Pókember-mutatvány – Pulp

2011.08.10. 17:25, -recorder-

Közel egy évtizedes hiátus után újra aktivizálta magát a kilencvenes évtized egyik legfontosabb együttese, az 1963-as születésű Jarvis Cocker vezette Pulp. A zenekar új stúdióalbumot nem ígér, fergeteges koncerteket viszont igen, így a közeli Pohoda fesztivál után a mi Szigetünk közönsége is megtudhatja, mire képes a három évtizedes működése során több mint két tucat közreműködőt elemésztő sheffieldi együttes legjobb felállása. Karrierösszegző cikkben bemutatjuk ezt a hányatott sorsú, ám méltó jutalmát végül elnyerő brit kompániát a korai évek csetlő-botló próbálkozásaitól a jelenlegi turnérepertoár gerincét adó kilencvenes évekbeli csúcsalbumokon át a feloszlásig – és az újjáalakulásig.

A zeneakart a 15 éves Jarvis Cocker és Peter Dalton nevű barátja alapította az észak-angliai Sheffieldben 1978-ban. Két másik tag beiktatását követően az együttes az énekesi pozíciót betöltő Cocker nagyanyjának házában kezdte bontogatni szárnyait, ám a fiúk színpadi debütálására csak két évvel később, 1980-ban került sor, amikorra – a csapat első tizenvalahány évének megszámlálhatatlan tagcseréjét előjelezve – az egyik közreműködő már távozott is az akkor még Arabacus Pulp nevet viselő együttesből. Az ambíciózus zenekar a John Peelhez eljutó korai demófelvételeknek köszönhetően 1981 novemberében (ekkor már csak simán Pulpként) még egy Peel Sessiont is lebonyolított a BBC rádióban, ami persze lemezszerződéshez, pláne világhírnévhez még kevésnek bizonyult.

Bár a befutás álomképe el-eltünedezni látszott, Cocker továbbra is az együttes jövőjét helyezte előtérbe tanulmányai folytatása helyett, zenésztársai viszont inkább az egyetemet választották, így a Pulp debütalbuma, az 1983-as It már szinte egy teljesen új felállás munkájának eredménye lett (a hétszámos korongon multiinstrumentalista tagként és producerként is közreműködő Simon Hinkler pár évvel később a Mission szólógitárosaként híresült el). A lemez merőben különbözik a csapat addigi (és jövőbeli) hangzásától: a korong akusztikus, puha, romantikus és könnyed szerzemények gyűjteménye, melyek popossága és élvezhetősége elvitathatatlan, ám a fiatal (és tegyük hozzá: még szűz) Cocker borzasztó, néhol elviselhetetlenül hamis éneke, valamint naiv és együgyű gondolatai könnyen elvonhatják az ember figyelmét az orgona-, fuvola- és zongorafutamokat is alkalmazó – a frontember későbbi bevallása szerint lényegében Leonard Cohen világát koppintó – folkos számok pozitívumairól. A lemez nem lett sikeres, és a kedvezőtlen fogadtatás még magát Cockert is elbizonytalanította a jövőt illetően, ám néhány újabb tag (köztük a sikeres évekig kitartó gitáros-hegedűs Russell Senior, illetve a billentyűs lány, Candida Doyle) bevonását követően mégis a folytatás mellett döntött.

Ekkor szerződtette le a zenekart az aprócska Fire Records. A Pulp bevallottan csak azért egyezett bele az együttműködésbe, mert nem kínálkozott jobb lehetőség, így a két fél kapcsolata nem volt zökkenőmentes. A következő nagylemezt, az 1987-es Freakset például kiadói nyomásra mindössze egy hét alatt kellett felvenniük, de nem csak ezért lett a legsötétebb és legkevésbé sikerült Pulp-munka: Cocker élete legelső igazi párkapcsolatán esett túl akkor, ráadásul együttese jószerével a kutyát se érdekelte, sőt ekkor történt az énekes ablakból kiesős – boka-, csukló- és medencetöréssel járó – Pókember-mutatványa, aminek köszönhetően egy rövid időre tolószékbe kényszerült. Nem csoda hát, hogy a Freaks egy nyomasztó, fojtogató és kedvetlen album lett, amelyen a korai, derűlátó szerelem helyébe valamiféle beteges hatalomvágy kerül, s a hangulaton még az újonnan bevezetett vurstli-elektronika sem képes könnyíteni, sőt néhol még kifejezetten hátborzongató hatást is kelt, akárcsak a szürke poszt-punkos hangvétel. A kellemetlen vokáltémák szerencsére eltűntek (sőt két dalban Russell Senioré az énekesi pozíció), ám Jarvis sajnos még nem lett jobb szövegíróvá, s látásmódja még messze állt a kilencvenes évek fanyar humorú kritikusától

A Freaks album megjelenését követően a zenekar népszerűsége kicsit sem javult, s Jarvis is szakított némi időt a továbbtanulásra (művészeti főiskolára ment, a londoni Saint Martins College filmszakos diákja lett), ám a zenekar nem állt le, sőt Cocker, Senior és Doyle mellé Nick Banks dobos, majd Steve Mackey basszista csatlakozott, így rengeteg huza-vona után 1988-ra végre kialakult az évekkel később sikerre jutó Pulp-felállás. Nem sokkal később egy nagyobb büdzsé és egy új producer segítségével 1989-ben elkészült a Separations című következő sorlemez is, amit a kiadó csak három évvel később, 1992-ben volt hajlandó megjelentetni, mikor a nagyobb sajtóhátszélnek köszönhetően már elkezdtek beindulni a zenekar dolgai. A lemez elkészültekor (vagyis a nyolcvanas évek legvégén) tombolt a rave, illetve acid house kultúra, amit a Pulp-tagok érezhetően meg is próbáltak az új anyagba ültetni, ennek ellenére a Separations első fele inkább a Freaks által fémjelzett sötét vonalat viszi tovább, és igazán csak az album második része az, ahol aztán tényleg visszaköszön a korszellem ma már igencsak megmosolyogtató puttyogások, diszkósabban lépdelő ütemek, valamint house zongorafutamok formájába. Saját bevallásuk szerint sem a zenészek, sem a producer nem értettek különösebben az elektronikához, így nem meglepő, hogy az eredmény hagy némi kívánnivalót maga után, bár abban a szakma és a tagok is egyetértenek, hogy a fordulópont valahol itt érkezett el a zenekar karrierjében.

A Pulp 1992-re otthagyta a Fire-t, s a Gift Recordsnál készített néhány kislemezt (köztük a Babies korai verzióját), amelyekkel Jarvisék végre tényleg elindultak felfelé a hírnév lépcsőjén. Igaz, mire az első brit Top 40-es slágerük, a Do You Remember The First Time? megjelent, a zenekar már az Island nagykiadóhoz szerződött, ahol először a Gift-kislemezek gyűjteményes albuma jelent meg 1993 végén (Intro), majd 1994 tavaszán az Ed Buller producer (Suede, Spiritualized) segédletével készült His ’n’ Hers című negyedik sorlemez is, melytől már zökkenőmentes út vezetett a világhírnév felé. Mindezt nagyban elősegítette a britpop frontvonal korabeli előretörése, így az akkor már másfél évtizede próbálkozó Pulpnak a Suede, a Blur és az Oasis társaságában sikerült a szigetország legismertebb zenekarai közé verekednie magát. Egyáltalán nem érdemtelenül, hiszen a new wave-ből, poszt-punkból, glam rockból és diszkóból összetevődő jellegzetes csillogó hangzásnak, illetve Jarvis Cocker éles humorú, társadalmon élcelődő, nem egyszer a nők szemszögéből mesélő, túlfűtött szexualitásra épülő, rettentően élvezetes elbeszélésmódjának az ötvözetével a His ’n’ Hers az évtized egyik legizgalmasabb brit popzenei produkciója lett – amely, mint kiderült, csupán előhírnöke volt valami még nagyszerűbbnek!

A befutást követően a csapat nem várt sokat a következő lemezzel, egy évvel később már érkezett is a folytatás, a Different Class, amelyen hatodik tagként a Cockeréket már a nyolcvanas évek vége óta segítő Mark Webber gitáros is teljes jogú közreműködőként szerepelt. Az Oasis és a Blur 1995-ös britpop háborúja idején a Pulp nevető harmadikként ugrott a dobogóra: a nemzedéki himnusszá váló Common People a kislemezlista második helyéig jutott, a neves Chris Thomas producerrel (Roxy Music, Sex Pistols, INXS) rögzített Different Class album pedig már meg sem állt a No.1 pozícióig. A Pulp ötödik albuma minden kétséget kizáróan a britpop korszak és az egész kilencvenes évek egyik legnagyszerűbb alkotása: egy átlagon felüli zenekar és egy fantasztikus szövegíró-frontember összmunkájának kivételes lenyomata. A lemez titka lényegében a His ’n’ Hers erényeinek továbbfejlesztésében rejlik: a Different Classon az 1994-re kidolgozott hangzás a vonósoknak, a több elektronikának és a még több diszkónak köszönhetően még monumentálisabban és dúsabban szólalt meg, míg Cocker szövegeiben a szerelmi-szexuális témák mellett gyakrabban került elő a vitriolos társadalomkritika.

A Different Class később még három másik Top 10 kislemezt fialt (összesen négy A-oldalas dallal: Mis-Shapes/Sorted For E's & Wizz, Disco 2000, Something Changed), a Pulp pedig sikeresen turnézott Európa-szerte, sőt otthon négy BRIT Awards- jelölést is összeszedett. Az 1996-os londoni gála végül nem a díjak, hanem Jarvis Cocker gerillaakciója miatt lett emlékezetes: hűsunk Michael Jackson fellépése alatt a színpadon kötött ki, hogy fenékrázó bohóckodásával a popkirály Jézus-pózai iránti nemtetszését fejezze ki. Bár Jarvist rendőrök vitték el a helyszínről, a sajtó a brit zene megmentőjeként kezdett cikkezni róla (a Melody Maker még a lovaggá ütését is javasolta), sőt a szerencsétlen pálcikaember külsejű Cocker az ország értelmiségi szexszimbóluma lett, ráadásul a Different Class később megnyerte az év legjobb brit lemezének járó Mercury-díjat is. Az eseményeket követően pihenőre vonult a zenekar (ami a hirtelen jött siker ismeretében érthető), sőt Russel Senior kreatív ellentétekre hivatkozva ki is lépett a csapatból. Időközben a britpop népszerűsége is apadni kezdett, s az elektronika mindinkább elhatalmasodni látszott a könnyűzenei színtéren, Cockert viszont más dolgok aggasztották: az énekest a hírnévvel járó viszontagságok, kokainfüggősége, valamint egy párkapcsolatának vége terelte a sötétség felé. Jarvist furcsa módon pont az kezdte ki, ami után annyi ideig áhítozott: a siker.

A dalnok lelkiállapotának nyoma a soron következő Pulp-lemezen, az ismét Chris Thomasszal elkészített 1998-as This Is Hardcore-on is könnyedén kitapintható. A Different Class utáni várakozásoknak köszönhetően a lemez az eladási listák élén nyitott, ám a lelkesedés hamar lelohadt, amint kiderült, a csapat hatodik stúdióalbuma egyben legsötétebb munkája is az 1987-es Freaks óta. A közel hetvenperces anyag, nyomasztó, súlyos hangképekből és még nyomasztóbb dalszövegekből tevődik össze: Jarvis félelemről és pánikról énekel, az egykor magabiztos lovag meghunyászkodva és megalázkodva tér vissza, és lényegében az egész világ iránti csalódásának ad hangot a hol kémfilmvonósokat (The Fear), hol nyugtalanító gitárzajt (Party Hard), hol éjsötét fúvósszekciót (This Is Hardcore) alkalmazó zenei körítésével. A sok eltántorító „negatívum” ellenére a dalok mindegyike mély, rendesen megírt, élvezhető darab, ráadásul az énekes morózus dalszövegeiből ismét doktori disszertációt lehetne írni. Bár a This Is Hardcore összegészében nem éri el a Different Class szintjét, nem sokkal marad el mögötte, s annak antitéziseként, negatív párjaként hibátlanul helytáll – ennek bizonyítékaként pedig, ha más nem is, de egy újabb Mercury-jelölés kitűnően szolgálhat.

A This Is Hardcore után a Pulp már korántsem tartozott a világ legfontosabb zenekarai közé, ám ez nem jelenti azt, hogy a csapat kifogyott volna a meglepő húzásokból: Jarvisék a 2001-es We Love Life című hetedik és egyben utolsó Pulp-sorlemezt a rájuk egyébként is hatást gyakorló legendás Scott Walker produceri közreműködésével készítették el. A kiadvány kivitelezése és tartalma is egy afféle „vissza a természetbe” albumról árulkodik: a Pulp zeneileg újra elmozdult a könnyedebb, akusztikusabb megszólalás felé (bár még mindig inkább emlékeztetett kilencvenes évekbeli önmagára), és Jarvis Cocker szövegíróként is megtalálta a helyes útirányt, hisz a fő téma ismét a megunhatatlan szerelem, ám ezúttal furcsa, természeti képekkel párhuzamba vonva. Bár egy-két keserűbb hangvételű strófa bizony elbizonytalaníthatja a hallgatót Cocker boldogsága felől, a lemez még mindig ezerszer pozitívabb hangvételű, mint az azt megelőző This Is Hardcore volt, s azt se feledjük, hogy a We Love Life-on a zenekar ismét egy korábban még nem látott oldalát mutatta meg, méghozzá nem is akárhogyan – ez az ezredfordulós lemez mind a Pulp kilencvenes évekbeli nagy trilógiájához, mind a csapat egész életművéhez méltó, dicsteljes befejezés.

A We Love Life után a Pulp otthagyta az Island céget, majd a Szigetet is érintő utolsó turné végetével 2002-ben fel is oszlott. Az évtized hátralévő részében Cocker volt a legaktívabb: különböző mellékprojektjei (például az A Heavy Nite With... címmel 2003-ban albumot is megjelentető Relaxed Muscle), kollaborációi és filmzenei közreműködései mellett két szólólemeze is megjelent (Jarvis – 2006, Further Complications – 2009). Steve Mackey leginkább producerként volt jelen olyan előadóknál, mint M.I.A., Florence + The Machine vagy a Long Blondes (ez utóbbival Russell Senior is dolgozott), és besegített Jarvis szólódolgaiba is (mint ahogy néha Candida Doyle is), ám az alkalmi együttműködések ellenére mégsem volt semmilyen konkrét előjele annak, hogy a Pulp-reunió valaha is megtörténhet. Aztán mégis megtörtént. A zenekar 2010 végén bejelentett 2011-es turnéja jelenleg is tart, sőt az újra összeállt hattagú klasszikus felállás augusztus 10-én a Szigetig is eljut, így 2002 után másodszorra is lehetőség adódik hazánkban látni a kilencvenes évek egyik legfontosabb együttesét, amelynek 2011-es fellépésein maximum csak Jarvis Cocker őszülő szakálla emlékeztethet arra, hogy nem 1995-öt írunk.

Judák Bence
 

http://www.pulppeople.com

Címkék: fesztivál sziget pulp
https://recorder.blog.hu/2011/08/10/pulp_profil
Pókember-mutatvány – Pulp

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr13143904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása