobb fokozatra kapcsolt, hogy felülkerekedjen új vetélytársain: megállás nélkül dolgozott a stúdióban, folyamatosan turnézott zenekarával, és áprilisban egy stúdióbeli veszekedés után kirúgta addigi menedzserüket, Murry Wilsont (a saját apját!). Amikor karácsony előtt néhány nappal a Beach Boys újabb turnéra indult, a fizikailag és érzelmileg kimerült Brian összeomlott: a Houstonba tartó repülőgépen pánikroham tört rá, fejét egy párnába fúrva zokogott és sikítozott. A zenekar vezetője nélkül zavarta le a turnét, Brian hazautazott Los Angelesbe, füvezett és a jövőn gondolkodott. Elhatározását végül 1965 januárjában közölte hazatérő társaival, két öccsével, a dobos Dennisszel és a szólógitáros Carllal, unokatestvérével, az énekes Mike Love-val, és középiskolai haverjával, Al Jardine ritmusgitárossal: a jövőben nem akar részt venni a turnékon, minden energiáját a dalszerzésre és a stúdiómunkára kívánja koncentrálni. Az együttes némi vonakodás után rábólintott Brian döntésére, s a megüresedett basszusgitárosi posztot 1965 tavaszától Bruce Johnston töltötte be a turnézenekarban.

Az új munkamegosztás első gyümölcse az 1965 márciusában kiadott kilencedik Beach Boys-album, a Today! című nagylemez volt. A Today! dalaiban már nincsenek szörfdeszkák, vagány autók és tengerparti szöszik, vannak helyettük gazdagon hangszerelt miniatűr popszimfóniák ütősökkel, vonósokkal, fúvósokkal, tucatnyi stúdiózenésszel, komplex vokálokkal, a lemez B oldalán pedig egymás után öt szomorú, romantikával és melankóliával átitatott, szívszorítóan személyes dal, melyekben egy érzelmileg labilis fiatalember vall bizonytalanságáról és szeretetvágyáról – 1965-ben senki más nem öntötte ki ilyen nyíltan a szívét egy poplemezen. A Today!-jel tovább folytatódott a Beach Boys sikersorozata, az album és a róla kimásolt kislemezek is jól fogytak, Brian „új” zenéje, úgy tűnt, kommerciálisan is életképes. A sikeren felbuzdulva Wilson 1965-ben még tovább merészkedett az új hangzás irányába, a Help Me Rhonda, a California Girls, a Let Him Run Wild egy elképesztő sebességgel fejlődő dalszerző-producer munkái, merész ritmus- és hangnemváltásokkal, szimfonikus felhangokkal, Brian dzsesszen iskolázott stúdiózenészeinek laza profizmusával.

Végül az 1965 novemberében kiadott The Little Girl I Once Knew lett az a kislemez, ami már túl soknak bizonyult a tizenéves vásárlóközönség számára: Brian addigi legambíciózusabb produkciója – szinte folyamatosan váltakozó akkordokkal, kibogozhatatlan vokálokkal, másodpercnyi csendekkel – megrekedt a Billboard-lista huszadik helyén. A helyzetet a néhány nap alatt felvett Party albumról kimásolt slendrián Barbara Ann második helye mentette 1965 végén, Brian viszont addigra a Beatles Rubber Soul albuma (és a mind növekvő mennyiségben fogyasztott fű, hasis, amfetamin, LSD stb.) hatására már egy új lemez megírására összpontosított Tony Asher szövegíróval.

A hat hónapon át rögzített, 1966 májusában kiadott Pet Soundsot manapság már közmegegyezés alapján, különösebb ellenvetés nélkül, és teljes joggal szokás a valaha létezett legjobb poplemezként elkönyvelni – a maga idejében viszont az album a pozitív kritikák ellenére kereskedelmi bukás volt, s az első Beach Boys-LP az 1962-es Surfin’ Safari óta, ami nem lett aranylemez – a zenekar kiadója, a Capitol egy gyorsan összecsapott best of albummal próbált kompenzálni. Magnum opusának langyos fogadtatása elkeserítette Briant, így 1966 nyarán második otthonába, a stúdióba menekült, s dolgozni kezdett a Beach Boys következő kislemezén. A Good Vibrations első változata februárban, a Pet Sounds felvételei idején került szalagra, a perfekcionista Brian azonban több potenciált látott a dalban, és úgy döntött, finomít még rajta egy keveset: a végül közel fél évig, négy lemezstúdióban készülő, 90 órányi hangszalagot és durván 50.000 dollárt felemésztő végleges, három és fél perces verzióban 15 stúdiózenészt hallhatunk, plusz meghökkentő hangulati és tempóváltásokat, Theremint, csellót és a Beach Boys zenéjébe végérvenyesen beszivárgó, mindent elöntő tömény pszichedéliát. 1966 tavaszáig Wilson nagyrészt élőben vette fel dalait a stúdióban, s ezekre az élő instrumentális felvételekre énekelte fel a Beach Boys a vokálokat. Szakítva addigi munkamódszerével, a Good Vibrationst Brian apró szekciókból állította össze, egy-egy szakasznak számtalan variációját kipróbálva, újra és újra rögzítve, s ezt a moduláris hangrögzítési módszert kívánta továbbfejleszteni következő nagylemezén.

Az 1966 októberében kiadott Good Vibrationst általában közmegegyezés alapján, különösebb ellenvetés nélkül, és teljes joggal szokás a valaha létezett legjobb popkislemezként elkönyvelni – a single az együttes harmadik amerikai és első brit listavezetője lett, milliós példányban fogyott, és sikeresen helyreállította a Beach Boysnak az előző év rossz eladásai után némileg megtépázott nimbuszát is a Capitolnál, amely a karácsonyi piacra, 1966 decemberére ütemezte be az együttes új albumának és Heroes And Villains című kislemezének megjelenését. Brian szintetikusan felturbózott agya addigra már maximumon pörgött, 1966 tavasza óta megállás nélkül írta friss dalait új szerzőtársával, a hangszerelőként, dalszerzőként, sessionzenészként és helyi hipszterként ismert Van Dyke Parksszal, David Anderle lemezipari szakember segítségével tervezgette a Beach Boys saját, Brother nevű független lemezkiadójának megalapítását, dilinyós ötleteket dobott fel (például egy vízhangokat tartalmazó album és egy „humorlemez” kiadását), és folyamatosan dolgozott a stúdióban. Mialatt a Beach Boys az ősz során diadalmasan körbeturnézta Angliát (ahol az NME év végi olvasói szavazásán ők lettek az év legjobb popzenekara, véget vetve a Beatles három éves uralmának), új publicistájuk, a Beatles korábbi sajtósaként Brian Epstein szárnyai alatt edződött Derek Taylor a brit poplapokban vadul hype-olta a remeteéletet élő csodagyerek-géniuszt, aki hollywoodi magányában éppen egy „Istennek szóló tinédzserszimfónia” megalkotásával készül megváltoztatni a popzenét. 1966 végére az egész popvilág tekintete izgalommal szegeződött Brian Wilsonra.


„Columnated ruins domino
(B oldal: SMiLE)

A Britanniából hazaérkező Beach Boyok tekintete sokkal inkább értetlenül szegeződött vezetőjükre, amikor először hallották az új lemezhez felvett... dalokat? Daltöredékek voltak ezek inkább, egyperces vagy még annál is rövidebb zenedarabkák, melyek köszönőviszonyban sem álltak a Beach Boys addigi munkásságával, de a korszak popzenéjével sem különösebben. Hogy a több tucatnyi absztrakt kis szekcióból hogyan lesz koherens nagylemez, azt 1966 decemberében még maga a szerző sem tudta, így a Capitol kénytelen-kelletlen lemondott a karácsonyi kaszálásról és 1967 januárjára tette át a rövid ideig Dumb Angel néven futó, majd SMiLE-ra átkeresztelt album megjelenési dátumát, az új év elejére elkészültek a borítók és a hozzájuk mellékelt 12 oldalas bookletek – már csak a fekete korongot kellett volna a tasakokba csúsztatni.

Brian folyamatosan szerkesztette újra és újra a lemezhez felvett darabokat, hónapok óta próbálta tökéletesíteni a Heroes And Villains kislemezt, megőrizni korábbi magabiztosságát és a drogoktól apránként darabokra hulló egóját, próbált harcolni erősödő paranoiájával és a fejében első LSD-tripje óta folyamatosan fenyegető dolgokat suttogó hangokkal. Mindezt társainak, elsősorban Mike Love-nak az új anyaggal szemben érzett, nem is titkolt ellenszenve fényében. A Wilson testvérekhez hasonlóan elővárosban, középosztálybeli környezetben nevelkedett Love rossz szemmel nézte, hogy a valóságtól mind távolabb kerülő unokaöccse állandóan nyavalyás hollywoodi entellektüelekkel lóg és drogozik együtt, nem tudott mit kezdeni Parks impresszionista, szójátékokkal zsúfolt, gondolatfolyamszerű „acid alliterációival”, s kétségei voltak afelől is, hogy a Beach Boys vásárlóközönsége hogyan azonosul majd az új dalokkal.

Love-nak annyiban mindenképpen igaza volt, hogy Wilson viselkedése egyre szokatlanabbá vált: az albumra szánt Elements szvit Fire című tételének felvételekor, 1966 novemberének végén, például apró tüzeket gyújtott a stúdióban, tűzoltósisakokat tett a harmincas-negyvenes éveikben járó stúdiózenészek fejére, aztán amikor az utca túlsó végén leégett egy raktárépület, biztos volt benne, hogy a zenéje okozta a tüzet (Van Dyke Parks távol maradt a Fire felvételeiről, Brian viselkedését később regresszívnek minősítette, s innentől kezdve fokozatosan kezdte kivonni magát a projektből). És ez csak a legismertebb a számtalan bizarr sztori közül.

Elérkezett és elmúlt 1967 januárja, a Capitol keserű szájízzel áprilisra tette át az új Beach Boys-lemez kiadásának dátumát. Időközben megjelent a Beatles új kislemeze, rajta a Penny Lane és a Strawberry Fields Forever – Brian romokban hevert. A következmény: még több drog, még több paranoia, mind kaotikusabbá és bizonytalanabbá váló, veszekedésekkel tarkított munka a stúdióban. Márciusban Parks leszerződött a Warner Brothershez, kiszállt a SMiLE-ból (első szólólemeze, az 1967-es Song Cycle nagyjából a SMiLE zenei világát idézi, éppen csak Brian ragadós melódiái nélkül). Áprilisban Wilson úgy döntött, mégsem az akkor már bő fél éve készülő Heroes And Villains lesz az első kislemez, hanem a Vega-Tables című dal, figyelmét néhány hétig erre az egy számra próbálta fókuszálni, kevés sikerrel. Tavaszra Parks mellett eltűnt a képből Anderle és a többi hipszter haver is, Brian egy áprilisi napon éppen egyedül próbálta előcsalogatni régi önmagát a stúdióban, amikor beugrott hozzá a Kaliforniában utazgató Paul McCartney, kötelességtudóan beszállt zellert rágcsálni Wilson mellé a Vega-Tables sokadik verziójában, aztán távozás előtt még leült a zongorához és eljátszott barát/riválisának egy She’s Leaving Home című dalt a megjelenés előtt álló új Beatles-lemezről... Május 2-án Derek Taylor sajtóközleményben tudatta a világgal, hogy a SMiLE soha nem jelenik meg.

1967 közepén Brian Wilson elsőként szállt ki a pszichedelikus produkciós versenyből, raktárnyi mennyiségű droggal felszerelkezve hálószobájába menekült, a Beach Boys lemondta fellépését a júniusi Monterey fesztiválon, a több tucatnyi felvett darabkából sebtében összecsapott, 1967 júliusában kiadott Heroes And Villains kislemezdal, Wilson és Parks pszichedelikus westernje nem tudott megkapaszkodni a listákon azon a nyáron, amikor csak szeretetre volt szükség és mindenki Friscóba tartott virággal a hajában. A végső verdiktet a Rolling Stone magazin főszerkesztője, Jann Wenner mondta ki 1967 decemberi vezércikkében: Brian Wilson zsenialitása szégyentelen hype volt csupán, elkerülhetetlen bukása pedig jó példa arra, hogy nem érdemes a Beatlesszel versenyre kelni. Másfél évvel a nagy álmok születése után a Beach Boys megszűnt kulturálisan releváns popzenekarnak lenni.


Just See What You’ve Done (C oldal: Utána)

Pedig az 1967 utáni Beach Boys-lemezek egyáltalán nem rosszak: a radikálisan újrahangszerelt SMiLE-dalokból összeállított, Brian nappalijában felvett Smiley Smile sztóndult szobapszichedéliája, a „vissza a gyökerekhez” elvet követő Wild Honey fehér soulja, a szép hangszerelésekhez visszatérő Friends csendes, meditatív minimálpopja egy korábbiakhoz képest dalszerzői és produkciós tekintetben is demokratizálódó, kísérletezéstől sem ódzkodó zenekart mutatnak – két dolog közös ezekben az albumokban: a 66-67-es időszakból újrahasznosított dalok révén mindegyik fölött ott lebeg a SMiLE mítosza, és egyre hangsúlyosabb rajtuk Brian Wilson hiánya. Az 1969-es 20/20 nagylemez idejére Wilson már a borítófotóra sem került fel, a közel fél évtized után a zenekar kritikai elismertségét is helyreállító 1971-es Surf’s Up album (rajta a címadó dallal, a SMiLE egyik – négy év után befejezett – központi darabjával) kiadásakor pedig az egykori Beach Boys-vezér ideje nagy részét már a hálószobájában töltötte, meghiúsult álmainak és súlyosbodó mentális betegségének rabságában.

A Pet Sounds előtti időszak slágereiből összeállított 1974-es Endless Summer válogatáslemez váratlanul ismét a legsikeresebb amerikai zenekarok közé katapultálta a Beach Boyst, amely innentől kezdve lassan saját múltjából élő, megállás nélkül turnézó utazó wurlitzerré vált, s a tagok a hetvenes évek közepén egy időre valahai vezetőjüket, az ijesztően elhízott, ápolatlan, szakállas, és megállás nélkül dohányzó Brian Wilsont is visszarángatták a reflektorfénybe – egy rövid kreatív periódus után az évtized végén Brian megkönnyebbülten menekült vissza a drogokba, félelmekbe, paranoiába és egyedüllétbe.

Ellentmondásos megítélésű terapeutája, Eugene Landy segítségével Brian végül 1988-ra került visszatérésre többé-kevésbé alkalmas állapotba: ebben az évben jelent meg bemutatkozó szólólemeze, rajta egy apró szekciókból megkomponált Rio Grande című nyolcperces szvittel, indiánokkal, amerikai mitológiával és nosztalgikus-pszichedelikus tónusokkal. A valódi visszatérésre még ezután is tíz évet kellett várni – Wilson ekkorra megszabadult az őt érzelmi és kemikális függőségben tartó zsarnoki Landytől, újraházasodott, Beach Boys-lemezeken felnőtt fiatal zenészekkel vette körül magát, s végül az ezredforduló környékén lépett ismét színpadra. A több évtizednyi sötétségből visszatérő Wilson hangja már nem volt ugyan a régi, a színpadon is fucsán feszengve viselkedett, a fotókon pedig érdekes, arcára fagyott mosollyal pózolt, a rajongók és a kritikusok érthető okokból mégis lelkesen fogadták a poptörténet egyik legvalószerűtlenebb comebackjét. Az életmű slágereiből és obskúrusabb dalaiból válogató turnék után 2002-ben Brian remekművét, a Pet Soundsot adta elő teljes egészében, s ezek után már valóban csak egyetlen démonnal kellett szembenéznie: 2003-ban Wilson és Parks újra összeültek, hogy befejezzék, amit 37 évvel korábban elkezdtek.

Addigra persze a SMiLE már masszívan beépült a popköztudatba, mint a valaha létezett legjobb befejezetlen lemez (ami befejezetlensége ellenére, vagy tán éppen amiatt fiatal előadók tucatjaira volt óriási hatással a kilencvenes években a brit High Llamastól az amerikai Elephant Six kiadó köré tömörült együtteseken át egészen kísérleti elektronikában utazó zenészekig). A kilencvenes évek elejétől sorra jelentek meg a bootlegek a korabeli felvételekkel, melyeket az internet elterjedése után valóban gyerekjáték volt beszerezni (majd kellő ismeretekkel és türelemmel felvértezve azokból saját SMiLE-mixet kreálni – a nullás évek első fele volt az internetes SMiLE fan mixek fénykora). A legfontosabb kiadvány azonban a Capitolnál 1993-ban megjelenő karrierösszegző Good Vibrations box set volt, rajta közel 40 percnyi addig kiadatlan SMiLE-anyaggal – ezek a felvételek is igazolták, hogy az album 1967 tavaszán közelebb állt a befejezéshez, mint azt addig bárki is gondolta volna: az instrumentális részek nagyrészt készen voltak, a vokálok terén már nagyobb hiányosságok mutatkoztak, de semmi olyasmi, amit a személyes problémák és nézeteltérések félretételével és kb. két hétnyi megfeszített munkával ne lehetett volna 1967 májusában gyorsan tető alá hozni.

Végül persze kicsit hosszabb időbe telt: Wilson még 1998-as visszatérése után is ódzkodott befejezetlen szimfóniájától, interjúiban „szükségtelen zeneként” emlegette a SMiLE-t, így végül csak 2004 februárjában került sor a Wilson és Parks – továbbá Brian egyik zenésztársa, Darian Sahanaja – által kerek egésszé összerakott mű élő premierjére, amit még az év szeptemberében követett a teljes egészében újra felvett anyag kiadása – és persze az eksztatikus rajongói és kritikai reakciók. Mivel akkori nyilatkozataiban Wilson határozottan az újonnan felvett verziót preferálta a 66-67-es felvételekkel szemben, úgy tűnhetett, a 2004-es Brian Wilson presents SMiLE album kiadásával ér véget a történet, még így is szebben, mint sokan sokáig hitték volna.


„Their song is love and the children know the way”
(D oldal: The SMiLE Sessions)

2011 ősze van (éppen ötven éve annak, hogy öt kaliforniai tizenéves srác kiadta Surfin’ című bemutatkozó kislemezét), és egy egészen valószerűtlen kiadvány jelent meg a Capitolnál: a Beach Boys SMiLE című nagylemeze. A napjainkban szokásos módon számos kiszerelésben (szimpla egylemezes verziótól dupla vinylen át méregdrága 5 CD-s deluxe boxig terjedő skálán) kapható albumot a Beach Boys-életművet évtizedek óta hűségesen ápoló Mark Linett hangmérnök és Alan Boyd producer állították össze a még életben lévő Beach Boys-tagok jóváhagyásával, az eredeti felvételeket kisebb eltérésekkel nagyrészt a 2004-es befejezett változat mintája alapján összerakva. Az ötlet persze egyáltalán nem új: ügyes bootleggerek már a Wilson-féle SMiLE kiadása után néhány hónappal terjesztettek hasonlót az interneten, Linett és Boyd viszont az eredeti mesterszalagok felhasználásával készítették el a végleges mixet (a wilsoni hagyományokhoz hűen természetesen monóban), bónuszként pedig több órányi hanganyagot pakoltak a 45 perces lemez mellé (az 5 CD-s változaton hallható demók, mixek, verziók és session részletek már valóban egészen mélyre merülnek a történetben, annyira, hogy azt már csak a megszállott wilsonisták lesznek képesek élvezni).

És akkor valóban a SMiLE a valaha létezett legjobb poplemez? Nem, mert amit rajta hallhatunk, az már nem egészen popzene – igaz, még nem is egészen klasszikus zene: három szakaszra osztott kortárs kompozíció valahol a kettő között félúton, úgy, ahogyan azt csak egy George Gershwinen és Chuck Berryn egy időben nevelkedett zeneszerző volt képes megalkotni. Wilson és Parks a brit popdominanciára adott válaszként hangúlyosan amerikai zenéjében jól megfér egymás mellett Gershwin, Charles Ives, Aaron Copland, Irving Berlin, Johnny Mercer és Walt Disney Amerikája, szívszaggató szépség és infantilis idiotizmus, Bach és Bacharach, a dalok egyszerre idéznek ötvenes évekbeli doo-wop slágerből és William Wordsworth-költeményből, a nagy amerikai songbook örökzöldjeiből és Universal-rajzfilm főcímdalából, a zenében a Brian Wilsontól megszokott vonósok, fúvósok, billentyűsök, ütősök keverednek állathangokkal, kalapáccsal ütögetett téglákkal, joviálisan rágcsált zöldségekkel, jódlizó háttérvokálokkal és egyéb furcsaságokkal.

Mit tehet egy húszas évei elején járó fiatalember, aki nem képes elviselni a felnőtté válás nehézségeit, az ártatlanság végét, és nem tud szembenézni az embertelen realitással? – hagyta nyitva a kérdést a Pet Sounds 1966 májusában. A SMiLE tipikusan 1967-es, tipikusan „acid”, tipikusan wilsoni válasza: irány vissza, vissza a gyerekkor szeretettel és ártatlansággal teli védőburka alá, ahol megint egységet alkothat a darabokra hullott én, ahol a lélek újra cinizmus nélkül csodálkozhat rá a világra, ahol ismét hátsó gondolatok nélkül lehet őszintén örülni és végtelenül szomorúnak lenni. A gyermekkor tematikája az album egészén végigvonul, a Surf’s Up kódája egy gyerekdal révén mutat kiutat a kaotikus jelenből, a Heroes And Villains vissza-visszatérő Bycicle Rider főtémája és a Vega-Tablesben a Mama Says szekció egyszerűségükben mintha maguk is gyerekdalok lennének, „a férfi apja a gyerek”, válaszolgatnak egymásnak a sokszólamú vokálok. Ezen a sajátos „felnőtt-gyerek” szűrőn keresztül jelenik meg az Egyesült Államok gyerekkora, a letelepedés és nemzetté válás időszaka is, cowboyokkal, indiánokkal, hősökkel és gazemberekkel, az 1871-es chicagói tűzvésszel, a tájon átrobogó gőzmozdonnyal – a lemez pszichedelikus biciklistája a Plymouth-sziklától halad nyugat felé, míg a lemez végén eléri Hawaiit, a spirituális békesség szigetét, ahol a lemezt nyitó a cappella ima rövid ismétlésével ér véget az időben, térben és pszichében tett utazás. De persze az egész mit sem érne a Good Vibrations katartikus kódája nélkül. „I’m pickin’ up good vibrations” – éneklik. „Good, good, good, good vibrations.

Hallgassuk meg a SMiLE-t, legyünk ismét gyerekek legalább ötven percre, és feledkezzünk el arról, mi lett volna, ha... És mosolyogjunk és örüljünk a viszonzott mosolyoknak. Étkezzünk egészségesen, reggelente sétáljunk a friss levegőn, és ne higgyük, hogy az életünk több annál, ami: a legcsodálatosabb adomány. Brian Wilson ennyit szeretne tőlünk.


Deimanik László


www.thebeachboys.com

Brian Wilson bemutatja a nagyon limitált világító SMiLE díszdobozt:

a hivatalos felvezető videó a SMiLE Sessions elé:

Brian Wilson a Good Vibrations megszületéséről beszél:

és maga a Good Vibrations:

a Heroes And Villainshez készült vadonatúj animációs klip, Robert Capria győztes pályaműve:

Címkék: the beach boys
https://recorder.blog.hu/2011/11/04/arcara_fagyott_a_mosoly_brian_wilson_es_a_smile
Arcára fagyott a mosoly – Brian Wilson és a SMiLE

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr283349293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.