„Valami nagyon különleges van a birtokunkban” – Margo Timmins (Cowboy Junkies)

2011.10.06. 12:30, rerecorder

Ezennel elérkeztünk a Szigeten készült anyagaink végére: a Marina And The Diamonds-, National-, Hurts-, Peter Bjorn And John-, Rise Against-, Kaiser Chiefs és Crystal Castles-interjúk után a Cowboy Junkieshoz! A kanadai kvartett több mint negyedszázados karrierrel a háta mögött érkezett először Magyarországra, és ahogy beharangozó cikkünkben megjósoltuk, a Sziget utolsó napján a fesztivál méltó zárókoncertjét adta. A Cowboy Junkiest 1985-ben Torontóban alakította három testvér (Margo Timmins énekesnő, a gitáros-dalszerző-zenekarvezető Michael Timmins és a dobos Peter Timmins), illetve egy gyerekkori barátjuk, Alan Anton basszusgitáros. Életművük, és egyben az egész nyolcvanas évekbeli popzene egyik csúcslemeze az egyetlen mikrofonnal, egy nap alatt, egy templomban rögzített éteri The Trinity Session album 1988-ból, de jól meghatározható, poroszkáló tempójú dalaikkal azóta is folyamatosan jó színvonalon teljesítenek. Szigetes koncertjük előtt találkoztunk az elbűvölő és beszédes Margo Timminsszel, és ahogy fellépésük anyaga a korai korszak ihletett szerzeményeire, feldolgozásaira, úgy interjúnk is erre az időszakra koncentrált.


- Egyszer azt nyilatkoztad, hogy amikor még egészen kislány voltál, akkor kétféleképpen tudtad elképzelni a majdani életed: vagy olyan leszel, mint anyukád és hét gyereket nevelsz, vagy pedig
go-go táncosként fogsz dolgozni. Végül színpadon kötöttél ki, igaz, egészen másfajta színpadon.

- Pontosan így volt (sokáig nevet), go-go táncos! Végül egy fiam lett, akit nagyon szeretek (az énekesnő fia, Ed, akit férjével 11 hónapos korában fogadott örökbe, most nyolcéves – a szerk.). Azt kívánom, bárcsak lenne több gyerekem, de ugyanakkor azt is tudom, hogy ha több gyerekem lenne, akkor nem tudnám ezt a fajta életet élni, nem tudnék koncertezni, a kettő együtt nem menne, teljesen kizárt lenne. És persze szeretem a zenekart is, nem szívesen adnám fel. Úgyhogy ez a felosztás működik számomra: néha csak a fiamnak szentelem minden időmet és energiámat, néha pedig ez megoszlik közte és a zenélés között. Ha újraírhatnám az életem forgatókönyvét, ugyanezt választanám. Ha nem lenne a fiam, nagyon-nagyon szomorú ember lennék. Azt hiszem, jó anyuka vagyok, akár hat-hét gyerekkel is el tudnék bírni, de nincs mese, ezt is nagyon szeretem: az éneklést, a koncertezést.

- 1986-ban jelent meg az első lemezetek, az egyetlen mikrofonnal, egy garázsban rögzített Whites Off Earth Now!!, és ezen a bluesfeldogozásokra épülő albumon lényegében már kész volt a jellegzetes Cowboy Junkies-megszólalás. Mennyiben volt ez ösztönös, mennyiben a rátok hatással levő zenék elegye?

- Szerintem a művészek nagy-nagy többsége nem csak úgy előrukkol a semmiből a maga világával, hanem a rá hatással lévő zenéket gyúrja össze azzal, ami saját magából előjön. Mi a testvéreimmel és Antonnal hatalmas zenerajongók vagyunk, és voltunk is már jóval a zenekar megalapítása előtt. Tinédzserként, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején punk-rock koncertekre jártunk, Torontóba, New Yorkba utazgattunk, hogy lássuk az összes nagy együttest. Aztán belezúgtunk a dzsesszbe, de tényleg mindenfélét hallgattunk. Nem hiszek abban, hogy egyszercsak megérkezel valahova. Szerintem azokból a hatásokból áll össze az ember, amelyek az élete folyamán érik, és ezek folyton változnak. Amikor megjelent a Whites Off Earth Now!! elkezdtünk Amerika déli államaiban turnézni, és sokkal alaposabban megismerkedtünk a countryval mint korábban, onnantól kezdve például egy ideig az volt ránk nagy hatással.

- A második lemezt, az 1988-ban megjelent The Trinity Sessiont szintén egyetlen mikrofonnal vettétek fel, de ezt már egy templomban, és valóban szerepel rajta például Hank Williams-feldolgozás is. Az anyag nagy része egyetlen nap alatt került rögzítésre, túlzás nélkül egy megszentelt pillanatot örökít meg az album. Hogyan éltétek meg az a napot? Azt gondoltátok, hogy „de jó, sikerült gyorsan felvenni az új lemezt”? Vagy tudtátok egyből, hogy valami nagyon különleges zene jött létre?

- (nagyon határozottan és komolyan) Ó, igen. Másnap már mindannyian tudtunk. Egyből éreztük. Felvettük a dalokat és másnap este egy házban tartózkodtunk Michael testvéremmel és anyámmal. Michaelnél voltak a szalagok, meghallgattuk őket és anyám, aki aztán tényleg az égvilágon semmit nem tud a zenéről, így fordult hozzám: „az életed mostantól már nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt.” Éreztük, persze, hogy éreztük, hogy valami nagyon különleges van a birtokunkban, de úgy tűnt, hogy a világ erről nem vett egyből tudomást. Vagy mondhatom azt, hogy a zeneipar nem érezte ezt annyira különlegesnek. Persze milliónyi gyönyörű zene van a világban, amiről alig néhányan tudnak, és mondhatok még viszonylag ismertebb neveket is: Townes Van Zandt vagy Vic Chesnutt (a Cowboy Junkies idén februárban megjelent Demons című korongján 11 átdolgozás szerepel a 2009-ben gyógyszer-túladagolásban elhunyt Vic Chesnutt dalaiból a szerk.). Ki kezeli őket azon a helyen, amit a dalaik alapján megérdemelnének? Szóval nem reménykedtünk abban, hogy nagykiadós szerződéshez jutunk a lemezzel (az album először a zenekar Latent nevű saját kis kiadójánál jelent meg, de aztán néhány hónappal később az RCA is elkezdte terjeszteni az egész világon – a szerk.). Bár néhány ember azért tudta körülöttünk, hogy mi ez, és végtére az anyám is tudta! Azt mondtam akkor magamnak, hogy ez azért már tényleg nagyon furcsa (felnevet).

- A következő, a sorban már harmadik lemezetek, az 1990-es The Caution Horses idején jutottatok el először egy rendes stúdióba. Tudtátok, hogy mit kell ott csinálni?

- Nem, fogalmunk sem volt. Eredetileg azt a lemezanyagot is egy templomban, a gyönyörű Sharon Temple-ben rögzítettük, a jól bevált módszer szerint – egyszer talán megjelennek azok a felvételek is. Egy vallási szekta építette a helyet, egy kicsit ijesztő azért, furcsa hangulat lengi át. Eredetileg Sharon Temple-nek akartuk hívni a lemezt, de volt egy gyanús megérzésünk, és úgy döntöttünk, nem használjuk azokat a felvételeket. Elhatároztuk, hogy életünkben először kipróbálunk egy rendes stúdiót. Úgy éreztük, készek vagyunk a stúdiózásra, de ott gyorsan kiderült, hogy innentől aztán komoly zenészekké kell vállnunk, mindent tudni kell a hangrögzítésről, a hangszerekről, meg kell tanulni, hogy hogyan lehet egy stúdiót helyesen használni, máskülönben a stúdió használ téged. Úgyhogy ez a bizonyos The Caution Horses volt a tanulóleckénk, de meg kellett lépnünk ezt a lépcsőt. Addigra elfogadtuk, hogy egy nagykiadónál jelenünk meg, de csak azzal a tudattal fogadtuk el, hogy nem engedünk beleszólást mindenbe, hogy például magunk irányítjuk a felvételeket, és ezt bizony az alapoktól kellett megtanulni.

- 1996-ban aztán kiadót váltottatok, a Geffenhez kerültetek. Szándékotok volt, hogy ezáltal erősebben bekerüljetek a főárámba?

- Nem igazán, inkább arról volt szó, hogy nekik volt pénzük ránk, így aztán tudtuk folytatni a zenekart, tudtunk lemezeket felvenni – amikor csak akartunk –, meg könnyebben ment a turnézás is (nevet). A szerződéseinkben amúgy mindig benne van, hogy senki sem gyakorolhat kontrollt a zenénk felett, és ezt annak a hajdani The Trinity Sessionnek köszönhetjük. Azért hagytunk ott két multit is, mert a nagykiadók számos területen jogot formálnak az előadókra – az RCA-s váltás idején konkrétan nagyon frusztrált lettem, hogy bárkivel akarok közreműködni, akár csak egy kis vokált hozzáadni egy barátom lemezéhez, a kiadó nemet mondott. Adtunk a Geffennek egy esélyt. Ez volt az a pont egyébként, amikor a Cowboy Junkies egészen közel került a feloszláshoz. Nem azért, mert nem akartunk többé zenélni, hanem mert belefáradtunk a játékokba, amiket a kiadónk játszott velünk. De nem akarom, hogy ez túlzottan negatívan hangozzék, hiszen a nagykiadók rengeteget adtak nekünk. Nekik köszönhetjük a közönségünket a világ különböző pontjain, pénzt adtak nekünk, hogy turnézhassunk.

- Az ezredforduló óta viszont már újra független zenekar vagytok...

- Egyszerűen csak eljött egy pont a kilencvenes évek végén, amikor már nem volt többé szükségünk a nagykiadókra, és nekik sem volt szükségük ránk. Látni, hogy a nagy lemezkiadók válságába kerültek – már akkor, a kilencvenes évek végén látni lehetett ezt – bőven elég volt. Egyáltalán nem bánjuk, hogy valamennyire eltávolodtunk ettől a világtól. Most mindent magunk intézünk, mindenkinek megvan a zenekaron belül a maga egyéb területe. Az enyém a pólók intézése (nevet). Amikor először kézbe vettem az ügyet, borzasztó nehéz feladatnak éreztem. Kinyomni őket, raktározni, postázni – nem volt egyszerű, de már belejöttem, mai napig én vagyok ennek a felelőse. Ez sokkal egészségesebb így. Ha valami elbaszódik, akkor azért én vagyok a felelős, vagy valaki a zenekarból, nem a kiadó hibája, nem lehet mutogatni, vagy tehetetlenül szemlélni az eseményeket.


interjú és koncertfotó:
Dömötör Endre

www.cowboyjunkies.com


a Sweet Jane című Velvet Underground-feldolgozás a legendás The Trinity Session anyagából:

a Misguided Angel című dal, Margo és Michael Timmins szerzeménye, szintén az 1988-as albumról:

az 1990-es The Caution Horses album 'Cause Cheap Is How I Feel című száma:

a Square Room című Vic Chesnutt-feldolgozás a 2011-es Demons albumról:

https://recorder.blog.hu/2011/10/06/valami_nagyon_kulonleges_van_a_birtokunkban_margo_timmins_cowboy_junkies
„Valami nagyon különleges van a birtokunkban” – Margo Timmins (Cowboy Junkies)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr583279458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.