When I’m 27 – a 27-esek klubja

2011.07.26. 18:50, -recorder-

2011. július 23-án bekövetkezett, amitől régóta tartani lehetett: elhunyt Amy Winehouse – és épp 27 éves volt. A hatvanas évek girl group, rhythm & blues és soul hangzását a XXI.században újra sikkessé tevő brit énekesnőről utolsó albuma, a 2006-os Back To Black óta szinte kizárólag alkohol- és drogproblémái kapcsán olvashattunk – igazából senki sem lepődhetett meg, hogy bekerült abba a „27-es klubba”, ahol nagyrészt önpusztító hajlamaikról híres-hírhedt hálás halott zenészek sora várta (igen, egy Grateful Dead-tag is van köztük, az 1973-ban elhunyt Ronald "Pigpen" McKernan személyében). Az alábbiakban nem próbálkozunk pszichológiai vagy asztrológia elméletekkel (lásd a „sors-bolygó” Szaturnusz visszatérését, amit például Goldie a Saturnzreturn vagy a No Doubt a Return Of Saturn albumcímében is megörökített), viszont a sok legendás nagy név között néhány kevésbé ismert – de a Recorder által nagyra tartott – előadót is bemutatunk, csupa jelentős dalszerzőre, zenekarok frontfiguráira koncentrálva (az Echo & The Bunnymen-dobos Pete de Freitas motorbalesetére vagy a Mars Volta-effektfelelős Jeremy Michael Ward túladagolására most nem térünk ki). Amy Winehouse temetésének napján a Recorder az életből 27 évesen kilépett könnyűzenészekre emlékezik.


Robert Johnson (1911–1938)

Minden idők egyik legfontosabb blues zenészéről, az összesen 29 rögzített hangfelvételével a rock(ős)történet egyik leghibátlanabb és legnagyobb hatású életművét maga mögött hagyó Robert Johnsonról inkább csak legendákat tudunk, tényeket kevésbé: hírlik róla például, hogy eladta a lelkét az ördögnek a tehetségéért cserébe (egy keresztúton természetesen), de még abban sem lehetünk egészen biztosak, hogy hol lett eltemetve. Halálának körülményei sem teljesen tiszták, a legelterjedtebb történet szerint Johnson egy férjes asszonnyal kavart valahol Mississippi államban, s a féltékeny férj sztrichninnel mérgezett whiskey-t adott a zenésznek, aki három napnyi szenvedés után halt meg 1938 augusztusában.


Brian Jones (1942–1969)

A többek között a johnsoni örökségből is sokat merítő, a bluest a hatvanas évek elején kifehérítő-elektromosító Rolling Stones gitárosa a zenekar legjóképűbb tagja volt, emellett nagyrészt az ő érdeme volt az együttes stílusának évtized közepi változása, stílusidegen hangszerek bevonása, a korai nyers Stones-hangzás pszichedelizálása. 1968-ra a Rolling Stones a Beggars Banquet albummal visszatért a blues gyökerekhez, a súlyosan drogfüggő Jones közben fokozatosan elidegenedett társaitól és egyre csekélyebb mértékben vett részt a stúdiómunkában, végül 1969 júniusában hivatalosan is távozott a zenekarból, majd egy hónappal később a világból is. Jones halálának körülményei a mai napig sem teljesen tiszták (ez egyébként számos egyéb klubtag haláláról is elmondható), csak annyi a biztos, hogy 1969. július 3-án a zenészt holtan találták úszómedencéje fenekén. Halála hivatalosan balesetként lett elkönyvelve, de pár állítólagos szemtanú és ismerős a mai napig egy rejtélyes gyilkosságra esküszik (a legelterjedtebb elmélet szerint a birtokon zajló építkezésen dolgozó Frank Thorogood volt a tettes – a Stoned nevű 2005-ös brit játékfilm is ezt a verziót vette alapul).


Alan ”Blind Owl” Wilson (1943–1970)

A bostoni születésű, a Vak Bagoly becenevet rövidlátása miatt kapó gitáros-harmonikás-énekes Alan Wilson a bluesra és boogie-ra alapozó southern rock ikonikus zenekarának, a Canned Heatnek a vezetője és fő szerzője volt az 1965-ös megalakulástól haláláig. A Los Angeles-i zenekar gyakran cserélődő felállással azóta is működik, de legjelentősebb sikereiket ebben az öt évben aratták: felléptek Monterey-ben és Woodstockban is, és 1968-ban adták ki két legsikeresebb kislemezüket (On The Road Again, Going Up The Country – mindkettőt a dalszerző Wilson énekelte fel, nem a fő énekes Bob ”The Bear” Hite). 1970-re a depresszióra hajlamos Wilson több öngyilkossági kísérleten is túl volt, egy alkalommal például lehajtott az útról a kaliforniai Topanga-kanyonban. Halálát végül gyógyszertúladagolás okozta 1970 szeptemberében, tettének esetleges szándékosságára nem sikerült fényt deríteni, mivel nem hagyott búcsúüzenetet. Az utolsó lemez, amin Wilson hallható, a Canned Heat és John Lee Hooker közös albuma, már az csak halála után jelent meg.


Jimi Hendrix (1942–1970)
Janis Joplin (1943–1970)
Jim Morrison (1943–1971)

A hatvanas évek ellenkultúrájának három emblematikus előadója 10 hónap leforgása alatt halt meg egy új kor hajnalán, a hetvenes évek legelején – és mindhárman 27 évesek voltak. A sort Hendrix nyitotta 1970 szeptemberében: korának egyik leginnovatívabb gitárosa Monterey-ben és Woodstockban még teljes pompájában ragyogott, az 1970 augusztusi Isle Of Wight fesztivál idejére azonban a nagyipari mennyiségben fogyasztott LSD megtette a hatását: „Szomorú volt ennyire darabokra hullva látni őt” – emlékezett vissza később barátja, a Who-gitáros Pete Townshend. A hivatalos szakvélemény alapján a számára felírt erős altatót túladagoló és borral leöblítő, saját hányásába fulladó Hendrix halála sem tiszta ügy: többek szerint menedzsere ölette meg, mivel a zenész fel akarta bontani szerződését. Jimit két és fél héttel élte túl Janis Joplin, akivel herointúladagolás végzett 1970 októberében egy Los Angeles-i hotelszobában, de hármuk közül legstílusosabban Jim Morrison távozott, aki Párizsba repült meghalni. A Gyíkkirály két sorstársával ellentétben sosem rajongott különösebben a pszichedelikus drogokért, sokkal inkább az alkoholt preferálta, vélhetőleg éppen amiatt hagyta maga mögött a Doorst és Kaliforniát 1971 tavaszán, hogy az öreg kontinensen megszabaduljon függőségétől. Négy hónappal később (és napra pontosan két évvel Brian Jones halála után), július 3-án barátnője, Pamela Courson talált rá holttestére párizsi lakásuk fürdőkádjában. Morrisonnal hivatalosan szívroham végzett, de mivel boncolásra nem került sor, ez a történet is ködös némileg. Párizsi sírhelye mindenesetre rajongók és nosztalgiázó hippik kedvelt úticélja azóta is. (A „barátnője talált rá a fürdőkában” szcenárió a Uriah Heep basszusgitárosának, Gary Thainnek a túladagolásánál is megismétlődött 1975-ben Londonban.)


Pete Ham (1947–1975)

A hatvanas-hetvenes évek fordulójának egyik ígéretes fiatal zenekaráé, a Beatles saját Apple labeljéhez szerződő, és ott egy Paul McCartney-tól kapott kislemezslágerrel (Come And Get It) bemutatkozó Badfingeré a rock egyik legtragikusabb története: a gitáros-énekes Pete Ham által írt 1970-es No Matter What és Baby Blue című power pop slágerek hátszelével akár az új évtized Beatlese is lehettek volna, de nevükre a rossz menedzselés miatt mégis kevesen emlékeznek (az is sokatmondó, hogy Ham legismertebb szerzeménye, a Without You kétszer is listavezető lett, de egyszer sem a Badfinger előadásában: 1972-ben Harry Nilsson, 1994-ben Mariah Carey vitte sikerre). Az évtized közepére a menedzsmentje teljesen kifosztotta a zenekart, a megélhetés nélkül maradt, depresszióba zuhanó Pete Ham 1975 áprilisában felakasztotta magát otthonában. (Hasonló módját választotta az öngyilkosságnak egykori zenésztársa, a Without You társszerzője, Tom Evans is 1983-ban, 36 évesen.)


Chris Bell (1951–1978)

A saját korában a Badfingerhez hasonlóan csekély sikert arató, a következő évtizedek popzenéjére azonban nagy hatással bíró amerikai Big Star power pop zenekar két gitáros-énekesének egyike, Chris Bell nem csak Alex Chilton dalszerzőtársa volt az együttes 1972-es #1 Record című bemutatkozó nagylemezén, de a hangmérnöki és keverési munka nagy részét is ő végezte. Címe ellenére az album nem sokra vitte a listákon, a csalódott – és a hozzá foghatóan tehetséges és karizmatikus Chiltonra amúgy is féltékeny – Bell távozott a Big Starból, bár a következő lemez, az 1974-es Radio City néhány dalában még besegített szerzőként (amiért azonban nem kapott kreditet a borítón). Távozása után Chris Bell szólópályára tért, igaz, felvételeinek nagy része csak másfél évtizeddel halála után látott napvilágot – életében már csak egyetlen kislemeze jelent meg (az 1978-as I Am The Cosmos azonban igazi klasszikus lett, sokan feldolgozták, legutóbb Scarlett Johansson és Pete Yorn duettalbumára is felkerült). Bell sosem tudta összeegyeztetni homoszexualitását és heroinfüggőségét keresztény hitével, emiatt gyakran gyötörte depresszió. Halálát autóbaleset okozta: 1978. december 28-ának éjszakáján kocsijával egy útmenti villanyoszlopba rohant és azonnal életét vesztette.


D. Boon (1958–1985)

Ahogy Chris Bell-lel, úgy a korai nyolcvanas évek nagy hatású kaliforniai punktriójának, a Minutemennek a pufók dalszerző-gitáros-énekesével, a Dennes Dale Boon néven anyakönyvezett D. Boonnal is autóbaleset végzett, ráadásul vele is karácsony környékén: 1985. december 23-án az arizonai sivatagban a furgonja, amit barátnője vezetett, lesodródott az útról, a kocsi hátuljában lázas betegen fekvő zenész kirepült a járműből, és a nyakát törte. Az eset után feloszló Minutemen alig egy évvel korábban adta ki mesterművét, a Hüsker Dü Zen Arcade albuma által ihletett Double Nickels On The Dime című ambiciózus dupla LP-t (melynek borítóján egy gépjármű belső tere látható). Egykori zenésztársa, a basszusgitáros Mike Watt azóta minden lemezét – a Minutemen-dobos George Hurley-vel közösen alapított fIREHOSE zenekar korongjait is és saját neve alatt kiadott munkáit is – Boon emlékének ajánlotta. Watt ma az Iggy Pop vezett Stooges tagja, ahol épp egy 27 éves korában elhunyt zenész, Dave Alexander (1947–1975) helyét foglalta el a legendás zenekar eredeti felállásának 2003-as újjáalakulásakor.


Kurt Cobain (1967–1994)

Húga szerint Kurt Cobain gyerekkorában gyakran mondogatta, hogy szeretne bekerülni a 27-esek klubjába – sikerült neki. A punk, college rock és Pixies-hatásokat egyesítő, s azokat a kilencvenes évek elején Nevermind című második nagylemezével a mainstreambe belökő Nirvana dalszerző-gitáros-énekese vitathatatlanul nemzedéke egyik legtehetségesebb zenésze volt, az X generáció ikonszerű alakja, talán az utolsó „valódi” rocksztár. 1993 elejére Cobain már nagyon unta a nemzedéki bálvány szerepét, és azt is, hogy a média nem száll le róla és feleségéről, Courtney Love-ról (afféle új Sid és Nancy-ként aposztrofálták őket). A szupersztárrá váló zenészt állandó gyomorfájdalmak gyötörték, és addigra már rákapott a heroinra, ami tovább erősítette depresszióját. Ilyen körülmények között kezdődtek meg a Nevermind várva várt folytatásának felvételei a puritán hangmérnök-producer, Steve Albini irányításával. Az 1993 őszén megjelent In Utero egy befutott sztárzenekartól meghökkentően brutális, nyers és száraz hangzású lemez, egy mélypont felé közelítő ember sokkoló búcsúüzenete. Az 1993 novemberi MTV Unplugged felvételén ugyan Cobain látszólag még jó formában volt, 1994 márciusában, a Nirvana európai turnéja alatt azonban Rómában nagy adag nyugtatót vett be pezsgővel – a gyomormosás akkor még megmentette az életét, áprilisban seattle-i otthonában már biztosabb megoldást választott: vadászpuskájával agyonlőtte magát. Az orvosszakértői vélemény szerint nagy mennyiségű heroin is volt a vérében. „Jobb elégni, mint elhalványulni” – írta Neil Youngot idézve búcsúlevelében. (Két hónappal később özvegye zenekarának, a Hole-nak a basszusgitárosnője, Kristen Pfaff is meghalt, herointúladagolástól a fürdőkádjában, szintén 27 évesen, pár héttel a Live Through This sikerlemez turnéja előtt. A seattle-i szintérnek nem sokkal előttük is volt már egy 27-ese, a Gits punkzenekar énekesnője, Mia Zapata, de ő nem önpusztító életmódnak, hanem egy kéjgyilkosságnak eset áldozatul 1993 júliusában – az emlékére rendezett  jótékonysági koncerten, augusztus 6-án a helyi King Performance Centerben a Nirvana is fellépett.)


Richey James Edwards (1967–????)

Zenélni ugyan sosem tanult meg igazán, Richey James mégis sokaknak egyet jelent a Manic Street Preachersszel. A walesi kvartett ritmusgitáros-főideológusának dalszövegeiben egyedülálló módon keveredett glamúr és terror, harcos baloldaliság és depressziós öngyűlölet. S mindez nem puszta póz volt: Edwards életét valóban pszichikai problémák nehezítették, előszeretettel vagdosta magát, ráadásul anorexia és alkoholfüggőség is gyötörte. A Manics harmadik – utolsó Richey-vel közösen írt – lemeze, az 1994-es The Holy Bible nagyjából az In Utero brit megfelelője: öngyilkosság, szenvedés, konzumkultúra, holokauszt, fasizmus a szövegek fő témái, melyekhez a korábbiaknál jóval csupaszabb és komorabb zene társul. Az album felvételei után a fokozatosan romló állapotú, kb. 40 kilóra fogyott Edwards néhány hetet egy rehabilitációs magánklinikán töltött, s noha ősszel még visszatért a zenekarba, 1995. február 1-jén – egy nappal a Manics amerikai turnéjának kezdete előtt – kisétált londoni szállodai szobájából, s nyomtalanul eltűnt (bérelt kocsiját később Walesben, egy országúti parkolóban, egy öngyilkosok által preferált híd közelében találták meg). Hogy mi történhetett vele, az máig sem derült ki (persze többen látni vélték őt például Goában meg Spanyolországban), a brit hatóságok 2008 novemberében mindenesetre hivatalosan is halottnak nyilvánították. Három zenésztársa azóta is sikerrel tevékenykedik és őrzi Edwards emlékét: a Manic Street Preachers kilencedik albumának, a 2009-es Szigeten is bemutatott Journal For Plague Loversnek az anyagát épp Richey utolsó dalszövegeinek felhasználásával írták meg.


Deimanik László

http://the27club.the27s.com
 

Robert Johnson: Sweet Home Chicago

Canned Heat: On The Road Again

Badfinger: No Matter What

Big Star: Thirteen

Chris Bell: I Am The Cosmos

Minutemen: This Ain't No Picnic

https://recorder.blog.hu/2011/07/26/when_i_m_27_a_27_esek_klubja
When I’m 27 – a 27-esek klubja

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr813101385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.