Kimondatlanul is – Szemelvények a meleg pop történetéből

2011.09.19. 08:00, -recorder-

Vannak karizmatikus, ikonszerű meleg figurái a popzene történetének (Elton John, Freddie Mercury, Boy George, George Michael, Rob Halford, Rufus Wainwright, k.d. lang)  és vannak jellemző stílusai is (diszkó, szinti-pop), vannak viszont kevésbé kibeszélt meleg formálói a popiparnak (főképp menedzserek és lemezcéges mogulok). Akadnak ilyen szempontból inkább szemlesütve tárgyalt alanyai (Dusty Springfield, fekete popsztárok), meglepő jogi esetei, vagy épp túlzottan is hangos szószólói – pro és kontra is. George Michael teltházas budapesti fellépése apropóján a mai naptól kezdve leközöljük a Recorder magazin második számának a könnyűzene és a homoszexualitás témakörében íródott cikksorozatát (sőt a „hamis bálványok és buzik” ellen tüntető fundamentalistákról szóló Foo Fighters-hírrel még egy „nulladik” poszt is bekerült többrészes összeállításunk elé).


Meleg menedzserek

Mikor a popzene született, a bábák (menedzserek, impresszáriók, promoterek) jó része meleg volt. Legalábbis a briteknél. Larry Parnes, Lionel Bart és Joseph Lockwood alkotta az „eredeti nagy hármast”. Parnes a Beatles előtti időszak nagy manipulátora, Tommy Steele, Marty Wilde, Billy Fury és Vince Eager menedzsere volt. Társa, Lionel Bart nem csak musicaljei és dalai miatt lett ismert, de amiatt is, hogy az ő háza volt akkoriban a showbiznisz központja. Lockwood az EMI főnöke volt, neki is köszönhető, hogy a lemezcég annyira sikeres volt a hatvanas években – a popiparban érdekelt többi meleget az ő személye vonzotta a kiadóhoz. A biznisz berkeiben nyílt titok volt irányultságuk, a nagyközönség számára nem. Nem is lett volna ajánlatos, ha kiderül – a homoszexualitás akkoriban még büntető törvénykönyvbe ütközött. A nyilvános vécékben civil ruhás zsaruk játszadoztak magukkal, arra várva, hátha valaki lépre fut. A letartóztatás mellé egy jó kis verés is járt az őrszobán.

A popipari hagyomány viszont a későbbiekben is folytatódott. Meleg menedzsere volt a Who-nak (Kim Lambert), a Yardbirdsnek (Simon Napier-Bell), a Creamnek (Robert Stigwood), a Nice-nak (Tony Stratton-Smith). Homoszexuális volt a két legfontosabb zenekar irányítója is: Mick Jaggerék a Rolling Stones imidzsébe is beépítették Andrew Loog Oldham camp feltűnősködését és agresszivitását, John Lennonék pedig később többször is beszéltek arról interjúikban, milyen jól jött nekik, hogy a Beatles menedzsere, Brian Epstein olyan otthonosan mozgott a popipar meleghálózatán belül (a képünkön látható Epsteinnek egyik felfedezettje, az amerikai John „Dizz” Gillespie volt egy időben a partnere, de kissé szadista és idegbeteg énekes-színész leginkább a menedzser pénzére hajtott, többször megzsarolta, hogy a nyilvánosság előtt felfedi titkát). A sor nem állt meg a hatvanas éveknél: meleg volt a Queen és Elton John mellett dolgozó John Reid, a Bay City Rollersért felelős Tom Paton, a nyolcvanas évtizedben a Japan és a Wham! sorsát egyengető Simon Napier-Bell (akit a Yardbirds kapcsán már említettük), de a Pet Shop Boys, a Bros és az East 17 ügyeit intéző Tom Watkins is. Amerikában meg például David Geffen, a Geffen Records (Aerosmith, Guns N’ Roses, Nirvana stb.) főnöke vállalta nyíltan nemi identitását.

A tinilányok és a melegek egyaránt nagyon emocionálisak a kapcsolataikban és szeretik elengedni magukat, vonzza őket a kissé felszínes, naivan bájos, eszképista popzene (arról nem is beszélve, hogy mindkét célcsoportot izgalomba hozza egy izmos férfi fenék). A Take That eredetileg a meleg-piacra „készült”, rengeteget játszottak meleg klubokban még az első kislemez előtt, bemutatkozó klipjükben (Do What U Like) villannak is a hátsók rendesen – innen már nem volt nehéz poszteren átkerülniük a tinilány-szobák falaira (a szólópályára tért Robbie Williamst máig sokan rejtőzködő homoszexualitásnak gondolják, de rendre pert nyert a pletykalapok ellen, amelyek ezt bizonygatták). A Westlife, a Steps, az S Club 7, a Boyzone szintén mindkét piacról élt (a Boyzone-ban volt is meleg tag, a 2009-ben elhunyt Stephen Gately személyében). Talán van némi igaza Steve Lowe brit újságírónak, amikor azt állítja, a tinilányok álmait becsomagoló és azt piacra dobó meleg menedzserek a felelősek, hogy a brit popzene mindig is kicsit narcisztikus volt.


Meleg, nem meleg?

Amit a hatvanas években még rejtegetni kellett, az a glam korszakban már sikknek számított. David Bowie mindig szeretett nagyokat mondani, melegnek, biszexnek is hirdette magát (utólag azt állította, hogy füllentett), Freddie Mercury pedig már korabeli interjúiban is elismerte biszexualitásából a homo összetevőt (de nem reklámozta azt). A punk/új hullám idején Tom Robinson keltett feltűnést 1978-as Glad To Be Gay című meleghimnuszával. Robinson már tizenévesen rádöbbent, hogy a fiúkhoz vonzódik, de abban azért van egy adag irónia, hogy aztán 1982-ben éppen egy londoni melegszervezet jótékonysági partiján ismerkedett meg egy nővel, akit hamarosan feleségül vett és született két gyermekük is! Brett Anderson, a kilencvenes években sikeres Suede énekese példaképét, Bowie-t majmolta mellébeszélésben is, csak ezt is sokkal rosszabbul csinálta: azt nyilatkozta, ő egy olyan biszexuális, akinek még nem volt homoszexuális élménye (a Suede dobosa, Simon Gilbert viszont nyíltan felvállalta melegségét, ahogy pár évvel később a Placebo két alapítója is gond nélkül vállalta homo-, illetve biszexualitását). Morrissey viszont már egy nagy talány. A Smiths amolyan fél-meleg zenekarként tűnt fel annak idején. Elég csak az első kislemez, az 1983-as Hand In Glove pucér férfisegges képére, a még szintén 1983-as This Charming Man szövegére, vagy Mozz és Marr ölelkezős fotóira vetni egy pillantást. A borítókon később is feltűntek gay ikonok, a szövegeket is lehetett így, vagy úgy érteni. Morrissey-t női partnerrel még nem fényképezték le, ugyanakkor férfi szeretővel sem, és mindig szellemesen kicsúszik az ilyen jellegű kérdések elől, ha jobb nem jut eszébe aszexualitásról vagy cölibátusról mesél interjúkban (viszont a Piccadilly Palare című 1990-es szólódalában például belsős brit homo-szlenget használt, 2006-os Ringleader Of The Tormentors albumán pedig homoszexuális olasz filmrendezők bőrébe bújt és lába között fityegő puskaporos hordókról énekelt). Érdekességként említhetjük, hogy feldolgoztak egy Smiths-dal a t.A.T.u. nevű orosz csajduó tagjai is, akiket a 2000-es években próbáltak leszbikus lányokként eladni – Lenáék azonban csak a színpadon és a videókban szerették „úgy” egymást, mindkettőnek volt fiúja.


Dusty Springfield

Az ír szülőktől, római katolikus családból származó londoni Dusty Springfield a hatvanas évek egyik legsikeresebb női előadója volt. Nem volt túl szép nő, ami az Anita Pallenbergek, Francoise Hardy-k, Jenny és Patti Boydok világában nem szolgált éppen előnyére, mégis igazi ikon vált belőle: méhkaptár frizurájával, kihúzott szemével és fellépő ruháival divatot teremtett. A zeneipar a hatvanas években a férfiak világa volt, Dusty azonban több volt, mint egy átlagos énekesnő, aki előadja, amit elé tesznek: maga is írt dalokat, és sokszor ő volt lemezei producere, csak ezt akkoriban még nem tüntették fel az albumokon. Arról sem tudott a publikum, hogy Dusty a saját neméhez vonzódik. A lapok körülugrálták, minden nyilvános lépéséről beszámoltak, és előbb-utóbb feltűnt mindenkinek, hogy nincs sem férje, sem vőlegénye, de még pasival sem látni soha. A leszbikus kérdést egyre gyakrabban szegezték neki. Végül 1970-ben az Evening Standard riporterének így nyilatkozott: „Sokan mondják, hogy leszbikus vagyok, már annyiszor hallottam, hogy kezdem magam is elfogadni. Az igazság az, hogy férfiaktól és nőktől is meg tud remegni a lábam. Egyre több ember érez ilyet, nem tudom, én miért ne tehetném.” Hogy emiatt történt, vagy sem, mindenesetre tény: Dustynak ezután 15 évig nem volt sikerdala Angliában. Otthagyta az országot, Amerikába költözött, sok leszbikus szeretője közül egyet el is vett a hetvenes évek végén, a következő évtizedben pedig a kanadai újhullámos Rough Trade zenekar énekesnőjével, Carole Pope-pal volt emlékezetes románca. Másfél évtizedig nem volt tényező a popzenében, karrierjét aztán az akkor homoszexualitását még szintén titkoló Pet Shop Boys mentette meg a What Have I Done To Deserve This kislemezzel (1987) és a Reputation albummal (1990), így élete utolsó évtizedét elismert művészként élhette le (1999-ben hunyt el rákban).


Elton John

Elton John a suliban még csajokkal randizgatott, a hatvanas évek végén jegyben is járt egy nővel, az évtizedfordulón, 23 évesen volt először kapcsolata férfivel. A hetvenes évek elején – akárcsak Dusty pár évvel korábban – még diplomatikusan biszexuálisnak vallotta magát. Távolról sem volt olyan szexi fazon, mint David Bowie, Freddie Mercury vagy Marc Bolan, ezzel ő is tisztában volt, jobb híján úgy kompenzált, hogy túlzásba vitte a feltűnősködést, egészen nevetséges színpadi jelmezeket hordott, még Donald kacsának is beöltözött! Dalaiban azonban nem erőltette a meleg témákat (szövegeit egy hetero férfi, Bernie Taupin írta), bár 1995-ös Made In England című számában van egy olyan sor, hogy „kimondhatod, hogy homo, még most is mindenki csak nevet”. Inkább a finom utalások híve volt. 1985-ös Nikita című szerelmes slágerének klipjében egy csinos szovjet határőr lánnyal flörtöl a nyugat-berlini határnál. A Nikita nevet azonban leginkább fiúknak adják az oroszok, sőt,a Sztálin halála utáni elsőszámú szovjet politikai vezető, Hruscsov is ilyen keresztnévvel futott – így tényleg lehet találgatni, akkor ez a dal miről/kinek is szól valójában. 1983-as albuma felvételei során aztán Elton megismerkedett egy német hangmérnök-asszisztens hölggyel, Renate Blauellel, akit a következő év Valentin napján feleségül is vett. Hogy miért volt erre szüksége, azt igazából ő sem tudta megmondani soha. Nagyon nyomorult állapotban volt a sok drogtól, talán abban bízott, segít kilábalni, ha teljesen új életet kezd. 1988 őszén mondták ki a válást. „Javarészt remekül éreztem magam, de mégis csak hazugságban éltem. Meleg vagyok. Mit mondhatnék? Jó volt a szex, de végeredményben mégis csak kamu volt az egész és kezdtem még több drogot szedni, mert nem bírtam szembenézni a ténnyel, nem volt bátorságom bevallani, hogy mindez hazugság” – summázta Elton, aki meleg létére vonzódott olyan macsós dolgokhoz is, mint a futball: a nyolcvanas évtizedben a Watford FC elnöke volt. Az ellenfél szurkolói pedig gyakran énekeltek neki olyan vidám dalocskákat, ha meglátták a stadionban, mint hogy „Le ne hajolj, itt van Elton, kukit kapsz majd hátulról!


Boy George

Az ír Boy George 15 éves korában „jött elő” és sosem titkolta szexuális orientációját, egy dokumentumfilmben egyenesen „militáns melegnek” titulálta magát. A Culture Club-dobos John Moss volt a Nagy Ő számára, de egy időben a Theatre Of Hate frontemberével, Kirk Brandonnal is viszonya volt. Take It Like A Man című önéletrajzi könyvében nyíltan mesélt szívügyeiről, adódtak is ebből később problémái. Kirk Brandon idővel rájött, mégis a nőket szereti, családot alapított, dán feleségétől gyereke is született, a szomorú és csalódott Boy George pedig az Unfinished Business című 1995-ös dalában üzent neki: felidézte szenvedélyes éjszakáikat és hazugnak nevezte Brandont, mert nem vállalja magát. A könyv és dal miatt Kirk Brandon pert indított, kártérítést követelt, azt állítva, hogy a Culture Club sztárja hazudik, mert sosem volt köztük szexuális kapcsolat. Bár ne tette volna. Hellyel-közzel még a tárgyalóterem falai is belepirultak, amikor Boy George ecsetelte az esküdteknek kapcsolatuk szaftos részleteit, mit, mikor, hova, hogyan, hányszor, stb. A hallgatóság köreiben helyet foglaló szegény feleség meg végigbőgte az egészet… A bíróság Boy George-nak adott igazat, Brandon pedig nem csak erkölcsileg, anyagilag is belerokkant az elveszített perbe.


George Michael

Míg Boy George nyíltan játszott a homoszexuális kártyákkal, George Michael hamis(kás)an. Különös módon róla még saját menedzsere, a szintén homoszexuális Simon Napier-Bell sem tudta, hogy meleg. Igaz, sokáig az énekes sem volt tisztában saját magával, a Wham!-korszakban volt együtt fiúkkal, lányokkal is. A Wham! egyértelműen hetero duóként volt tálalva, a két srácért lányok milliói rajongtak. Míg az egyik tinilapban Michael a barátnője, Kathy Jeung oldalán mosolygott, a másikban már azt pletykálták, hogy a szép színésznővel, Brooke Shieldsszel van viszonya. És megint csak Boy George köpött bele a levesbe, aki titkolózása miatt többször tett megjegyzéseket a másik George-ra. Mire szólókarrierbe kezdett, George Michael már eldöntötte mi kell neki, de ezt továbbra sem kötötte a nagyvilág orrára – dalaiban elszórt néha utalásokat, még homo bajuszt is növesztett, de ennyiben ki is merült a dolog. 1991-ben összejött egy brazil dizájnerrel, Anselmo Feleppával, vele élt, míg a férfi el nem hunyt AIDS-ben, majd egy texasi üzletember, Kenny Goss lett a partnere. Aztán az egész világ előtt lebukott, a létező legcikibb módon: 1998 áprilisában egy Los Angeles-i nyilvános vécében pont egy álruhás rendőrnek himbálta – nem kellett volna. Michael szerint a rendőr himbált először, de ez a történteken már mit sem változtatott, a publikum a sztorin röhögött hónapokig. (Azért gondoljunk bele, az milyen lehetett már, amikor George Michael a lebukás után épp egy étteremben vacsorázott, aztán kaja után kiment a mosdóba – és hirtelen a fél étteremnek szintén pisilnie kellett, szaladtak utána az emberek, hátha történik valami. A pincéreknek kellett az ajtó elé állni, hogy eltanácsolják a tömeget. Ezt a megtörtént esetet egy 1998-as interjúban mesélte el a Q magazinnak az énekes). De az énekes legalább jó humorérzékkel kezelte a helyzetet. A coming out utáni első kislemezdala, az Outside és annak videója pont a sztorit dolgozza fel: az énekes rendőrnek öltözve táncol a WC-diszkóban, hetero és meleg párok különböző szabadtéri helyszíneken nehézkednek egymásra, még két egyenruhás férfi is smárolni kezd – míg mindenkit le nem tartóztatnak a zsaruk. A George Michaelt fülön csípő rendőr kissé túlságosan szívére vette az ironikus videót, kártérítési perrel is próbálkozott kifigurázása miatt – sikertelenül.


Nem melegnek való vidék

Az ellenállhatatlan humorú John Lennon gyakran ugratta Brian Epsteint mássága miatt – mikor a menedzser például önéletrajzi könyvének címén gondolkozott, Lennon a „Buzi zsidó vagyok” elnevezést javasolta. Ha épp nincs jobb témájuk, a hiphop előadók közül többen is beszólogatnak néha a melegeknek, de számos egyéb stílusban is találhatunk példákat. Az utóbbi években az énekes-rapper Cee Lo Greennek, az R&B-előadó Chris Brownnak vagy a country sztár Blake Sheltonnak is kellett már magyarázkodni melegekkel kapcsolatos félreérthető tweetjeik, nyilvános megjegyzéseik miatt (sőt a túlzásba vitt politikai korrektség jegyében olyan nyolcvanas évekbeli klasszikusok is cenzúra alá kerültek a faggot szó használata miatt, mint a Dire Straits Money For Nothingja vagy a Poguestól a Fairytale Of New York), ám ezek egyike sem volt túl komolyan vehető dolog. Ahogy korábban Axl Rose vagy Eminem esete sem. Axl Rose-t sokan vádolták homofóbiával az 1988-as One In A Million című Guns N’ Roses-dal miatt, amelyben „rendőrök és niggerek” mellett pellengérre kerülnek a „bevándorlók és buzik” is, akik „kibaszott betegséget terjesztenek”. A vádaskodások azonban elhalkultak, amikor Axl az 1992-es Freddie Mercury-emlékkoncerten Elton Johnnal együtt adta elő a Bohemian Rhapsodyt, két év múlva pedig ő mondott beszédet Elton Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatásakor. Axl Rose után a fehér rapper Eminem lett a meleg-mozgalmi szervezetek „új felfedezettje” pár keresetlen kijelentése, dalszövege miatt. A vége ennek is mi lett? Duett Elton Johnnal a 2001-es Grammy-gálán!

Jamaika és a Karib-szigetek térsége viszont tényleg nem melegeknek való vidék. Errefelé még mindig törvénybe ütközik az egyneműek kapcsolata, és gyakoriak a melegek elleni erőszakos cselekmények. Melegjogi aktivistának lenni nem kifejezetten életbiztosítás Kingstonban. A dancehall előadók közül sok nagy sztár – Buju Banton, Elephant Man, Beenie Man, Bounty Killer, Sizzla, Capleton – nyíltan homofób (Buju Banton 1990-es Boom By Bye című slágerének szövege szerint buzi ellen az Uzi a legjobb megoldás, meg persze savval is le kell önteni őket, satöbbi, de Elephant Man is énekelt már a „szodomiták” legyilkolásáról, felgyújtásáról). A meleg-szervezetek tiltakozása miatt az említett előadók több koncertje el is maradt Európában. A Stop Murder Music nevű szervezet azért küzd, hogy homofób szövegű dalok ne jelenhessenek meg, és annyiban eredményes is volt a működésük hogy 2007-ben Beenie Man, Sizzla és Capleton aláírtak egy homofóbiát elítélő kiáltványt (Reggae Compassionate Act). A többi említett jamaikai énekes nem volt hajlandó erre.


Rejtőzködő feketék

A fekete közösség köztudottan nagyon vallásos. És legyen szó Jézusról vagy Allahról, a homoszexualitás egyik koordinátarendszerben sem számít normalitásnak. Nyíltan meleg fekete popsztárokról nem nagyon lehet tudni. A szerepmodell státuszt senki nem akarja felvállalni, ahogy nyilván senki nem szeretné kockáztatni, hogy elveszíti rajongóit, vásárlóit. A négyszeres Grammy-díjas, 1988-ban Budapesten is fellépett amerikai Tracy Chapman egy időben a Pulitzer-díjas afroamerikai író- és költőnővel, Alice Walkerrel (a Kedves Jóisten című sikerkönyv szerzőjével) járt. A Grammy- és Godlen Globe-díjas rapper/színésznőt, Queen Latifah-t leszbikusnak tartja a szóbeszéd, de hivatalosan sosem „jött ki”, magánéletével kapcsolatos kérdésekre nem válaszol (a pletykák szerint fitness edzőjével van kapcsolata). A nyolcszoros Grammy-győztes soul/R&B énekes, a 2005-ben elhunyt Luther Vandross örök agglegényként élte le életét, sokak szerint nem véletlenül. A romantikus balladáival főleg a nők körében nagy sikert arató trubadúr szintén kerülte a szexualitását firtató kérdéseket, ugyanakkor nyíltan sosem cáfolta azon pletykákat, hogy meleg lenne – halála után közeli barátai erősítették meg, amit amúgy már elég sokan sejtettek. A MeShell NdegeOcello művésznevet viselő (a ndegeocello jelentése szuahéli nyelven: szabad madár) viselő tízszeres Grammy-jelölt neo-soul-funk-dzsessz-rock basszusgitáros-dalszerző-énekesnő viszont nyíltan biszexuális, a kevesek egyike ezzel a fekete popsztárok körében (egy időben az ismert amerikai feminista írónővel, Rebecca Walkerrel, a Tracy Chapmannél említett Alice Walker lányával volt viszonya).


Fábián Titusz
 

a Recorder magazin mixtape-je a meleg popzene témakörében:

a Recorder magazin George Michael-válogatása:

https://recorder.blog.hu/2011/09/19/szemelvenyek_a_meleg_pop_tortenetebol
Kimondatlanul is – Szemelvények a meleg pop történetéből

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr333237500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.