„Átadtam a vezetést a zenének” – Yonderboi (1. rész)

2011.09.09. 08:00, -recorder-

Az elmúlt bő egy évtized legnagyobb nemzetközi sikert arató magyar előadója, a Mernye nevű 1500 lakosú somogyi kisközségből indult Fogarasi László, azaz Yonderboi a 2000 januárjában kijött Shallow And Profound és a 2005 októberében megjelent Splendid Isolation után ezúttal is csaknem hat évig váratta közönségét: Passive Control című harmadik lemeze – melyet egy MySpace-en talált huszonéves énekesnővel, a német Charlotte Brandival készített – 2011. szeptember 23-án jelenik meg, ismét a német Mole kiadó gondozásában. Az új album közreműködőiről és részletes dallistájáról elsőként itt a Recorderen számoltunk be (45 másodperces dalrészletek kíséretében), és ahogy az első lemezkritika, úgy az albumhoz kapcsolódó első interjú is itt nálunk olvasható. A 31 éves zeneszerző-producer budapesti lakásában – és egyben stúdiójában – rögzített beszélgetés első részében a három lemez alkotta trilógiát és az új album munkafolyamatát tekintjük át (a szeptember 12-én hétfőn felkerülő második részben pedig részletesen is végigmegyünk az új albumon, és a szerző számról számra kommentálja a lemezanyagot).


A TRILÓGIA

- Azt, hogy a Passive Control egy trilógia záró darabja lesz, mióta tudod?

- Az albumcímet, a Passive Controlt már a Splendid Isolation megjelenése előtt kitaláltam, és az is megfogalmazódott bennem, hogy ez egy folytatás lesz.

- Azt, hogy végig egyetlen női hang fogja uralni, már tudtad 2005-2006 táján is?

- Akkoriban kezdtem el nézegetni a MySpace-en az engem bejelölő énekesnőket, reméltem, hogy felbukkan egy igazán izgalmas is köztük. Az eredeti tervem egy párbeszéd lemez volt, férfi és női hangra vegyesen, de közben rájöttem, hogy a Splendid Isolationnel tulajdonképpen már letudtam a férfi oldalt. Az viszont a kezdetektől fix pont volt, hogy a lemezt Edward Ka-Spel (az 1954-es londoni születésű Edward Francis Sharp, a Legendary Pink Dots együttes vezére – a szerk.) hangja nyitja, mivel vele zárult a második album, és pont onnét szerettem volna folytatni. Már kezd hagyománnyá válni nálam, hogy az első szám mindig az előző lemez hangulatának összefoglalása, gunyoros tükörképe.

- A három lemez feladatát a trilógián belül hogyan látod, vagy hogyan láttad, miközben a harmadik készült? Ha ez egy trilógia, nyilván kialakult a fejedben egy kép arról, hogy ezek hogyan foglalják el a trilógiában a helyüket.

- Nem szeretném túlideologizálni, de valahogy úgy, hogy a Shallow And Profound a gyermek, a Splendid Isolation a férfi, és a Passive Control a . Az utolsó szám pedig a gyerekhangjával vissza is kanyarodik az első albumhoz, így lesz egy lazán zárt egység a három anyag.

- Tehát akkor nem lesz „öregember” meg „öregasszony” lemez?

- Ki tudja... De ha lesz is, az már egy következő szakasz. Ez most mindenesetre körülbelül 12 év lezárása... Az is régi tervem volt, hogy a piros szín uralja az új albumot. Az első volt a zöld, a második a kék, a harmadik a piros – szóval ez egy RGB trilógia. Az RGB skála három alapszínével (RGB = red, green, blue = vörös, zöld, kék – a szerk.) gyakorlatilag minden színt meg lehet mutatni, és ez a három album elég jól kirajzolja azt, hogy engem milyen irányok érdekelnek a zenében, hol húzódnak a határaim.

-1980-ban születtél, az első lemezed még tizenévesen készítetted és adtad ki, a másodikat a húszas éveid közepén, és már átlépted a harmincat, mikor elkészültél a harmadikkal. Három album, három évtized. Tekintsük ilyen szemszögből végig a trilógiát: én mondom a lemezcímeket, te pedig mondj mindegyik albumról négy-öt mondatot, milyennek látod őket.

- Rendben.

- Shallow And Profound (2000).

- Az első album azért is „gyerek” lemez, mert 100%-ig ösztönösen, tét nélkül készült. A lo-fi hangzás nem patikamérlegen lett beállítva, ahogy azt például sok külföldi zenész vagy szakértő gondolta annak idején. Én akkor meg voltam győződve arról, hogy remekül szól a lemez! Végletekig szubjektív anyag, semmi sincs átgondolva vagy kiszámítva rajta. Azt hiszem ez a naivitás egyben a legfőbb erénye is.

- Splendid Isolation (2005).

- Szakmailag nagyon igyekeztem megfelelni a feladatnak, utólag visszatekintve majdhogynem erőből igyekeztem jót összerakni. Ugyan nagy élvezetet okozott, és rengeteget tanultam abban az időben, de lehet, hogy magára a zenére is rányomta kicsit a bélyegét ez a nagyon erős akarás. De ha meghallgatom a lemezt, abszolút hiteles dokumentumnak tartom az akkori önmagamról – érezhetőek a húszas éveimnek az érzelmi, indulati viharai.

- Passive Control (2011).

- A három az már soknak számít, a harmadik gyerekre az ember már kicsit lazábban, hátradőltebb pozícióból tud tekinteni. Nem volt olyan kényszer most rajtam, hogy feltétlenül az összes személyes hangulatomat, gondolatomat rögzítsem a lemezre, inkább arra törekedtem, hogy a napló-szerű jellegen túl, az album egy egységes, kerek egészet is alkosson. Átadtam a vezetést a zenének, és ez sokkal könnyebbé tette a munkát.

- A Passive Control jóval pozitívabb hangulatú album, mint az előző volt. Így is tervezted, vagy csak a végén vetted észre, hogy így alakult?

- Nyilván minden kreálmány akaratlanul is tükrözi az alkotó aktuális állapotát. Sokkal jobb passzban voltam, mint a Splendid idejében, és tudatosabbá is váltam az évek alatt: csak amikor jó kedvem volt, és úgy éreztem, hogy a maximumot tudom nyújtani, akkor dolgoztam a lemezen. Olyasmi ez, mint a válogatott szőlőszemekből készülő bor. Nem mennyiségre megy. David Lynch is azt írja a könyvében (a Hogyan fogjunk nagy halat? – Meditáció, tudat és kreativitás című 2006-os kötetben – a szerk.), hogy egy festmény elkészítésénél az idő nagy része a kép tanulmányozásával és gondolkodással telik, nem folyamatos mázolással.

- Az életszemléleted, az életmódod is nyugodtabb most?

- Igen, sokkal. Leegyszerűsödött a rendszer, sok minden már egyáltalán nem érdekel, ami korábban aggasztott.

- Miféle dolgok? „A világ a vesztébe rohan” meg ilyenek?

- Például, hiszen rohan az nélkülem is. Valamint a magánéletemben is megtanultam megvonni a vállam, és továbblépni. A lemez készítése közben pedig visszakanyarodtam egy-két olyan tevékenységhez, amit gyerekkoromban szerettem csinálni: két éve újra úszni kezdtem, és megvettem életem második BMX-ét – az elsőt hat éves koromban kaptam.

- A visszakanyarodás a „gyermekhez”, amit az új lemez végéről is mondtál?

- Tényleg, ebben van valami... tiszta Sztanyiszlavszkij-módszer.


A MUNKAFOLYAMAT

- A második albumod turnéja 2007 őszéig tartott. Közben mennyire volt már meg a fejedben a harmadik lemez? Mikor kezdtél el dolgozni az új anyagon?

- A Splendid Isolation végső befejezése előtt volt egy majdnem egy éves várakozási idő, akkor nagyon sok vázlat készült. Az új ötletek rögzítése, régiek csoportosítása, piszkálgatása mindennapos tevékenységem, és ezt a turné alatt is igyekeztem folytatni, amennyire lehetett. Persze a koncertezés mindig kizökkent és megakasztja a munkát, később nehéz visszatalálni a megkezdett dolgokhoz. De például a napokban bukkantam rá egy öt éves dallista cetlire, és nagy meglepetésemre a mostani 11 számból hetet már akkor is terveztem. Szóval mondhatjuk, hogy elég tervszerűen haladt a munka. A Splendid Isolation turné után két-három hónapot pihentem, amit arra használtam, hogy kiselejteztem az elavult és feleslegessé vált gépeimet, újragondoltam az otthoni hangrendszert. 2008 elejétől álltam neki a tényleges munkának.

- Mennyi volt a konkrét munka ebben a három évben? Hogyan oszlott meg, mennyire volt periodikus?

- Ugyan voltak kisebb-nagyobb leállások, meg közben egy-két kisebb munka, de gyakorlatilag 2008 elejétől 2010 végéig intenzíven dolgoztam az albumon. Ebből messze a legnagyobb rész az volt, hogy egyedül ültem a gép előtt és farigcsáltam. Emellett 2008 és 2009 folyamán több alkalommal vettünk fel gitárt Schrank Doma barátommal, akivel nagyon mókás volt együtt dolgozni. Charlotte Brandival, az énekesnővel összesen mintegy húsz napot töltöttünk az énekek felvételével, úgy, hogy ő ideutazott, négy-öt napos kis turnusokra.

- És itt énekelte fel a dalokat ebben a szobában, ennél a mikrofonnál?

- Itt bizony, ahogy minden más felvétel is itt készült nálam, kivéve Edward hangsávját, amit e-mailben kaptam meg. Charlotte és én 2009 nyarán tartottunk két sessiont, és utána 2010 telén még kettőt. A felvételek során sok mindent kipróbáltunk, kísérleteztem azzal, hogy mit lehet a hangjából kihozni, milyen zenével is működik jól. Ez az, amit már megtanultam a másokkal való közös munka során: az én fejemben ugyan lehet egy napnál világosabb koncepció az illető képességeit illetően – beleláthatom, belehallhatom valakibe, hogy szerintem mit tud –, de az a teljesítmény csak akkor fog előbújni, ha ezt vele is meg tudom valahogy értetni. Valamint fontos, hogy az adott dal a közreműködőt is mozgassa meg, számára is jelentsen valamit. Az sem baj, ha teljesen mást, mint nekem, a lényeg az intenzitáson van, nem a tartalmon.

- A szöveget közösen írtátok?

- Igen, kivéve a Paint Hunting On The Wallt, aminek a szövegét egyedül írtam.

- Itt a helyszínen írtátok meg a szövegeket, vagy már korábban?

- Itt helyben. Én ebben hiszek: hogyha együtt dolgozik két ember, akkor tartózkodjanak egy helyen. Fontosnak tartom, hogy jelen legyek egy ötlet megszületésénél, és alakítani tudjam azt, mielőtt megszilárdul. Két olyan klasszikus értelemben vett dal van a lemezen, ami valódi közös gondolkodás eredménye: a Synchronicity és a Come On Progeny. A She Complains és a Brighter Than Anything már sokkal esetlegesebb dolog volt, felvettem néhány kör improvizációt, és utána azt vagdostam szét darabokra. Ez egy nagyon szórakoztató feladat: mikor remixeken dolgozom, akkor is elkezdek szavakat tologatni, új sorokat összerakni, más jelentést kisakkozni belőlük.

- Nem lett a végeredmény túl szürrealista a szövegvagdosástól?

- Ha az is lett, nem bánom, mert ennél az albumnál a szövegiség nem volt igazán fontos. Mivel női lemezről beszélünk, nem a szavak jelentése számít, hanem a hozzájuk tapadó érzések és drámaiság.

- Te magad milyen hangszereket használtál?

- Zongorabillentyűn játszottam fel nagyon sok mindent. Aztán ezeket a feljátszott témákat virtuális hangszerek, szoftver-szintetizátorok, és különböző hangkönyvtárak segítségével szólaltattam meg. Ez egy új kihívás volt nekem, korábban ilyen szintetikus megoldásokat csak nagyon keveset használtam. De gitároztam is kicsit, és játszottam a concertinámon is, ezen a kis orosz „mackóharmonikán”. Meg egy-két perkusszív dolgot is vettem föl mikrofonnal, csörgőt, tapsot, simi-simit, kaparászást, ilyesmiket...

- Hangmintákból ezúttal mennyit dolgoztál?

- Más zenékből vett hangminta alig van a lemezen. De a hangmintás, „szemetesember” gondolkodást igyekeztem továbbvinni. A felvett hangszereket, énekeket is fix pontokként kezeltem, vagyis nem csináltam pótfelvételeket, mindent az első verziókból kellett megoldani. De minden egyéb ért – vagdosni, manipulálni, ismételni stb.

- A felvételek után mennyi idő ment el a produceri munkára és a keverésre?

- 2010 legelején még vettünk fel énekeket, aztán tavasztól decemberig már csak az album hangzásvilágának megfogalmazásával és a keveréssel voltam elfoglalva, hogy ezekből a viszonylagosan nagy skálán mozgó zenékből egységes album kerekedjen ki. Volt egy konkrét elképzelésem a lemez hangzását illetően, és hosszú út vezetett a megvalósulásig, sokat kísérleteztem és tanultam közben. Sőt, ez alatt az időszak alatt sikerült kicsit át is alakítani a hallásomat, már máshogy hallgatom a zenét. Ugyan szeretem a csapatmunkát, és nagyon tisztelem mások közreműködését, de úgy gondolom, hogy a modern zenének döntő fontosságú, jelentést és karaktert hordozó rétege a keverés és a produceri munka, amit nem lehet a daloktól különválasztani. A borítóról és a vizuális körítésről hasonlóan gondolkodom: az is túlságosan izgat ahhoz, hogy ki tudjam engedni a kezeim közül.

- Ennyire fontos volt, hogy a borítót is te magad készítsd?

- Igen. 2011 januárjától kezdtem el a borítóval foglalkozni, és egy bő fél év múlva jutottam el a kész borítóképig. Ebben benne volt a fényképezőgép megvásárlása, objektívek, repülős sisakok és védőszemüvegek vadászata az eBay-en, sufni-tuning világítás berhelése a fotózáshoz – közben egyszer meg is rázott az áram! Ezután egy jó darabig kísérleteztem a fényképezőgéppel, csináltam sok vázlatképet, míg lépésről lépésre kialakult a végleges fotó. Majd jött a felismerés, hogy az utómunkát vizuál oldalon sem lehet gyorsan megúszni, ebben valahogy minden művészeti ág kezd egykutya lenni: ha új területnek állsz neki, az elsősorban annyit jelent, hogy megint egy másik szoftvert kell megtanulni kezelni.

 

(az interjú 2. része, Yonderboi számról számra kommentárjaival szeptember 12-től olvasható a Recorderen)


interjú: Déri Zsolt

 

(X) Az alábbi linken kedvezményes áron előrendelhető Yonderboi Passive Control című albuma:

www.zenewebshop.hu/mufajok/elektronika-dance-ambient/yonderboi-passive-control.html

https://recorder.blog.hu/2011/09/09/atadtam_a_vezetest_a_zenenek_yonderboi_interju
„Átadtam a vezetést a zenének” – Yonderboi (1. rész)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr763212913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.