Beszélgessünk a szenvedélyről! – R.E.M. személyes

2011.09.22. 07:45, -recorder-

Hát ilyen nincs! Kirakunk szerdai napunk zárásaként egy vicces kis egymondatos hírt Michael Stipe-ról, aztán a Recorder stábjának tagjai elmennek Bryan Ferry-koncertre – és mikor hajnalban hazaérünk, megtudjuk, hogy Michael Stipe zenekara feloszlott. Nincs többé R.E.M., 1980–2011, ennek vége. Egy becsületes rockkritikus, az rajongó. De egy becsületes rockkritikus nem tud igazán rajongó lenni, nincs rá ideje. A nyomtatott Recorder magazin felelős szerkesztője, Dömötör Endre most visszaemlékezik arra, amikor először és utoljára volt egy zenekar rajongója. Tíz R.E.M.-dal, személyes aspektusból – ezzel az összeállítással búcsúztatjuk az athensi zenekart.


Carnival Of Sorts (Box Cars) (1982)
Ahogy azt könnyű megfogalmazni: csilingelő gitárok, arpeggiók, senkihez sem hasonlítható ének és megfejthetetlen szövegek – a korai R.E.M. összetevői. Ennél persze sokkal több adta ki a végeredményt. Az első EP, az 1982-es Chronic Town hiba nélküli. 1991-ben a Losing My Religion idején ismertem meg a zenekart, volt hova visszakeresni onnan. A Carnival Of Sortsról mindig a gyerekszobánk jut eszembe, és egy téli este.


Radio Free Europe (1983)
A ’mind felett’ korai R.E.M.-dal. Ez volt a legelső kislemez 1981-ben, de most álljon itt az 1983-as első albumra újravett változatában. A Murmur című első R.E.M.-nagylemez – és ezt most a rajongás nélkül mondom – minden idők egyik legjobb lemeze. Kezdő rajongóként viszonylag korán, kb. egy évvel az MTV-n agyonjátszott Out Of Time album megismerése után találkoztam vele (és ez akkoriban még rövid időnek számított), viszont csak sok meghallgatás után lett nagy favorit lemez. Most már bármelyik dalt választhattam volna róla.


We Walk
(1983)
Ez talán a leginkább kilógó dal a Murmurról, de mint írtam: bármelyik választható róla. Kedves dülöngélős szám.


(Don’t Go Back To) Rockville (1984)
A második R.E.M.-nagylemez, a Reckoning is van olyan jó, hogy bármelyik dal választható róla, a (Don’t Go Back To) Rockville mégis elsőre kiemelkedett nekem, és azóta is folyamatosan kiemelkedik. Itt a kulcssor a „waste another year”. „Még egy elvesztegetett év” – mennyi ilyen is volt eddig? Ezt 1994-ben szereztem meg vinyl LP-n, egy Morrissey-albumért cseréltem, sose bántam meg.


Bandwagon
(1985)
Hogy rajongó legyek, ahhoz az igazi lökés az volt, hogy 1991-ben, 14 évesen, bajai középiskolásként egy végzőstől kölcsönkaptam az 1985-ös Fables Of The Reconstructiont. Ez volt az R.E.M.-től az első régi lemez, amit teljes egészében hallottam. Baján aztán az angol nyelvet túlbuzgósággal (nem) művelő lemezboltos néni is örök emlékkel szolgált, amikor az Automatic For The People-t kerestem a megjelenés előtti napokban: „az irájem négyesfogatának új albuma még nem érkezett meg” – mondta. A Bandwagon a ’85-ös album egyik kislemezes dalának B-oldala, és mint ilyen, tökéletes. Szerepel a Dead Letter Office című resztlilemezen is, ami feltétlenül az egyik kedvencem a zenekartól – nem vagyok szokványos rajongó.


You Are The Everything
(1988)
Ugrunk két tökéletes lemezt (Lifes Rich Peagent – 1986, Document – 1987), egyszerűen nincs igazi személyes kiemelkedő kedvencem a különben fantasztikus dalok között. Az 1988-as Green albummal függetlenből nagykiadós zenekarrá lett az R.E.M., és hát rockolnak ezen a lemezen, de a You Are The Everything már a soron következő akusztikusabb beütésű albumokat előlegezi meg. Hogy nekem mit jelentett 15-16 évesen, azt nem nehéz a számcímből kihámozni.


Country Feedback (1991)
Az R.E.M.-ben az volt a csodálatos tinifejjel, hogy mindig, minden egyes albummal tudtak szintet lépni és ez a kilencvenes évek közepéig simán tartott. A legnagyobbat nyilván az Out Of Time-mal ugrották (ezzel lettek világ- és szupersztárok), és bár nagyon jó lemez, az életműben nálam mégsem szerepelt sosem a kiemeltek között. A Country Feedback viszont annál inkább. Sok szempontból itt lépték a legnagyobbat, ez olyan dalszerzői szint és olyan ihletett állapotban rögzített felvétel, amit az R.E.M. is csak nagyon-nagyon ritkán tudott produkálni. Lehet, hogy ezen kívül máskor sosem. Peter Buck beszarásokat gitározik, Mike Mills orgonát úsztat, Stipe pedig úgy énekel, ahogy tán nem is lehet. Olyan dallamok, olyan hangulat... Nyilatkozta az együttes, hogy ez a kedvenc saját száma, mindig a közönséggel háttal énekelték. Legjobb.


Monty Got A Raw Deal (1992)
Az volt, hogy a Losing My Religionnel 1991-ben R.E.M.-es lettem, majd visszamentem azért, ami ott volt a múltban, az 1992-es Automatic For The People-t pedig már megvettem a megjelenés napján. Ritkán hallgattam egészben, de részleteiben sosem találni rossz dalt rajta. Meg nem mondom miért, de ez lett a kedvencem róla.


Leave
(1996)
A New Adventures In Hi-Fi albumról. A tökéletesség definíciója.


Diminished / Parakeet / Falls To Climb (1998)
Mire az R.E.M. tagsága Bill Berry dobos kilépésével háromfősre csökkent és mire 1998-ra megjelent a kísérletező Up lemez, már aligha voltam klasszikus értelemben rajongó, viszont a nagy többséggel ellentétben nagyon bírom ezt az albumot, különösen az utolsó három számot. A zenekar munkásságának leginkább alulértékelt fejezete ez, mondatja velem az egykori rajongó, és erre csak bólogatni tud a rockkritikus is. Ez bizony három olyan szám, aminek érdemes utánajárni, és kell is, mert a YouTube sem kínál könnyű meghallgatási lehetőségeket belőle.


összeállította:
Dömötör Endre

www.remhq.com

Címkék: 1991 r e m
https://recorder.blog.hu/2011/09/22/beszelgessunk_a_szenvedelyrol_r_e_m_szemelyes
Beszélgessünk a szenvedélyről! – R.E.M. személyes

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr573245001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.