Júliusi interjúink (Portishead, The Ting Tings, Big Boi) után most folytatjuk a nyár első felének fesztiváljain készült anyagaink bemutatását – a szlovákiai Pohoda előtt jöjjön a horvátországi INmusic fesztiválról szóló beszámolónk. A Zágrábban zajló T-Mobile INmusic kis mérete és rövid lefutási ideje (két koncertnap) ellenére az előző esztendőkben is képes volt néhány olyan fontos és/vagy aktuális zenekart felvonultatni, amelyek a magyar határon belül még sohasem koncerteztek – tavaly például a Flaming Lips, az LCD Soundsystem, a Broken Social Scene, a New Young Pony Club és az Audio Bullys volt a fő kínálat. A rendezvény e színvonal tekintetében idén sem okozott csalódást, így két Sziget-napijegy áráért, néhány órányi utazásért (Budapestről Zágrábba olcsóbb az oda-vissza vonatjegy, mint Sopronba!), valamint az itt-ott kibukó szervezési mellényúlások eltűréséért cserébe részt vehettünk az Arcade Fire, a Grinderman, a TV On The Radio vagy az épp leköszönő The Streets előadásán – hogy csak a legfontosabb neveket említsük.

A horvát főváros délnyugati Jarun negyedében, a nyári napforduló hetében – egy horvát nemzeti ünnephez, az antifasiszta ellenállás emléknapjához (június 22.) igazítva – zajló rendezvény a mi Szigetünkhöz hasonlóan egy víz által körbeölelt földdarabon zajlik, ám a miénknél lényegesen kisebben: a Jarun-tó egyik (képünk jobb felső sarkában látható) szigetén egy nagy és két kisebb színpad, két apró klubhelyszín és egy százvalahány sátor befogadására alkalmas kemping várta a kétnapos esemény látogatóit (akik kempingjegyet is vettek, azok akár már három nappal a koncertek előtt bemehettek táborozni). Igaz, sokaknak már az odajutás is problémát okozhatott: a rendezvény honlapján a szükségesnél jóval hosszabb útvonalat javasoltak a terület megközelítésére, sőt még a tó környékén sem látszott egyértelműen, merre is van a helyes irány – arról nem is beszélve, hogy a fesztiválbuszról maguk a helyszínen dolgozók állítottak eltérő információkat. A gördülékenyebb fizetést elősegítendő kuponrendszer is feleslegesnek tűnt egy ilyen rövid rendezvény esetében, ráadásul az árak sem voltak igazán barátságosak (fél liter csapolt sör kb. 700 Ft), ám a két nap alatt látott rengeteg jó koncert még a fesztivál ezen kényelmetlenségeit is ellensúlyozta.

Az első nap főattrakciója – mármint azoknak, akik nem a Jamiroquai miatt jöttek – az aktuális The Suburbs albummal abszolút szupersztárrá nőtt Arcade Fire volt, amely hozta is a tőle megszokott színvonalat: a kanadai brigád sem jobb, sem rosszabb nem volt annál, mint amire az előzetes YouTube-videók alapján számítani lehetett. A zágrábi szabadtéri előadás talán egy kissé halkan szólt, s úgy tűnt, az albumokat már-már szétfeszítő energiákat a hét tag (nyolcadikként egy másodhegedűs lánnyal kiegészülve) élőben valahogy nem tudja maradéktalanul előcsalogatni, és ezen még a frontember Win Butler – kissé erőltetettnek tűnő – lelkesedése sem segített. Ám a zenekar szerencsére elérkezett karrierje azon pontjához, hogy eddigi három albumából egy rettentő erős setlistet sikerüljön összekovácsolni, így a koncert második felére azért már minden szempontból gatyába rázódott a produkció. Összességében – a változatos vetítésekkel kiegészülve – igen élvezetes volt tehát a koncert, bár a világ egyik legjobb zenekarától mégiscsak őrületes katarzist várna el az ember, és hát az sajnos nem volt.

Szintén aznap este lépett fel az ínyencségnek számító francia-finn The Dø párosa, Olivia Merilahti énekesnő és a multiinstrumentalista Dan Levy, akik erre a mostani turnéra már nemcsak egy dobossal, hanem egy szólógitárossal és két fúvós-ütőhangszeres lánnyal is kiegészültek, hogy életre keltsék eddigi két albumuk, a 2008-as A Mouthful és az idei Both Ways Open Jaws szerzeményeit – többnyire sikerrel. Friss, ötletesen hangszerelt popdalaik hangulatát szinte lehetetlen egy mocskos fesztivál keretei között visszaadni, de a zenekar szerencsére nem is próbálkozott ezzel, hanem inkább a nagyobb közönséghez igazítva energikusabban és nagyobb lelkesedéssel adták elő szerzeményeiket, a harsány sminket viselő – és az angol mellett horvát konferálással is megpróbálkozó – finn énekesnő pedig simán ujja köré tudta csavarni a közönséget.

A második nap első fontos fellépője a már csaknem egy évtizedes múltra visszatekintő TV On The Radio volt, mely nemrégiben veszítette el egyik tagját, de a gitáros-producer David Andrew Sitek, az énekes Tunde Adebimpe és a gitáros-énekes Kyp Malone stúdióprojektjéből kinőtt brooklyni art-rock együttest még e fájó hiány sem akadályozta meg abban, hogy verhetetlen koncertzenekar maradjon: a Nine Types Of Light album áprilisi megjelenése idején elhunyt  Gerard Smith basszusgitáros-billentyűs posztját a koncerten a dobos Jaleel Bunton vette át, a négy megmaradt tag egy turnédobossal és egy fúvóssal kiegészülve állt színpadra. A zenészek hihetetlen összhangban, elképesztő színvonalon, magas fokú profizmussal, mindemellett totálisan feszültségmentesen működtek együtt, élő előadásuk pedig csak még jobban kidomborította zenéjük rendkívül összetett jellegét. A ritmus, az elektronika, a gitárok és az ének is a megfelelő helyükön voltak, a dalok pedig megtízszereződött intenzitással áramlottak a hangfalakon keresztül – s az egészben az a pláne, hogy ezt az elképesztő műsort csupa fura kinézetű fekete zenész és az ő pocakos fehér haverjuk műveli. Nincs értelme tovább fokozni: a TV On The Radio szó szerint elképesztő élőben. (És akkor azt még nem említettük, hogy a zenekar aznap délután 1-kor a színpadi beállást olyan hosszan és gondosan végezte, hogy végül egy hatszámos minikoncert kerekedett belőle mintegy 15 arra tévedt néző – köztük a Grinderman-tag Warren Ellis – előtt.)

A fesztivál egyik húzóneve kétségtelenül Mike Skinner és az ő The Streets nevű projektje volt, hisz már régóta tudni, a brit dumagép a Computers And Blues búcsúalbum jelenlegi turnéja után végleg lehúzza a rolót, így már nem sok lehetőség lesz élőben elcsípni az elmúlt évtized egyik legfontosabb és legeredetibb popjelenségét. Az énekest egy fekete MC-vokalista és egy teljes zenekar kísérte (benne a szintén idén feloszló The Music együttes gitáros-énekese, a kopasz Rob Harvey), aminek köszönhetően a hangzás teltebb, élőbb, funkosabb és pattogósabb volt, mint lemezen hallgatva, de a frontfigura a háttérzenészek nélkül is elvitte volna a hátán a show-t: Skinner szaladgált, ugrándozott, ordibált és izzadt, pogókört vezényelt, s mi több, képes volt rávenni a közönség egyik tagját, hogy az anyaszült meztelenre vetkőzzön a színpadon – majd bevesse magát a tömegbe szörfözni! Szórakoztató műsor volt, mi tagadás, emberünk szemmel láthatóan beleadott apait-anyait, ám amikor a zenekar belekezdett egyik korai nagy Streets-slágernek, a Weak Become Heroesnak az élő verziójába, akkor hallatszott igazán, hogy Mike Skinner már korántsem az a lepukkant szobarapper, akivel annak idején megismerkedtünk – egy sokkal populárisabb mainstream előadót láthattunk a színpadon (némely szám a lemezről ismert fifikás ritmusok helyett kicsit vásári jellegű trance-es sulykolást kapott a koncerten).

A TV On The Radio és a Streets között pont át lehetett nézni a sziget nyugati csücskének tisztásán felállított harmadik színpadhoz (a Hidden Stage-hez), ahol az atlantai Mastodon játszott. A metálzenekar, amelyet a metálért különösebben nem rajongó indie/alternatív vagy hagyományos pop-rock fesztiválközönség is keblére ölel – a tekintélyt parancsoló hangzás és a fantáziadúsan felépített dalok mellett ez jórészt a két frontember egyikének, a tetovált homlokú torzonborz-szakállas gitáros-énekes Brent Hinds figurájának köszönhető (a másik gitáros, Bill Kelliher déli amerikai tahó frizura-arcszőrzet összeállításáról most inkább ne beszéljünk). A basszista-énekes Troy Sanders és társai – akiket a Hegyalja Fesztiválon a magyar közönség is láthatott – ezt a zágrábi koncertet hallhatóan a régi rajongóknak szánták: a nagysikerű legutóbbi albumról, a 2009-es Crack The Skye-ról csak két szám került elő (még csak nem is a két kislemez- és klipdal, az Oblivion és a Divinations, hanem a Ghost Of Karelia és a címadó darab), de sajnos az ősszel megjelenő új The Hunter albumról sem mutattak be semmit.

Nincs is annál jobb, mint korosodó rókaként baszásról és bebaszásról énekelni egy pont erre a célra kialakított hobbizenekarban, amiben ráadásul évtizedes cimboráiddal duhajkodhatsz együtt. Nick Cave válogatott Bad Seeds-tagokból álló kvartettje, a Grinderman pont egy ilyen együttes, csakhogy itt a cimborák kiváló muzsikusok is. A zenekar által képviselt retkes, szittyó proto-blues-rock zökkenőmentesen működött az eddigi két albumon (a 2007-es címnélkülin, meg a tavalyi Grinderman 2-n), s az élő reprodukcióval sincsenek orbitális problémák: annak ellenére, hogy jellege alapján inkább valami ordenáré kocsmába, mintsem egy hatalmas fesztiválszínpadra való produkcióról beszélünk, az INmusic nagyszínapados zárófellépőjeként a Grinderman sikeresen szórakoztatta emberek tízezreit hetvenvalahány percen keresztül, mindössze azzal, hogy eljátszotta a dalait kábé úgy, ahogy azok a lemezeiken szólnak. Így persze a koncert nem változtatta meg a világot, ám ettől függetlenül üdítő élmény volt élőben látni egy szokásosnál is vadabb Nick Cave-et, ahogy süvítő gitárzúgás és furcsa elektronikus effektek közepette örömzenél félőrült barátai társaságában.

Judák Bence

fotók: www.t-mobileinmusicfestival.com
 

https://recorder.blog.hu/2011/08/01/egy_masik_sziget_a_zagrabi_inmusic_fesztival
Egy másik sziget – a zágrábi INmusic fesztivál

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr483117066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása