„A Portishead volt az oka, hogy elkezdtünk közösen dalokat írni” – The Ting Tings

2011.07.14. 09:14, -recorder-

A Recorder munkatársai az elmúlt pár hétben számos fesztiválon megfordultak itthon és külföldön egyaránt, és most a szezon első szakaszának lezárultával – a Sziget és más augusztusi rendezvények előtt – sorra vesszük eddig elkészült anyagainkat. Kezdjük rögtön nagy kedvencünkkel, a Ting Tings-interjúval, melyet a soproni VOLT-on készítettünk, ahol a 28 éves Katie White és a 42 éves Jules de Martino minimalista manchesteri duója volt – a popfázisába ért My Chemical Romance mellett – a legaktuálisabb nemzetközi sztárfellépő. Ők adták az egyik legjobb koncertet, mely sajnos a legrövidebbek közé is tartozott, az viszont igazi különlegességet jelentett, hogy Katie és Jules a 2008-as We Started Nothing című bemutatkozó sikerlemezük slágerei mellett az 55 perces műsor mintegy felét már az októberre tervezett második albumuk anyagából válogatták. Interjúnk a fellépés előtt készült.

A nyolcvanas évek vége óta több zenekarban is megfordult multiinstrumentalista-dalszerző-producer Jules de Martino pont tíz éve, 2001-ben ismerte meg az akkor még a TKO (Total Knock Out) nevű tinédzser csajtrióban éneklő Katie White-ot, de több nekifutás után csak 2007-ben kezdtek beindulni a közös dolgaik. A beszélgetést ebből a köztes homályzónából indítjuk.

- Az első közös együttesetek a 2003 és 2006 között működő Dear Eskiimo volt, amelyben egy harmadik zenésszel együtt amolyan triphopos popzenét játszottatok. Hogyhogy épp abban a stílusban indultatok?

Jules: - Amikor először találkoztunk, még épp benne voltunk egy-egy zenekarban. Egy próbateremben találkoztunk Londonban, ott üldögéltünk, és egyikünknek sem tetszett, amit épp csinált. Viszont mindketten szerettük a Portishead együttest, és igazából ez volt az oka, hogy elkezdtünk közösen dalokat írni: megpróbáltuk a Portisheadet másolni, próbáltunk úgy hangzani, mint azok, akiket szeretünk. A Dear Eskiimo mögött sok efféle hatás állt, nagyon stúdióorientált zenekar volt, nem is nagyon játszottunk élőben. Márpedig amikor bent ragadsz egy stúdióban, nagyon könnyű a technológiával bűvészkedni, vagyis hogy nem könnyű, de egy kényelmes utat kínál, ha ritmusalapú zenét készítesz – és Kate is nagyon nyugis volt a vokáljaival. De aztán ahogy egyre többet próbáltunk, az a zenekar megszűnt, és akkor lett belőlünk Ting Tings, ami már sokkal inkább az élő energiára épült.

- Az biztos, hogy a zenétek radikálisan megváltozott a két együttes között.

Katie: - Igen, ezt nagyban befolyásolta, hogy akkoriban mi érdekelt minket. Éppen egy használaton kívüli szövöde épületében laktunk, ahol sok művész alkotott, és azok sok olyan zenét bömböltettek, amiket előtte sohasem hallottam életemben: Le Tigre-t, Gossipot és egyéb kiabálós csajzenéket. Addigra már felnőttem, már elmúltam húszéves, és csak akkor ütöttek be nálam – vááá, micsoda zenék! Julesnál meg ott volt a Talking Heads, abba mindketten beleszerettünk – azt meg a Tom Tom Clubot (a Talking Heads ritmusszekciójának női énekhangok uralta mellékprojektjét – a szerk.) akkoriban kezdték újra játszani a klubokban, a bulikon. Azt hiszem, a Ting Tings tükrözte azt, ami akkoriban inspirált minket.

- Hatottak rátok a nyolcvanan-kilencvenes évek harsány csajokra épülő popzenekarai is, a Transvision Vamptől mondjuk a Shampoo-ig?

Jules: - Abban, hogy kifejezetten a csajos popzenekarokról lett volna szó, nem vagyok biztos. Oké, Katie esetében nyilvánvaló, hogy nála ez meghatározó lehetett, de a nyolcvanas évekből inkább az volt fontos a számunkra, hogy akkoriban igazán nagyszerű poplemezeket csináltak – ezt imádtuk a nyolcvanas évekből. Ezt a megközelítést próbáltuk alkalmazni az első albumon, és valamennyire most a másodikon is.

- Az első album nagyon hamar megszületett és nagyon gyors siker is, kétmillió példány fölött fogyott. Meglepett titeket ez a nagy és gyors siker?

Katie: - Nagyon!

Jules: - Főleg azután, hogy az előző zenekarunk, amivel kemény dolgoztunk, sohasem lett sikeres. Azt gondoltuk, hogy mivel teljesen magunk írjuk és készítjük zenéinket, eléggé el vagyunk szigetelve a zeneipartól. Ez nagyon nehézzé teszi a dogot, nem keveredünk jól a popipari társasággal, nincs menő producerünk, nem vagyunk benne azokban a körökben. Amikor a Ting Tingset kezdtük, a fellépéseinkre mi magunk sütöttük a sütit, mi árultuk a sört, és sosem gondoltuk, hogy mindez túlnő azon a százvalahány haveron, akikkel ott együtt buliztunk, jól éreztük magunkat és berúgtunk.

Katie: - Amit csináltunk, elég alternatív volt, legalábbis annak éreztük. Nem tudtuk, hogy a mainstream is érdekesnek találja.

- Nem volt nehéz kitalálni, hogyan adjátok elő csak ketten a szerzeményeiteket élőben?

Jules: - Nem, mert igazából már így is kezdtük. Bulikat rendeztünk, és azokon léptünk fel kettesben, amikor még csak három dalunk volt – így indultunk: a barátainknak játszottuk, akik ráadásul részegek is voltak, tehát elég könnyű dolgunk volt (elneveti magát). Doboltunk, loopokat, pedálokat használtunk, Katie akkor kezdett először gitározni tanulni – így kezdtük, és azóta sem hagytuk abba. Fel sem merült, hogy nehéz vagy sem: ez az egyetlen mód, ahogy játszani tudunk.

- Több mint három éve kezdtetek turnézni. Mi volt az eddigi legvadabb rock'n'roll pillanat ezalatt?

Jules: - Hát volt néhány. Már az első turné is elég hektikus volt. Szerintem az a legvadabb, hogy nem alszol eleget. Tudom, hogy klisének hangzik..

Katie: - Ez aztán a nagy rock'n'roll pillanat!

Jules: - Igen, az, mert ha már harmadik napja nem alszol, akkor kezdesz begolyózni! Oké, elmesélek egyet: színpadra lépni Portugáliában hajnali egykor, befejezni 2-kor, összepakolni és kiérni a reptérre 3.30-ra, felszállni 5-kor a géppel, kényszerleszállást végrehajtani a meghibásodó géppel, továbbrepülni Londonba, aztán helikopterrel menni Skóciába, és ott rögtön felmenni a színpadra úgy, hogy a felszerelésünk nem ért oda...

Katie: - ...én meg Katy Perry egyik ruháját kaptam kölcsön (nevetnek). Kitől is kértünk hangszereket? Ja igen: a Jane's Addiction cuccát használtuk!

Jules: - Én már nem is emlékszem, csak arra, hogy Katy Perrytől kellett ruhát kérned, mert semmi nem volt nálad.

- Beszéljünk a második albumról! Korábban azt nyilatkoztátok, hogy technológiai szempontból eléggé eltér majd az elődjétől, több billentyű lesz rajta például... A tavaly kiadott első kislemezdal, a Calvin Harrisszel készült Hands például mennyire jellemzi az egész anyagot? Calvin többi dalba is besegített az albumon?

Katie: - Nem, csak azon az egy számon dolgoztunk együtt, és nem is találkoztunk személyesen, csak a keverést csinálta meg nekünk. Az albumot csak ketten vettük fel. Egy olyan lemezt készítettünk, amin minden dal teljesen különbözően hangzású. A Hands például egy nagyon elektro-pop szám, de nem sok hasonló van a lemezen. Van olyan dal, ami kilencvenes évekbeli R&B-nek hangzik – nem is tudom, hogyan csináltuk! Azt hiszem, az volt a legjobb, amit tehettünk a második album megírásakor, hogy nem jelöltünk ki magunknak határokat, például hogy „úgy kell szólnunk, hogy Ting Tingsnek hangozzon!” Amikor eldöntöttük, hogy mindenféle stílusban írhatunk dalokat, az nagyon kreatív szabadságot adott nekünk. Az album nagyon változatos is lett, dalról dalra eltérő.

- A másik szám, amit a Hands mellett tavaly ősszel kiadtatok, a We're Not The Same például eléggé Talking Heads-hangzású.

Jules: - Igen, az nagyon olyan, főleg ritmikailag: dzsk-dzsk, dzsk-dzsk...

- 2010 őszén Jools Holland műsorában a Hands mellett előadtatok élőben egy Day To Day című másik új számot is, ami egy törékeny, halk, soulos darab – elég meglepő is volt tőletek. Lesznek még ilyenek az új albumon?

Jules: - Igen, van egy olyan, amit egyetlen tremolós elektromos gitár kíséretével vettünk fel, aztán elvittük New Yorkba, egész pontosan Williamsburgbe, ahol találtunk egy csellistát, akinek a játékát az utcán vettük fel, és a háttérben hallod a szirénákat, ugató kutyákat – az még törékenyebb hangzású is, mint a Day To Day.

Katie: - Közben persze vannak teli torokból ordítozós dalok is. Szélsőségesen változatos lemez lett.

- Az új albumhoz Párizsban is írtatok dalokat, Berlinben és Spanyolországban is stúdióztatok. Érződik ezeknek a helyeknek hatása bármennyire is a végeredményen?

Katie: - Igen, nagyon hallatszik. Öt dalt rögzítettünk Berlinben, ötöt Spanyolországban, és nagyon elütnek egymástól. Ami berlini a sokkal inkább hűvös..

Jules: - ...és sötét

Katie: - Ami spanyol, az meg inkább olyan...

Jules: -... napfényes. (vigyorognak)

Katie: - Igen. Amíg Spanyolországban dolgoztunk, nagyon rákattantunk a Paul's Boutique albumra a Beastie Boystól (a New York-i zenekar 1989-es fűszívós kaliforniai lemeze a Dust Brothers producerduóval – a szerk.), szóval ott elég harsány számok születtek, de valamennyire hatással volt ránk például Malcolm McLaren is, meg a nyolcvanas évek rossz hiphopja... ami azért (nevet).

- Annak tükrében, hogy az első album milyen gyorsan meglett, furának tűnik, hogy a másodikhoz három évre volt szükségetek, folyton tologattátok a megjelenést, cserélgettétek a számokat...

Katie: - Igen, mert azt akartuk, hogy jó legyen! Nem vagyunk popzenekar. Szeretjük a popdalokat, de nem vagyunk egy előregyártott együttes, amit dalszerzők és producerek támogatnak. Be kellett fejeznünk a turnézást, aztán kellett öt hónap, hogy újra normális mederbe tereljük vissza az életünket, és aztán nekiálltunk dalokat írni... Nem akartuk gyorsan piacra lépni új anyaggal, csak azért hogy sok lemezt adjunk el. Egy különleges albumot akartunk, ami a művészi szempontból is megállja a helyét. Ez annyi időbe kerül, amennyi időbe kerül.

-A dalszerzés mikéntje változott nálatok a második lemez megírásakor?

Jules: - Nem, ugyanolyan hektikusan megy, mint korábban. Elméletben nem is kellene működnie. Hol gitárral kezdődik, hol zongorával vagy épp dobokkal, Katie küld egy sms-t, hogy mit talált ki, meg én is küldözgetem neki a dolgokat... Nagyon véletlenszerű. Néha nem is tudom, hogyan csináljuk, hogyan sikerül eljutunk a semmiből egy befejezett kész dalig. Néha megkérdezi tőlünk valaki, hogy ezt vagy azt a dalt melyikünk írta, mi meg csak nézünk egymásra, és nem is tudjuk megmondani, mert folyton toldozgatjuk a dalainkat, hozzáadunk ezt-azt.

- Azon az októberi Jools Holland-tévéfellépésen kiegészítő zenészek is voltak veletek, csellista, plusz gitáros, és utána volt egy jótékonysági koncert is, amin egy csellistával kiegészülve játszottatok... Ez egyszeri dolog volt, vagy a jövőben lesznek ilyen fellépéseitek is, amikor nem csak ketten vagytok a színpadon?

Katie: - Ezt elég nehéznek találjuk. Egy-egy alkalmi fellépésnél persze oké, lehet vonósokat vagy fúvósokat hívni, de mint zenekar, nem valószínű, hogy plusz zenészekkel kiegészülve turnéznánk. Egyszerűen nem tetszik nekünk az ötlet. Nagyon furcsa érzés beengedni más embereket a zenekarunkba. Szeretünk mindent magunk csinálni, és örülünk annak, hogy élőben loopokkal meg pedálokkal kell megoldanunk a kiegészítő részeket. Mert épp ez adja az egyéni hangzásunkat. Ha öt ember van, és kiosztjuk, hogy „te basszusozol, te gitározol”, az olyan nagyon... unalmas.. és egyszerű. Akkor nem kellene össze vissza rohangálnom, csak ott állnék, és az éneklésre koncentrálnék, meg arra, hogy csinosan nézzek ki. A zenekarunk elvesztené az egyéniségét.

- Ha már a csinos kinézetről van szó: a magad stylistja vagy segít ebben valaki? Végül is egy többmilliós eladású zenekar énekesnője vagy...

Katie: - Igen, többször is próbálkoztam azzal, hogy egy stylist segítségét kérjem, de valahányszor megpróbáltam, a végére úgy néztem ki, mint a saját nagymamám. Úgyhogy inkább nem hordok olyan ruhát, amit más mond, hogy hordjak. Csak rosszabbul nézek ki. Ugyanez a helyzet a hajammal is meg minden mással. Sajnos mindig csak rosszabbul nézek ki, amikor az emberek megpróbálnak segíteni abban, hogy jobban nézzek ki.


fotók: Biczó Andrea

interjú: Déri Zsolt


Katie és Jules duettje a Dear Eskiimo együttes Jack And Jill című dalában, mely a zenekar egyetlen hivatalos kiadványán, a négyszámos Be Patient EP-n jelent meg 2005 októberében, de maga a klip már 2006-ból való:

a Ting Tings duó We Started Nothing című No1. albumának No.1 slágere, a That's Not My Name 2008-ból:

a Hands klipje 2010 szeptemberéből:

a másik 2010-ben kiadott Ting Tings-dal, a We're Not The Same:

a Day To Day élő előadása 2010 októberében a Later.. with Jools Holland műsorban:

a spanyol stúdiózás 2011 tavaszán:

https://recorder.blog.hu/2011/07/14/the_ting_tings_interju
„A Portishead volt az oka, hogy elkezdtünk közösen dalokat írni” – The Ting Tings

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr513064901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.