Párosan szép az élet – csaj-pasi duók

2011.11.02. 16:47, rerecorder

Nyilvánvaló, hogy egy lány és egy fiú találkozása az egyik legizgalmasabb dolog az életben, azonban szempontunkból még érdekesebb és misztikusabb, amikor a popzene szeretete hozza össze őket, és ha még közös zenekart is alapítanak, hát annál kevés szuperebbet lehet elképzelni. Volt már ilyen a könnyűzenében, nem is egyszer: elég csak Ike & Tina Turner, Sonny & Cher és Nancy & Lee kettősére, netán a Vaselinesre, vagy – hogy időben közelebbi példákat hozzunk fel – a Mates Of Statesre, a Beach House-ra, She & Himre, a Ting Tingsre, a Crystal Castlesre, a Handsome Fursre, a Hundred In The Handsre vagy a Sleigh Bellsre gondolni. 2010 elején a képünkön látható Cults indította útjára a legfrissebb blogos/duós trendet, 2011 nyarára pedig eljutottak cím nélküli bemutatkozó nagylemezükig is, és közben gombamód elszaporodtak a hasonló, bár zeneileg nem feltétlenül teljesen azonos formációk. A Summer Camp duó sütiárulós lemezfinanszírozási kísérletéről mi is hírt adtunk annak idején és most örömmel jelenthetjük, hogy sikeres volt a crowdfunding projekt: a Welcome To Condale album október 31-én jelent meg (és a Recorderen is teljes egészében meghallgatható), úgyhogy ennek apropóján egy kicsit közelebbről is szemügyre vesszük ezeket a párokat.

Tennis

Ha a Mielőtt felkel a nap című film alkotói egyszer úgy döntenek, hogy vászonra viszik a „sorozat” harmadik epizódját, helyszínül pedig egy napfényben úszó, álmos tengerparti kisvárost választanak, egész biztos, hogy a Colorado állambeli Tennis duót kérik fel az aláfestő zene megírására. Patrick Riley és Alaina Moore mesébe illő története a denveri egyetem filozófia tanszékén kezdődött. Az egymásra találás olyan jól sikerült, hogy miután maguk mögött hagyták az iskolapadot, rögtön összeházasodtak, majd vásároltak egy jachtot és hét hónapon át romantikáztak Amerika keleti partvidékén. Hajózgatás közben – akár egy ábrándokat kergető poptörténelmi krónikában – elhatározták, hogy zenés köntösbe bújtatják csodálatos utazásuk emlékeit, amiből végül 2011 januárjára egy leírhatatlanul szentimentális, a hatvanas évek minden csínját-bínját magában hordozó lemez született. A Cape Dory akár Phil Spector „Wall Of Sound-műhelyében” is készülhetett volna – már ha a lo-fi őrület az ő idejében üti fel a fejét.

Cults

A szintén egy szerelmespárt alkotó New York-i Cults alapjában véve ugyanazokból az alkotóelemekből táplálkozik, mint a Tennis, azzal a különbséggel, hogy valamivel több elektronikus kütyüt alkalmaznak, a napsütés, a tengerpart és a pálmafák által ihletett légies surf-pop és a mézédes girl group vokálok árnyékában pedig mindig ott lebeg valami misztikus, kiszámíthatatlan dolog, ami bármelyik pillanatban meglepheti a hallgatót. Na persze közel sem úgy, mint egy mindenre elszánt, velejéig gonosz démon. Madeline Follin és Brian Oblivion legfeljebb annyira ijesztő, mint Casper, a barátságos szellem. Az együttes címnélküli bemutatkozó lemeze május 30-án jelent meg a Lily Allen szárnyai alatt működő In The Name Of Recordsnál. Sokszor előfordult már, hogy egy zenekar néhány ígéretes kislemez után eltűnt az ezernyi blog süllyesztőjében, de a Cults bebizonyította, hogy le tudja kötni a figyelmünket egy teljes albumhossznyi időtartamban is. A már tavaly megismert tüneményes Go Outside, az Oh My God és a Most Wanted mellé képesek voltak újabb emlékezetes popdalokat írni, úgyhogy 2011 egyik legjobb debütáló lemeze biztosan az övék lesz.

Lux

Az óceán, a hullámok és a pálmafák a Seattle-Los Angeles tengely mentén ingázó Lux esetében is központi tényezők, az általuk megálmodott tengerparton azonban sosem megy 20 fok fölé a hőmérséklet, állandóan fúj a szél, és csak nagy ritkán bújik elő a nap. Monoton elektronikus alapokon nyugvó, disszonáns gitárokkal fűszerezett dalaik a lehető legbizarrabb módon tartják fent a kapcsolatot a Suicide depressziós szintipopja, a My Bloody Valentine vízesésszerűen hömpölygő hangzuhataga és a hatvanas évek csajpopja között. A családnevüket rendkívül jól titkoló, ezért csak Leah-ként és Davidként ismert két tagnak az elmúlt másfél évben három saját kiadású EP-je jelent meg (Disorders Part 1, Disorders Part 1.5, I’ll Try To Ignore The Fact That You're Drowning), és van jó hírünk velük kapcsolatban is: a Lux is sikeresen kalapozta össze a kickstarter.com oldalon a debütáló lemezéhez szükséges összeget.

Chalk & Numbers

Aki nem tud ellenállni a She & Him duó egyik fele, azaz Zooey Deschanel észveszejtően tágra nyílt szemeinek, a hatvanas évek francia csajpopjának, és 2000-es évekbeli megfelelőjének, Fabienne Delsolnak, továbbá aki a Phil Spector-féle Wall Of Sound hangzással kel és fekszik, az nagy valószínűséggel már ennek a mondatnak a végére rajongója lesz a Chalk & Numbersnek, anélkül, hogy egy árva hangot is hallott volna a tavalyi év végén megjelent, hat számos, He Knew című EP-ről. A brooklyni duó egy ázsiai származású leányzóból, Sable Yongból és egy szemüveges srácból, Andrew Pierce-ből áll. A zene pedig valóban az előbb felsorolt hatásokról pattog gumilabdaként ide-oda: hol egy franciás, orgonás táncdal (He Knew), hol szemlesütve, szégyenlősen elénekelt, tengerparti homokban tipródó (When Summer Is Through), hol pedig szellősebb, monumentálisabb hangzással körberajzolt szerzemények (I Really Wanna Work This Out) formájában. Amúgy meg sláger sláger hátán.

Soda Shop

Az mp3-blogok korában már nem olyan meglepő, hogy egy alighogy szárba szökkenő minitrendnek (amit a Cults és a Tennis neve fémjelez) máris követője akad. A szintén Brooklynból érkezett Maria Usbeck (ő egyébként egy Selebrities nevű zenekarnak is tagja) és Drew Diver (ő pedig a blogkörökben jó nevű Horse Shoes indie pop duót is erősíti) kettőse eddig megjelent dalaival azonban már egészen az ötvenes évek végére megy vissza az időben, amikor a világháború utáni gazdasági fellendülés a legerősebben éreztette hatását Amerikában. Szóval igen, ezek a gondtalan kertvárosi lét kísérődalai, főleg a Farewell című, amely elbűvölően csilingelő glockenspiellel, klasszikus rock’n’roll gitártémával és édes női hanggal ragad fültövön minket. De ugyanez igaz a következő EP beharangozó dalára, a Logingra is. A képen látható klasszikus formájú kólásüveg pedig tényleg több mint jelzésértékű.

Kisses

Első blikkre talán hajmeresztő ötletnek tűnik összefüggést keresni egy 2010-ben indult Los Angeles-i zenekar és a nyolcvanas évek magyar panellakásai között, pedig higgyétek el, nem is olyan lehetetlen vállalkozás. Talán mindenkinek van olyan gyerekkori élménye, amikor először ment a szüleivel vendégségbe a tízemeletes házban lakó unokatesójához, és meglátta a nagyszoba egyik falát teljesen beborító gigaposztert egy pálmafás tengerpartról, majd megbabonázva nézte még egy jó darabig. Na, a Kisses tavalyi debütáló lemezét, a balzsamos The Heart Of The Nightlife-ot hallgatni ugyanilyen élmény. Zinzi Edmundson és Jesse Kivel (akik szintén járnak egymással) a Bermuda-szigeteken buliznak (a lemez egyik legnagyobb slágere Bermuda címre hallgat) egy luxushotel bárjában, ahol Jens Lekman tartja kezében a karaoke-mikrofont – Jesse énekhangja bizony kísértetiesen hasonlít a svéd trubadúréra. Az albumon található zene pedig ehhez igazított, nagyrészt elektronikára támaszkodó, leheletfinom baleári pop, nyolcvanas évekbeli kattogó-pattogó, dobgépes, diszkós alapokkal, slágeres dalokkal.

Summer Camp

Van valami furcsa, perverz bája annak, amikor az ember a nyolcvanas évek végéről itt ragadt, másolt VHS- és magnókazettákat előkotorja. Némelyiket már le sem játssza rendesen a videomagnó, néha be is gyűri, húzza, a tévében megjelenő kép meg hullámzik. Az elmúlt pár évben egy rakás lo-fi, glo-fi, chillwave címkével ellátott előadó alapozta zenéjét erre a poros, gyűrött kazettahangzásra, Ariel Pink pedig egyenesen művészi szintre emelte azt. Az első albumának felvételére az interneten pénzt gyűjtő londoni Summer Camp (melyet a szólóban is elismert barkácspopper Jeremy Warmsley, valamint Elizabeth Sankey alkot) 2010-es Young EP-jének első dala, a Round The Moon is úgy indul, mintha betekeredett volna a szalag, a klipje pedig egy nyolcvanas évekbeli őrületes tinifilm parafrázisa. A lemez többi száma már konszolidáltabb, de ugyanúgy a fülbemászó, hatvanas évekből elcsent basszustémákra épülő szinti-pop körül forog, meleg tónusú női énekkel, és persze azzal a soha nem múló érzéssel, mintha folyamatosan nyári szünet lenne és a tévében egész nap csak John Hughes-filmek mennének. És mindez tökéletes igaz a kitűnő debütáló albumra is!